Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1882 (8. évfolyam, 1-54. szám)

1882-05-28 / 23. szám

ás ezek folytán megköttetett szerződések tárgyaltattak, illetőleg hagyattak helyben.

Végül heves vitát idézett elő Szabó Imre azon indítványa, hogy a város közgyűlése, szemben azon még hirlapilag is elmérgesedett és a személyeskedés terére átvitt jelenséggel, hogy a város egyik tisztviselője bizonyos hátrálékok ügyében úgy tiin- tettett fel, mintha ügye és személye a múltkori közgyűlésen rendesen tárgyaltatott volna, mondja ki, hogy a múlt közgyűlésről felvett és hitelesített jegyzőkönyvi határozat — mely az illető tisztviselő személyét épen nem említi — a hű és való tényállásnak egészen megfelel.

A vitában, mely heves és szenvedélyes volt, a jegyzőkönyv hitelessége mellett meggyőző érvekkel léptek sorompóba főkép Szabó Imre és Kenes- sey Pongrácz urak, a jegyzőkönyv ellen Szilágyi Mihály és Husvéth János urak, mire nagy többséggel Szabó Imre ur indítványa elfogadtatott.

Részünkről ehhez csak egy észrevételünk van. Ami a közgyűlésen a rendes törvényszabta alakban tárgyalás alá nem jő, arra mint közgyűlési határozatra hivatkozni nem lehet, nem szabad. Ami két, három vagy több képviselő által magánlag megbeszéltetik, ha még oly lényeges dolgot foglalna is magában, nem tekinthető a közgyűlés által tárgyalt ügynek, mert e\ nélkülözi a teljes nyilvánosságot, tehát a törvény által meghatározott alakot.

VIDÉKÜNK.

Pápa, 1882. májuslió 25.

A mai napon tartott városi közgyűlésen határozatba ment, hogy a város felsőmezei birtokán — 3000 frt erejéig — egy gazdasági épület építtessék, az összes városi birtok 12 évre bérbe adatik, a szerződési feltételek elfogadtattak. — A kövezet és vasúti vámengedély a jövő közgyűlésre halasz- tatott, mert a kereskedők a szerfelett magas vasúti vám ellen tiltakoztak és annak felényire való leszállítását követelték. A jövő közgyűlésig a tanács tanulmányozni fogja, mi lenne a leszállításnak eredménye. — Keizlar Lajos helybeli vasúti tiszt magyar állampolgárság elnyeréséért folyamodott. A minisztérium megkérdezése folytán a közgyűlés egyhangúlag kimodja, hogy az esetre, ha a magyar állampolgárságot elnyeri, kész őt pápai illetőségűnek befogadni. — Hosszú és kellemetlen vita folyt a fölött, hogy az iskolaszék vagy a közgyűlés com- peters-e az óvodavezetőt megválasztani. A vitában részt vettek Szelestey Lajos, Antal Gábor, Pap János, Horváth Lajos, Gyurácz Ferencz, Paal István és még mások. Végre szavazás utján a nagy többség oda nyilatkozott, hogy az iskolaszék véleményes jelentést terjeszszen a közgyűlés elé és nevezzeu meg hármat, a kikből azután a közgyűlés fog választani.

Polgár.

Berhida, 1882. májuslió 22.

(A „Veszprém“ t. szerkesztőjéhez.)

A napokban jutott némely lelkesebb s melegebben érdeklődő ügybarátok magán jellegű megbízása folytán osztályrészemül néh. K. J. volt ber- hidai egyházgondnok házi levéltárában utólag feltalált s ideiglenesen Bozzai János itteni földbirtokos által gondviselés alá vett fiókegyházunk pénzére vonatkozó számadás átvizsgálása azon czélból, hogy a felmerülendőkhez képest adjak körülményes felvilágosítást, vajon rendben van-e a felelősséggel járó kérdéses számadás? mennyi az egyház alaptőkéje? biztosítvák-e kellőleg az adósok kötelezvényei? s ha a kezelés körül esetleg rendetlenség, kötelesség- mulasztás, vagy a mitől nem ok nélkül tartani lehet, hűtlen sáfárkodás tűnnék ki, nyilatkozzam egyszersmind, mikép lehetne legegyszerűbb s legczélra- vezetőbben az e téren felmerülendő bónyodalmak csomóit az illetékes hatóság ki nem maradható

közbenlépéseig egyengetőleg az utat akép megoldani s tisztába hozni, hogy az érdekelt itteni kath. hívek a számadások kellő volta iránt jogosult ki- fakadásokbau nyilvánult kételyei s aggályai elosz- lathatók s megillető értékökre leszállíthatók legyenek.

