Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1882 (8. évfolyam, 1-54. szám)
1882-01-22 / 4. szám
követ. Oubril, ült titkárjával. A kocsi gyors fordulata akadályozta meg a gyilkosságot. A merénylő, ki 1878-ban önkéntes volt az orosz hadseregben és a sipkái szorosnál is harczolt a törökök ellen, elfogatván, azt vallotta, hogy a nagyköveten bosszút akart állam, mert ez megtagadta tőle a kárt segélyt. A porta azon jegyzék által, melyet az angol kormány együttesen intézett Egyiptom alkirályához, fenhatósági jogait megsértve látta, s ez ellen tiltakozott is egy jegyzékben a hatalmak előtt. A porta jegyzékére a bécsi, római és pétervári kabinetek már válaszoltak is. Németország még nem válaszolt. Francziaország és Anglia az egyiptomi ügyre vonatkozólag oly együttes válaszjegyzéket foguak kibocsátani, melyben hangsúlyozni fogják, hogy a nyugati hatalmak nem törekszenek a Status quo megváltoztatására és a szultán fenhatósági jogainak aláásására, — de viszont azt sem fogják tűrni, hogy Törökország, vagy bármely egyiptomi elemek a Status quo és Francziaország és Anglia szerződése s jogai ellen valamit tegyenek. A dalmácziai, herczegovinai és boszniai zavarok, melyeknek elnyomására az osztrák-magyar monarchia több ezer katonát küldött le, nagyban foglalkoztatják a kormányköröket úgy, mint a közvéleményt. A lázadás rendszeresen van rendezve. A 11-ik számú gyalogezred egy zászlóalja már har- czot is vívott a herczegovinai felkelőkkel, kik rövid harcz után á hegyek közé menekültek. Itt jelezzük egy bécsi távirat azon hírét is, hogy a porta kijelenté, miszerint az osztrák-magyar mouarchia által a berlini szerződés értelmében okkupáit s jelenleg lázongó Bosznia és Herczegovina lakóit alattvalóinak tekinti, és óvást emel minden erőszakos eljárás, hadibíróság és hasonló rendszabály ellen. A magyar képviselőházban tovább foly a költségvetési frita. Sokan szólaltak fel már ellene. Tisza Kálmán koroiányelnők védelmezte a kormány álláápoh’.ját. Szólásra még többen vannak előjegyezve az ellenzék részéről, a kormány részéről is fognak beszédek tartatni. Rendőri állapotunk. (H.F.) A múlt héten városunaban elkövetett na- gyobbmérvü tolvajlás esete kötelességünké teszi, hogy rendőrségünk szervezetében tapasztalható hiányok ellen szavunkat felemeljük, s előre kijelentjük, hogy ha megjegyzéseinkben a szokott mérséklet helyett ezúttal erélyesebb hangot vagyunk kénytelenek használni, ezt az illető körök egyedül azon méltó felháborodásnak tulajdonítsák, melyet közrendészeti- és biztonsági állapotaink városszerte gerjesztenek. Kezdjük mindjárt azon, hogy az érdeklettek gyanúja s a legtöbb valószínűség szerint is: ki által — illetve mily egyén által követtetett el azon tolvajlás? — Egy magát tűzkárosultuak vallott egyén követte el azt, ki segélygyüjtés örve alatt lépett az illető házba; tehát azon privilegizált koldusok egyike kik különféle esélyek folytán valamely községi kupaktanács által kiállított kétes hitelességű bizonyítványnyal kezükben segélygyüjtés ürügye alatt az egész országot keresztül-kasul bebarangolják. Hogy a valósággal segélyre szoruló szereu- csétlenekeh felsegélyezésének helyes, okszerű és humánus módja-e éz? — e felől egy jövendő czikkünk- ben