A B. J. albiró és H. M. iskolaszéki tag közreműködése mellett megejtett beható számvizsgálatnak váratlanul az lett az eredménye, hogy meg kellett győződnünk, miszerint a gondnoki számadások iránt hittársaink felkelt panasza már azon egy oknál fogva is eléggé alapos és indokolt, minthogy azokat hosszú évsoron át bizalmat követelő rangos és tekintélyes kezek vezetvén azok lényege velők soha közölve, tudatva nem lett, hanem hogy senki az iránt magát még ne is tájékozhassa, átalján boldogító jóhiszeműségben folyton ringattattak.

Pedig, hogy baj van a számadás körül s hogy az még ma is nagyobb alakban tényleg fent áll, mutatja azon körülmény, hogy a különben kiváló rangú állásánál fogva köztiszteletben állott gondnok nem egyszer lett sürgetve az időkori esperesség által számadása beterjesztésére, igy különösen még augusztus 6-áu 134/873. sz, alatt kelt szorgoló levél által, mi több, még arra is, hogy azt a hívekkel is közölje, sőt igazolja a baj valóságát az 1862. évi végleg lezárt számadáson olvasható azon ple- bánusi megjegyzés is : „Igen óhajtható volna, hogy a Németh Francziska-féle alapítványi ügyben a\ egyházi hatósággal annyi időtől fogva daczoló berhidai templomgondnok már egyszer rendre- utasíttatnék.“ Bárány István peremartoni plébános. Legcsattanóbb bizonyítéka pedig a baj létezésének az, hogy 1873-tól kezdve 1881. végéig nem látszik nyoma, hogy volna számadás, legalább az itteni körökben arról tudomás nincs; s ha volnának is erre nézve valami tájékozást nyújtó adatok, úgy azoknak ott kellene lenniök az ügyérdemi iratok közt, vagy valami ismeretlen zugban pihenve várják a boldog fölfedezést. Igen felötlő továbbá még az is, hogy az 1872. évi utolsóuak látszó számadás végeredménykép kitüntet bevételben 226 frt 57 krt, kiadásban 5 frt 85 krt, ennek levonásával tehát 220 frt 72 kr. felveendő összeget, kamatozó tőkében 534 frt 44 krt és külön Németh Francziska alapítványában 252 frtot. (Ez utóbbi állítólag iskolai alapítvány lenne.) S mindezen összegekről csak két adóslevél szerepel az iratcsomagok közt, kivéve az alapítványit, a mely közhír szerint a veszprémi takarékpénztárban kezeltetik, de ki őrizete alatt álljon az arról szóló takarékpénztári könyvecske ? azt titok fedi. Az ügy ily állásával csoda-e, ha az a nézet vert gyökeret a nép szivében, hogy se számadás se — pénz.

Távol legyen tőlem háborgatni akarni a porló hamvakat, nyugodjanak békében! — sok tekintetben dicssugár környezi azokat — s bárkit is re- kriminacziókkal illetni; de feltéve, ha a hívek aggálya jogosult, ami valószínű, úgy kétséget nem szenved, hogy ez ügy illetékes hatósági beavatkozást ne igényelne, melyre nézve az lenne a közvetítő legbiztosb kiút, ha az egyházhatóság részéről a hívek közül némely kiválasztandó számadáshoz értő ügyavatott egyének hozzájárulásával egy kiküldöttség bizattatnék meg a fiókegyházra nézve oly hátrányos állapot tüzetes megvizsgálása s végrendezésére, hogy szemben a küszöbön levő kész veszéllyel annyi alig jóvátehető baj után még időkorán meg lehessen menteni azt, amit megmenteni még uem késő, s okkal-móddal megmenteni lehet, hisz joggal várhatja meg ezt édes mindnyájunktól a gondnok nélkül árván maradt fiókegyház zilált állapota, esetleg szegény iskolai ügyünk, a hagyományozok iránti közkegyelet, a hívek érdekközössége s az osztóigazság!

A múlt mulasztásokon ^változtatni nem áll senkinek többé hatalmában, de a jövőt illetőleg alkalmazhatók oly óvóintézkedések, amelyekkel ilyetén bajoknak elejét kerülni lehet. Érdeklődés és tettakarat kell hozzá! Az ügy szentsége s méltósága lebegjen őrszemeink előtt, mely elől illik, hogy háttérbe szoruljon minden szemkápráztató mulékony tekintély s egyéb más mellék tekintetek, hisz „az egyházat illeti meg az elsőség!“ És ha mint helyén volt, hogy gondoskodva lön az elhunyt gondnok magán állami adótartozása mikénti kiegyenlítéséről s elég lett téve amaz a szent Írásból vett elsőrendű passzusnak: „adjátok meg a tsászárnak, ami a császáré/' úgy kell, hogy a másodrendűnek is elég tétessék és — „ami az egyhaze, az

egyháznak.“

Nem vagyok alakoskodó, de vakbuzgó sem, s nem akarok e kényes ügyben fogadatlau prókátor vagy erkölcstanárkép szerepelni, — mentsen az ég! — de szem előtt tartva azt az izgalmat s azt a sok botránykoztató s a kath. érzelmeket melyen sértő naponta itt hallatszó keserű nyilatkozatokat vegyest rokon és idegen kitsorsosok szájairól, lehetetlen raegállnom, hogy első sorban kizárólag minket, de egyébiránt elvitázhatatlanul közérdekű ügyet e becses lap hasábjain ne szellőztessem azon jóakaró intenczióból indulva ki, vajha az egyházi ügyállás illetékes helyen tudomásra jutván, közmegnyugtatásra s örömre mielőbb rendeztetnék.

Igaz, más ut is állandott előttem e^ czelra, de bocsánat! ismerve a viszonyokat, személyi tekinteteket, véleménykülönbség s pártállásokat s mindezekkel kapcsolatos kényes s csiklandós pótjárulékokat úgy érzi sajgó keblem: legjobb, ha az ízt illető sugalmazó fensőbb intéző körökből jőve izáll az alsóbbakra alá. — „A mór megtette ko- zlességét,“ — Tisztelettel

/ Eplényi Márton.

Balaton-Füred, 1882. május 27.

Enyhe tavaszi levegő, a rózsavirány illatos leheletével üdvözlé a verőfényes napot, midőn Ba- laton-Füreden a fürdőintézet megnyittatott és a szenvedő és gyengélkedő emberiségnek ^ gyógyulására és felüdülésére átadatott. Ünnepi fényt öltött az egész intézet, nemzeti zászlók lobogtak az ösz- szes épületek ablakaiból, a hova tekint az ember, mindenütt csin és tisztaság uralkodik. Kilencz órakor megkondul a harang és „veni sancte“-ra híjjá az áhítatosokat. Siet is mindenki az isteni tiszteletre, hol az összes itteni intelligentia megjelent.

Mise után a buzgó igazgató és orvosi kar élén az egész közönség a kúthoz siet, hol a zenészek Rákóczyindulóval fogadják azt. Rövid szerencseki- vánatok kíséretében az első poharat a derék Écsy üríti, utána az orvosok stb.

Kedélyes társalgás és zeneszó közt nyittatik meg a sétány az angolkert és a balatonparti espla- nad. 0 mily szép, mily üde itten minden, a természet legszebb ünnepi köntösét ölté föl, az ünnepi vendégekkel ő is pompázik.

A Rákóczy elhangzott s a sétáló közönség uj meglepetésben részesül: a szeretetházi gyermekek sorakoznak és mulattató szabatos énekökkel fokozzák a jó kedólyhangulatot s a zene a dalt mindaddig váltja fel, míg a közönség lassanként elszé- led; egy része a meleg- vagy gőzfürdőket keresi fel, a másik a Balaton partján virító rózsákban gyönyörködik, mig egyrésze az angol-parkban dicséri a gyönyörű újításokat, az uj szép utakat, a „tündérnyugvó“-t, az uj hidat stb.