bővebbén fogunk nyilatkozni s ezúttal csak annak kijelentésére szorítkozunk, hogy ezt a leg- tévesebb és a legkárhoztatandóbb eljárásnak tartjuk. No de erről városunk hatósága nem tehet, , ezen változtatni a kormány és a törvényhozás dolga. Sókkal közelebb áll rendőr-kapitányi hivatalunkhoz a második kérdés, az t. i. váljon volt-e azon egyénnek engedélye a város területén való segélvgyüj- téjsre? Magunk láttuk és vizsgáltuk át iratait s a kapitánysági engedélynek nyomát sem fedezhettük fel azokon. Jól tudjuk, mily óvatossággal és tapintattal jár el városi rendőrkapitányunk ily engedélyek megadása körül; a felett sem kételkedünk, hogy ha valamely ily czélból jelentkező egyén barmi csekély gyanúra okot szolgáltat; — az ugyan ily alkalommal nem sok könyöradományt szed össze váró sunkbau. Erről mind meg vagyunk győződve. — De végtelenül leszállítja ezen érdemeket azon felette gyakran tapasztalható eset, hogy némely csavargó mégis napokon át elkoldulhat városunkban anélkül, hogy a szükséges engedélyivel bírna, — mert okosabbnak találta nemjelentkezni. Hogy az ilyen — és a kapitánysági pátenssel ellátott fechteiők közt mi a különbség: azt bárki is könnyen kitalálja. —■ Nincs talán az országban város, mely a csavargók és az úgynevezett hivatásbeli koldusok által auuyira eiárasztatuék, mint a mienk; de viszont nem hisszük, hogy e népség még valahol oly zavartalanul s ottüonosau érezhetué magát, mint nálunk. — Hogy .itt egy rendőrnek valaha eszébe jutna ily csavargók légiói közül valakit igazolványa végett kérdőre vouui, — vagy hogy a föutczákou, 8 aétáuyou vagy akár a városháza előtt ólálkodó lazzarouik közül merterségében rendőr valaha csak egyet is megzavart volna — arra még különös megfigyelésünk daczára sem emlékszünk. És ez képezi nálunk a koldulás oly ijesztő mérv- bea való elharapódzásának főokát; nem az utczán, vagy ajtaiuk elölt, — de saját szobánkban sem vagyunk biztosak a kielégíthetlen erőszakkal és valóságos szeuvedélylyel űzött koldulás undok műveleteitől. Nem a szegénység és a nyomor iránti könyö- rület hiánya mondatolja toliunkba a megütközés eme szavait, de felforr lelkűnkben az indulat, midőn a szemérmetlen pauperismus ily szándékos vagy könyelmü növelését, sót előidézését látjuk ! — Egy város, melynek 13j00-uyi lakossága csupán pótlékaiból s a befolyó bírságokból közel 7000 irtot áldoz szegényeinek segélyezésére, — melyben a papság kegyes alapítványaiból és magán adományaival éveu- kiat majd szintoly összeget fordít ugyanazon czélra, — melyben három jótékony egyesület, egy jelentékeny közkórház, két árvaház gondoskodik szegényeiről, — melynek közszelleme a szűkölködik és nyomorban sinlődök iránti nemes részvétének még oly számos jeleit adja, s melyben végül az önfenntartás feltételei még korán sem fajultak a meg- küzdhetlen harczok szomorú tusáivá•• — ily város a koldulás szabadalmazásával csak vétkes útmutatást szolgáltat a bűn- és erkölcsi sülyedés örvénye felé. Felindulásunk nem talál elég jellemző kifejezést azon botrányos állapot kellő megbélyegzésére, mely az uton-utfélen kéregető 3—4 éves kisdedek és serdülő leányok láttára elénk tárul. Szivünk el- komorodik azon gondolat felett, hogy mi lesz ezen : gyermekekből, kik