A „tündérnyugvó“-ról már előre elmondhatjuk, hogy a délelőtti órákban az lesz találkozó helye a b.-fiiredi szépnemnek, a női munkák hímzése mennyi kedves gondolat kíséretében készül majd tündéri szép újak serénykedése által. A férfiak udvariassága és szellemessége bizonyára itt fog sikraszállni s mulattatni a gyengélkedőket. Hányszor fog itt megállni az udvarias és tapintatos igazgató, a jó Écsy, kinek találékony uj műve ez, — óh, ő mindenkinek tud valamit mondani, az ő nyájas, megnyerő modora mindenkit lekötelez. De nemcsak az angol párkot diszíté, az alsó balatoni sétányt is szépítő és nagyítá. Az ügyes főkertész Ízléses uj rózsatelepeket és virágszőnyegeket varázsolt oda, hol tavai még pusztaság uralkodott. S mindennek előterét a Balaton képezi, mely valóságos tengeri kikötővé növi ki magát, uj vitorlás hajók és számos csónakok szaporítják a tavaliakat — ma mind fel vannak lobogózva, valóban szép látvány. A derék angol Young ur hajógyárát is nagyítá, mert már akkora vitorlás hajókat készít, hogy a régi helyiségben nem tértek volna el.

Örömmel jelentem mindezeket, mert bizonyára minden magyar ember hazafias önérzetének

reszketett s valami leírhatatlan gyöngédség volt e hangban. így nem az atya, csak a hőn szerető édes anya hívja gyermekét.

A kiáltás elhangzott, az éj csak oly néma maradt, mint volt azelőtt, semmi felelet sem hallatszott.

— Jöjjön, György ur, — könyőrgött az öreg. — Rettenetes egy éjszaka ez. ügy érzem, mintha valami szerencsétlenség közelednék felénk. Menjünk, keressük meg Henriket a kertben.

Ő előre ment, én követtem a folyósón végig, végre egy kis ajtóhoz értünk. Itt Fedor a lámpát letette s egy kulcsot vett elő, melylyel az ajtót kinyitotta s azon keresztül a kertbe lépett.

— Hát a lámpát nem hozod? — kérdém tőle.

— Minek? Én a sötétben is látok s az ő lépését távolról is megismerem.

' Rám nem is gondolt. Midőn az első lépés után én vonakodva megálltam, ő valamit mormogott s kezemet megragadva vonszolt maga után a kert tekervéuyes utain.

Olyan éjszaka volt ez, melyhez hasonlót még nem láttam soha. Oly tikkasztó, oly néma, oly koromfekete; úgy tetszett, mintha valami katakombában járnánk, mélyen a föld alatt. Minden hang, minden világosság ki volt halva.

Máskor szemem lassanként hozzászokott a sötétséghez s a közellevő tárgyakat^meg tudtam egymástól különböztetni, ha még oly fekete felhőkkel volt is az ég beborítva! Ma nem lehetett látni semmit. Fölnéztem az égre, de nem láttam mást, csak sötétséget.

— Henrik! — kiáltott Fedor.

Semmi válasz.

— Nem akar válaszolni, — morraogá az őrég, — mert hogy meghallotta, az bizonyos.

— Hogyan?

— Hát ön nem hallott semmit?

— Nem.

— Akkor rossz füle van, György ur. Valaki, mintegy harmincz lépésnyire, keresztül futott előttünk, bizonyosan Hnnrik, ki lett volna más? .. . . Noha ő nem szokott oly óvatosan, oly zajtalanul lépni.

Én figyeltem, de nem hallottam semmit.

— Most ismét, — mormogá s kezemet erősebben szorította.

Még ekkor sem hallottam semmit.

— Mégis ő az! Jöjjön!

És mentünk előre, oly gyorsan, amint a sötétség és a bokrok engedték. A bokrok tövises ágai összekarczolták arczomat és kezeimet. Borzasztó egy kóborgás volt ez!

Egyszerre megálltam.