már ily zsenge korukban a koldulás szégyenletes kenyerét eszik ? — A fiuk ma még kérnek, — holnap lehet, hogy követelnek; — s a leányok? — — — erre majd kórházaink felelnek. Valóban súlyos azon erkölcsi felelősség, melyet hatóságunk ezen kisdedekkel szemben magára vállal s nem tudjuk azon állatnál is gonoszabb lelkű szülőket kárhoztassuk-e inkább vagy a hatóság rövidlátását, mely ezen szánandó teremtményeket a legborzasztóbb jövőnek ily könnyelműen feláldozza?! E tárgyban és még többekrőí legközelebb. A veszprémi civilisatió érdekében. Lapunk tisztelt olvasói tudják, mi nézetben vagyunk mi azon színdarabot illetőleg, mely a várpalotai rablógyilkosságot közönségünk elé hozta. Mi tehát tisztán állunk; elitélő véleményünket nyíltan kimondtuk. Városunk művelt közönsége szigorú elitéltetésbeu részesült a főváros és vidék sajtója által; kötelessége tehát, hogy ez ügyben magát tisztázza annál inkább, mert a másodízbeni előadás állítólag .közkívánatra“ adatott. E soroknak tehát kötelességünknek ismertük lapunkban tért engedni. Szerkesztő. Tekintetes Szerkesztő úr! Engedje meg, hogy becses lapjában helyet kérhessek és nyerhessek, a müveit közönség körében általánosan elterjedt ama nézet kijelentésének, mely a leghatározottabban elitélte Balog színigazgató úr eljárását akkor, midőn ő folyó év és hó i 14-én másodízben oly színművet hirdetett, amely- i tői a czím hallatára is csak undorral fordulhat el mindenki, s amelyet Veszprém város müveit közönsége már az első ízben leghatározottabban elitéit. S nehogy hallgatagon megegyezni látszassunk ízlés tekintetében a színigazgató úrral, kérem a tekintetes szerkesztő urat, becses lapjában, szíveskedjék helyet adni e néhány sornak, mely a müveit közönség közóhaja nemcsak, hanem viszhangja, sőt tolmácsa megilletődésének. Hadd hallják meg a napi lapok is tiltakozásunkat, melyet az általuk gúnyosan hangozatott veszprémi czivilisáczió ellen fölemelünk, hadd legyen tájékozva a szingigazgató úr ítéletünk felöl s beláthassa, hogy a Veszprém város müveit közöusége hátat fordít előadásainak az ilyenek miatt, az okot önön eljárásában keresse s jöjjön előbb tisztába a színház czéljával s azután számítson pártfogásunkra. Kezdem élőről. Mint sajnosán kellett tapasztalnunk, szombaton 1882. jau. 14-éü csakugyan előadatott: Fülöp a „várkastélyt rablógyilkos. Accidit in puncto, quod non speratur iu anno. E latin közmondás jutott eszembe, midőn a Veszprémben időző színtársulat jó ízlésű (?!) igazgatója a folyó hó 7-ére hirdetett képes színműnek (bizonyosan guuyból) elkeresztelt férczelményt a városi tanács betiltása daczára 14-én újra hirdette s most már csakugyan elő is adatta. Tudta ő, hogy a magyarnak erős gyomra van, de ugyanakkor tudnia kellett volna azt is, hogy az az erős gyomrú magyar ember, ha az ilyes ördögpilulákat be is veszi, meg is fog csömörleni tőle. A mi színigazgatónknak nem volt annyi belátása, hogy a városi tanács határozatát tapintatosnak ismerte és bele nyugodott volna, — most mint tudva van, appellált, vagy legalább Budapestre utazott s fórumot keresett, mely a városi tanács betiltó határozatát hatályon kívül helyezze, érvénytelenítse, azonban nem talált, jó, hogy fel nem ment „a királyig térden csúszva“. Nem értem és nem értjük, miért ragaszkodott annyira ezen irodalmi monstrumhoz. Vagy talán oly kiváló jelenségnek látta ő szemüveg nélkül is, amilyennek mi még uagyítóüreg alatt sem voltunk képesek olyannak fölismerni, hogy elő nem adhatása valódi műélvezettől foszthatná meg a közönségnek müveit részét! Jóllehet minket még a rokonszeuv is kisért vizsgálódásunk alatt, azon rokonszenv, mely Balog úr színtársulatának eddigi mőködéséhez fűződött s még sem tudtunk az értéktelenben értéket lelni. Tudni kell — mellesleg jegyezzük meg, — hogy Balog színigazgató úr komolyan igyekezett a müveit közönség pártfogását megnyerni. Előadott ugyanis több oly darabot, melyekért a közönség, szép számú látogatásával adta jelét elismerésének a színigazgató úr jó Ízlése iránt. Ki hitte volna, hogy ugyanazon színigazgató ízlésével s eljárásával összefér egy olyan irodalmi szörnyeteg bamutatása, mint: Fülöp a „várkastélyt“ rablógyilkos. Ezen monstrum „színműnek* van elkeresztelve. Akár beválsz, akár nem, muszáj neked szimnünek leuned, gondolta magában írója. Sajátszerű jelenség ez irodalmunk egén! Megjelenik folyó üó 7-én Veszprém látköré- ben egy üstökös; ,A várpalotai rablógyilkosok“ czimü színmű (legalább cziineréa ez a bélyeg volt) valódi saját jelmezében. Ezt azonban a városi tanács lerántotta s eltiltásával holttá tette. Igaz ugyan, hogy megtehette volna ezt hamarább is, de mégis hamarább megtette, minthogy az az ezernyi nép, mely a színi pénztárt ostromolta, méltán bosszankodhatott volna; de amely ezernyi népet, nemcsak ez alkalommal, hanem még a jobb időkben sem, mikor például Gerőfyné Ilka művészi játékát siettünk tömegesen nézni s benne gyönyörködni, mikor lépteu-uyomon e kérdésre hova? feleletül ezt kaptuk: színházba, mondom, ezernyi népet még akkor sem látott a I veszprémi színház kormos fala. Eddig s így jő volna! Azonban csodák csodája! A folyó hó 7-én csúfosan — de ugy^ kellett neki, — tehát jól járt szörnyeteg, 14-én phőnixként újra megjelenik „a koporsóból kitör s eget kér.“ Ezen pártatlan jelenség meglepte a városi ta- tanácsot, meglepett mindenkit! Az a parányi vakolat, az a végtelen hazafiui érzület, — a magyarosodás folyton terjedő szelleméből eredt már, mely ezen másod szörnyszülöttet az elsőtől oly élesen megkülönbözteti: tétlenné tette, lebilincselte kezeit, lebilincselte száját a városi tanácsnak, hogy ki ue mondhassa ismét a végzetes vetó-t. 8 a mű színre került!!!.... Elmentünk, hogy lássuk, láttuk és megcsö- mörlöttünk. Megcsömörlöttünk az elo'adástól, meg attól az irodalmi vakon született szörnyetegtől. A balsors e meg uem érdemelt csapása alatt azonban jól esett lelkűnknek látni azt, hogy mikép adja tudtára a jó ízlésű közönség a rossz ízlésű színigazgatónak: mi kell, és mi nem kell. Azonban illő, hogy ha már megnéztük e legújabb történeti színművet, s azt elitéljük, indokoljuk is, vagyis szóljunk meséjéről, feldolgozásáról, külső és belső technikájáról, szóval szellemi értékéről s egyszersmind az előadásról is. Mindezekről kellene megemlékeznünk s ten- nők is a legelfogulatlanabb kritikával, de, kérem ez lehetlen 1 Absurdumra nem vagyok képes 1 Önök pedig lehetetlent kívánnak tőlem. Kimutatni valamit (jót) ott, hol