— Mi az? — kiálték ijedten. Közel hozzánk három aranyfényű kis pont látszott a sötétségben. Az egyik csaknem a földön, a másik kettő kissé magasabban közvetlen egymás mellett. Úgy látszott, mintha mozognának.

— A kastély, — válaszolt Fedor, — a kivilágított ablakok. Az alsó az ön ablakja, fent pedig a boszorkánynak az ablakja világít s a harmadik — de csitt! — szakítá meg beszédjét. — Most sem hall semmit?

Lélegzetemet visszafojtva figyeltem. És ezúttal csakugyan hallottam valami furcsa ágzörgést, mintha valaki a földön csúszott volna.

— Mint egy kígyó, — suttogtam, — ez nem emberi lépés.

— De az, — válaszolt Fedor, — hanem hát már egészen meg vau zavarodva, hogy mezítláb futkos a kertben!?

Abban a pillanatban éles fütty szelte át a levegőt és utána kutyaugatás hallatszott, ez azonban jó távol lehetett.

— Henrik fütyült, — szólt Fedor, — hál’ Isten, Hektor is vele van, most már nyugodt vagy ok. Hanem ki lehet ez itt a kertben?

Hideg borzongás futott rajtam végig és — én nem tudom miért — szivem erősen dobogott.

— Talán valami állat.

— Nem, — susogta Fedor, — valami tolvaj a kastélyba akar lopódzni. Jöjjön csak! Hanem lassan!

A fénylő pontok felé tartottunk, oly gyorsan és csöndesen, amint csak lehetett. E közben megálltunk és hallgatództunk. Fedor ismét lépteket hallott, én nem hallottam semmit.

Már közel értünk a kastélyhoz, de azért a falakat nem láttuk, csupán azt a három kivilágított ablakot, melyek most már nem mint fénylő pontok tűntek fel ugyan, hanem, daczára hogy közel voltak, mégis kicsinyeknek látszottak.

Egyszerre erős szélroham rázta meg a bokrokat s a következő pillanatban nagyot villámlott, melynek fényénél megláttuk a kastélyt — azután még sötétebb lett s ismét egy szélroham nyargalt a bokrokon keresztül s tompa dörgés moraja hallatszott.

— A zivatar mindjárt kitör, jöjjön — nem fejezhette be beszédét.

»Miau! Miau!' hangzott élesen a mellettünk levő bokorból.

Ez tehát az a mezítlábas valaki, ki a kastélyba akar belopódzni? Erre a gondolatra igen nagy nevetési kedv szállott meg.

— Hahaha! — tört ki belőlem a kaczaj.

— Hallgasson! - lihegte Fedor s kezét erőjói esik az a büszke tudat, hogy itthon is van már olyan fürdőintézetünk, gyárhelyünk — nyári nyugu vónk — mely a távol külföldével most már bátran vetélkedik. Egészségügyi szempontból is minden tekintetben színvonalat tart, az intézet orvosi kara tele igyekezettel minden gyógymódot, melyet az újabb tudomány alkotott, elsajátított és a betegek felgyógyulására — bizonyára szép sikerrel alkalmaz. Ezt bizonyítja azon felgyógyultak egész serege, kik csupa hálából látogatják most már B.-Füredet. Végül nem mulaszthatom el annak nevét felemlíteni, kinek bőkezűsége és emberbaráti szeretete teremti nagyrészt e nemes és nagy munkát, és ez a szt. Benedekrend tihanyi convent derék és bölcs apátja, Simon Zsigmond, kit dicsérni fölösleges, csak szivünkből kívánjuk, hogy e nemes férfiú sokáig álljon egy ily nemes nagy szeretetmű élén. És most azon óhajjal teszem le toliamat, hogy e szép gyógyhely érdem szeriut mennél több veudég által látogattassék, hogy annál virágzóbb és jótékonyabb legyen hatása. — Különös tisztelettel

??

Pécs, májuslió 24-én.

Tekintetes Szerkesztő ur!

A pécsi széntelep munkásai közt, kiknek száma a 3000-et meghaladja, körülbelül két hónapja forrongás támadt a széntelep igazgatósága ellen, mely forrongás a napokban nyílt lázadássá fajult.