semmi sincs! Inkább arra vállalkozom, hogy megmutassam, minek kellene benne lennie, de hiszen akkor meg kellene imom azt, amit ezen színmű (?) írója meg nem írt. De mégis, legalább néhány szóban, néhány sorban 1 Meséjére azt mondjuk, hogy: „nem mese az* 1 A megtörténtnek, a valóságnak, a legborzasztóbb vérfagylaló valóságnak száraz referálása az! A mit a nagy közönség, a napilapok, különösen Egyetértés távirataiból e tekintetben ismer, s a mit a helyi közönség ama véres éjről hallott, az — és sem több, sem kevesebb, sem feldolgozott, sem színre nem alkalmazott referáda. Csodálatunkat nem titkolhaltjuk el az iránt, hogy miként lehetett ily eseményt, jelen stádiumában színre hozni. Minket az erre vonatkozó kíváncsiság birt rá, hogy a néző közönség közé álljunk, — s meggyőződtünk arról, hogy a mit sejtelmünkben elítéltünk, azt re vera el kellett ítéltünk. Azon stádiumában az esemény, amelybe ed- digelé eljutott s amelyben előadatott, színre uem alkalmas; bevégzettségekor pedig ügyes feldolgozó költői tehetséget igéuyel, követel. S mégis előadták, jobban mondva elmondták azt, a mit a várpalotaiak sajnosán tapasztaltak. Nem fojthattuk el csodálkozásunkat akkor sem, midőn a folyó hó 7-én és az ugyanazon hó 14-en kihordott szinlapot összevetettük. Álljon itt egy kis részlet az összevetésünkből két szinlapot illetőleg, mi nem csekély megvilágításba fog egyes dolgokat helyezni; különösen a színigazgató úr fogását s a városi tanács élettelenségét tekintve. Amaz úgy látszik vezérelvül választotta és tetteiben elha tározóan döntő zsinórmértékül fogadta ezen isme retes mondást; Audaces fortuua iuvat; — az utóbbi egy nagy rejtvény gyanánt áll szemeink előtt, mely nek megértéséhez szükséges titkot még eddig nem sikerült birtokunkba keríteni, A városi tanács hallgat, mintha nem is léteznék, pedig ki nem látná be a szemfényvesztő játékot, melyet a szingazgató úr űzött. íme: lógyilkosok. Eredeti új színmű. 5 képben Goíd Gáspár Paksi Lipót kis fia Balog Irén Hoszter Fülöp Balog Árpád Éji őr Kaposi Vendéglős Gallé Börtönfelügyelő Kemény Törvénybiro Galló Börtönőr Rudolf Biztos Kocsi Kiss Andrássi Siófokon. Szerzője (jrta) Tirnovay Gyula. Az ugyanazon hó 14 én kiadott sziulapon : Fülöp „a várkastélyi“ rablógyilkos. A gyilkosság elkövetője ugyanis állítólag eddigelé Hoszter Fülöp. Hogy miért „várkastélyi“ idéző jel közé téve ? Honnan van idézve ? . .. Legújabb történeti szinmű. 6 képletben és egy változásban De bizony csak 5 kép volt az ! Részletezve magán a sziulapon is ! Előadva magán a színpadon is ! Arany Gáspár (Magyarosítva) Leopold, fiú (Jól magyarul) Fülöp Egy bakter (Jól magyarul) Fogadós Várnagy Biró Börtöuó'r Rudi Paksi Balog Irén Balog Árpád Kaposi Galló Kemény Galló Kócsi Kiss Csendbiztos András sy Fokon. Szerzője (irta) Balog Árpád. íme; a nagy emlék találkozása! Vagy taláu még nem?! S ebben a városi tanács nem látta magát kijátszva, s port a szemébe szórni és félrevezettetni engedé magát! ? Nem tudjuk: fogja-e az első jszerző a másodikat kérdőre vonni? Talán csaknem ikrek? Avagy személyazonosság nem jöhet kérdés alá ? De hát miért bújt volna áiköntösbe, ha megint kibújt belőle? Nem tudjuk: fogja-e a Gold család még életben lévő tagja szó nélkül hagyni a névmagyarosítást ? s beleegyezett-e, hogy nevét a színpadra hur- czolhassák ? Nem tudjuk, hol s honnan vette a színigazgató úr azt az engedélyt, hogy még élő személyeket neveikkel szerepeltessen; mert mint láttuk a 14-én adott színmű nem lehet más a 7-én jelzettnél, mely e szókat viseli homlokán: „Ama hajmeresztő történetből irt szinmű, mely a legközelebbi időben Várpalotán elkövetett borzasztó gyilkos merényletet hívei! ecseteli.“ Nem tudjuk: fogja-e a városi tanács szemét kinyitni s belátni rút megcsalatását, — s intézkedni a múltra, vagy lépéseket tenni a jövőre nézve fog e? Nem tudjuk: meg fogja-e a jóizlésü közönség Balog úr észjárásának s kalkulálásának e tettét bocsátani, s pártolását meg nem vonni! Roszért jóval! Csak még egy-két szót értékéről! A bemutatott monstrum színműnek, van decla- rálva! No ugyan megköszönik a többi színművek ha még ez is szinmű ?! Ugyan mit érthet a két szerző szinmű alatt? Hogy nem azt, amit mi iskolásgyerek korunkban tanultunk, annyit megértettem, de hát mi mást? Vagy talán egy uj, legújabb korszak- alkotó dramaturgiának akartak vele szolgálni, hogy belőle, mint valódi remek alkotásu műből — egy új szinműtant Írjanak meg, — avagy avval is a két szerző fogja meglepni az irodalmi világot?! Mit akartak vele elérni íróink?! Nem tudom- Mi képezi ez élj át e színműnek? Az-e, a minek minden szinmű czélját kell képeznie: mulattatva oktatni, a nézők indulatait tisztítva nemesbíteni. Ez még ezé- lozva sem lehet e szörnyszülöttben! Hiszen a cse- lekvény nem is teljes! Avagy a hős győzött •— bukott? Talán csak nem fogja senki a tragikai hős bukásának vagy a cselekmény végcatastrophájának betudni, azt, hogy a gyilkoló hős hűvösre került?! Avagy szerintük megfelel a biin quantitása és quali- tásának hősük végsorsa, amennyiben fogságba, vizsgálat alá került, s ezzel a függöny legördült. Hiszen ha a gyilkost el is fogják, s önvallomásra bírják (az önök hőse fennen dicsekedett: „hamarább bele fognak fáradni, önök uraim, a vallatásba, mint én a vallásba“) a codex szerint igazságosan elitélik s kivégzik: ki fog abban törvényes igazságszolgáltatásnál egyebet látni! így a rettentő példán okul' hatunk is, meg is nyugodhatunk benne; de még nagyon sok költészet és művészet kell hozzá, hogy tragikai szánalmat ébreszszen. így olvastam ezt Szigligeti dramaturgiájában. Az önök tákolmányában ilyesmit hasztalan keresünk. Sisyphusi munka. Az önök hősét büntetés még nem is érte el! Már pedig megkívánjuk, hogy az igazság mérlegének csészéjébe állított bűnnel, a másik csészébe tett büntetés ne csak egyensúlyban legyen, hanem a büntetés jóval túlhaladja a bűnt, hogy a néző lássa, i miként lesz taposva s miként büntetve a bűn; szóval, hogy hatni tudjon. Enélkül a néző kedélyébeu a hős sem ^részvétet, sem megnyugvást nem fog kelteni, és sajnálatunkat kénytelenek vagyunk igy az iró számára fentartani; miután az önök hőse nem is szánalomra méltó, hisz a gonoszságukban megrögzöttek szenvedése iránt ki telnék el szánalommal, sajnálattal; sőt inkább az öröm bizonyos nemével kell eltelnünk, hogy az emberiség megszabadult tőlük. Igaz ugyan, hogy az ilyen gonosztevőkre, mint a milyennek Fülöp a hős lön főitüntetve, nem a halál a