A lázadásra az adott okot, hogy a munkások, kiknek jövedelme a volt igazgató alatt igen szép volt, a mostani igazgató vezetése alatt nem bírtak annyit keresni, hogy abból megélhettek volna továbbra is. Ez onnét volt, hogy egyrészt rosszul fizetett az igazgatóság, másrészt kiszabta, hogy egy munkásnak naponta mennyit szabad dolgozni. Továbbá a keresetük felét adóra, lakbérre és az úgynevezett „Bruderlage“ egyletük javára levonták.

Minthogy igy a munkások tovább meg nem élhettek, a széntelepet el akarták hagyni s a már említett egyletbe fektetett pénzüket ki akarták venui, mit az igazgatóság nem adott ki.

E miatt a lázadás oly nagymérvű lett, hogy f hó 13-án a cs. és kir. 52. gyalogezredből 2 század, 15-én ugyanezen ezredből 3 század és a cs. és kir. 5-ik dragonyosezred egy osztálya, 17-ón a sátortáborból a tanzászlóalj 2 százada rendeltetett ki a rend helyreállítására.

A munkások 5 napig semmit sem dolgoztak, csak romboltak, hol valamihez férhettek, s néhol 4—500 együtt ácsorgott, mit a járőrök rögtön szétoszlattak.

Később egyrésze a munkásoknak reá szánta magát a dologra, de ezeket a többi agyonveréssel fenyegette, — és csak fedezet alatt mehettek a bányába.

A társaságnak a kára roppant nagy. — A munkások közül 1 agyonzuzatott, az ott levő korcs- máros szúrás által nehéz sebet kapott, a munkások közül többek elfogattak és illetőségű helyeikre to- lohczoltattak.

Az összes karhatalomnak nagy erőfeszítésével és a Duna gőzhajótársaság vezérigazgatójának abbeli Ígéretével, hogy a munkások fizetését megjavítják, a lázadás annyira csillapult, hogy e hó 23-ikán a tanzászlóalj 2 százada bevonható lett. Valószínű, hogy nehány nap alatt az egész lázadás el lesz fojtva. X.

Kellesse, 1882. m^jus 24.

Képzeljetek kedves olvasóim a mi páratlan szépségű Balatonunk északkeleti sarkában egy kellemes, üde levegőjű és holmi ragályos betegség által soha meg uem látogatott kertet, melynek jókedvű, életerős munkásai a kora hajnal pirkadásával, kedves susogó lombok között kelnek munkára. E kert három oldalról lassan emelkedő s pompás bort

Folytatás a melléklapon.

sen ajkamra tapasztá. — Az istenért. . . Hallgasson csak !

Tisztán hallható volt, amint az emeleten egy ablak kinyittatott. A kivilágított ablakok egyike.. .

Az öreg erősen szorította karomat s közelebb húzott magához.

„Miau! Miau!“ hangzott ismét mellettünk — a legtermészetesebb macskavisítás. És ekkor, mint valami visszhang, hangzott az első emeleti ablakból vékonyan, lágyan: „Miau, miau!“

Mi lehet ez? Már kiáltani akartam, de Fedor keze ismét ajkamra tapadt és megakadályozott a kiáltásban.

Ekkor egy női alak hajolt ki az emeleti ablakon, Aniula volt.

— Te vagy? — szólt lassan. — Jer csak, a levegő tiszta.

— Senki sincs ébren? — kérdé alulról egy tompa férfihang.

— Senki, alusznak mindnyájan.

— De én úgy láttam, mintha a kertben sétálna valaki.

— Alighanem az a bolond, a gróf. De ő nem egyhamar jön vissza. Gondoskodtam arról, hogy ne alkalmatlankodjék.

— Le tudsz jönni?

— Az ajtó be van zárva. Van nálad kötél ?

— Vau, várj csak.

Égy pillanatig csöndesség volt, azután egy kő esése hallatszott és ismét csöndesség lön.

— Elrabolják őt! — szóltam s minden áron el akartam távolítani ajkamról az öreg kezét.

De ő még erősebben szorította kezét ajkamra, átkarolva tartott, mint egy dühöngő őrültet, kiáltottam, de kiáltásomat tulvisította a szél süvöltése,