legnagyobb büntetés s az életben maradás, a lélek gyógyíthatlan sebe egyenértékű lehet a halálos büntetéssel azok szemében is, kik a halálbüntetést tartják leguagyobb büntetésnek. Ezt úgy felmutatni, hogy meggyőződjünk róla, a költő feladata. Szóval a hősnek úgy kell bűnhődnie, hogy erkölcsi érzetünket kielégítse, az őrök igazság győzelmét lássuk s megnyugodjunk. A néző megnyugvása nélkül bármely mű elveszti czélját, halva született, s a legcsekélyebb igényekkel föllépő nézőben is boszankodást kelt, nemcsak a hős, hanem a költő iránt is. Ezt idézte elő a mű befejezése is az összes jelenlévő közönségben. Szinte borsózott a hátunk, midőn a függöny felhúzására adott jel egy uj jelenetre hívta fel figyelmünket, midőn pedig a függöny végleg legördült, örültünk, hogy végre mégis megszabadulhattunk a vämpir- nyomástól, mely lelkünket, s a hideg jégborogatás- tói, mely szivünket terhelte. A költői conceptio és composítio, a legszegényebb, hogy ne mondjuk a legnyomorultabb. Egyebet nem mondhatunk. Művészi nyelvezetet: éppenséggel ne keress. Bonczkés alá venni pedig az irályt, a nyelvezetet, csak annyiban hasznos, hogy benne egy uj adatra akadnánk, mely igazolná, miszerint az irály csakugyan az ember Le styl c’est l’homme. Egy-ßgy egészséges mondás, egy-egy képlet vagy alakzat, vagy valamely csattanós mathepora! mind kiveszett belőle! nem is lehetett talaja! Szóval az egész „szinmű“ egy fej- és lábnélküli monstrum. Távol vagyunk attól, hogy a színházakat tágabb-szükebb érteményben erkölcsmérgező épületeknek tartsuk. — Nagy szerepet játszottak ezek az emberi művelődés processusában ; s a színigazgató úr megérthette volna már eddigelé, hogy a színház, uem a „ledérmtívészet“-nek pajtája, hol megmételyezik az erkölcsöt s tanítják a bűnt; mert ha ilyen irányban marad meg a haladás, a milyent megkezdett, vissza fog jönni ama idő, mely a színházakat vitatkozás tárgyává tette és mint Roussean és mások kárhoztatták. A legutóbbi időkben e színházakra Európában rájárt szomorú katasztropha a nemesis boszuját juttathatja eszünkbe, s méltán gondolkodóba ejthet. A színházat Thalia templomának tekintsük és tartsuk, honnan Thalia papjai és papnői a tiszta erkölcsi elveket hirdetik, szerény diadalmát magasztalják, a bűnt korbocsolják, az érzelmeket nemesítik, hogy megnyerve a szivet, az észt nyerjék meg, s a szivet az érzelmek változatos hullámai ringatva s elárasztva a tiszta és nemes érzés cseppjeivel a megnyugvás édes kikötőjében pihentessék. — Ezt klaszszikus müvek előadásával érjük el s nem oly összetákolt férczalkotmánynyal, a melyben, mint ebben a közönséget a függöny első föllebbenésével a leglázasabb ingerültség fogja el s tartja fogva. E lázas izgatottság az egyes jelenetekben vagyis képekben folyton fokozódott s tetőpontját csakhamar a második felvonásban érte el. E gyors fokozása a kedély megfeszített érzeteinek nem hisszük némely szülők odavezetett gyermekeire nem vállik-e tényezőjévé egy később beállható idegbajnak. A vérfagyasztó munka láttára meghűlni éreztük ereinkben a vért, sajátszerü borzadály futotta végig a legerősebb idegzetüeket, mig a gyengébbek önkényteleuül is kifejezést adtak lelki állapotuknak, a borzadály Folytatás a melléklap ou.
