Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1880 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1880-10-17 / 42. szám
VI. évfolyam. 1880. 42-ik szám. Veszprém, Október 17. * ,v*ímb»s»»4 és „Hív. Értesítő“ mtgjelefi BiBd.fi Tasira»?. Előfizetési dij: gés* évre 6 frt — kr. Fél évre 3 frt — kr. Negyedévre 1 frt 50 kr. Egyes példány ára lß kr. KÖZGAZDASÁGI, HELYI oj ÉRDEKŰ, MIVELÖDÉSI ÉS (O =ö* VESZPRÉM MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. Szerkesztőiig és kiadóhivatal: Vár, 4. az. Hirdetéseket, valamint helybeli előfizetéseket is. elfogad és nyugtáz KRAUSZ ARMIN kSsyTkereikeiéi. Vmprémbefi. HIRDETÉSEK: egyhasábos petitsor 6 kr. NYILTTER petitsoronkint 15 kr., s külön minden beiktatásért ÍJO kr. bélyeg. 19 lar-d =£3* daczára, mondom, ezen fenyegető, csaknem izgató s talán a törvénybe is ütköző hangnak — mi veszprémmegyei zsidók semmitől nem félünk. Polgárai vagyunk Magyarországnak, hol a törvény a legerősebb védbástya minden jogsértés ellen, hol az alkotmányos kormány lesújtja azt, aki kardot ránt polgártársa ellen. Lakói vagyunk ősi s hősi Veszprémmegyének, hol a nemes türelmesség régóta honol, hol az importált zsidóüldözés foltja soha sem szennyezte be hazánk szent földjét. E mondottak következtében nem is szólaltam volna fel ezen szomorú s szo- morító ügyben, annál kevésbbé, miután a tek. szerkesztőség őszintén bevallja, hogy a zsidók nem birnak privilégiumokkal az uzsoráskodás- és a csalásra. De miután a tek. szerkesztőség ősi anyavallásunkra az immorálitas bélyegét rásütötte, mint vallásom legcsekélyebb szolgája, kötelességemnek tartom, a válaszolhatásra nemeslelkü- leg adott engedélylyel élni, bogy a szegény fejünkre rakott súlyos vétkeket lerázzam. Egyszersmind megígérem, hogy visszaélni nem fogok engedélyével, s túlhosszura nem fog terjedni válaszom. Mi az első helyen emelt vádat illeti: hogy a zsidók magyarosodása nem felel meg az alkotmány áldásainak, melyeket élveznek, s hogy a tek. szerkesztőség részéről is elismert haladások ezen irányban csak a kényszerítő körülmények kifolyása — ezen a zsidóknak betudott súlyos vétek fölötti vád a történelmi igazsággal nem egyez meg. Tény, hogy a veszprémi izraelita elemi iskola már 1860-ban tökéletesen magyarosodott, tehát olyan időben, mikor a zsidók még uem egyenjogosíttatván, csak páriái voltak az államnak. Tény, hogy az uj templom felavatásakor — 1865-beu — csupán magyar szó hallatszék; mind ez történt, még mielőtt az alkotmány áldásait élveztük. Tény, hogy az izr. hitközség s iskolai szék jegyzőkönyvei magyar nyelven vezettetnek. Tény, hogy a templomban a hirdetések magyarul történnek, minden beszéd előtt magyar dal énekeltetik, s időközben a szószékről s temetkezésen magyar szó hirdettetik. Tény, hogy a veszprémi zsidó ifjuság nem érti már a német nyelvet, miről tek. szerkesztő úr, mint a gymnasium érdemes igazgatója, legjobban van meggyőződve. Mert azon 79 a gymnasiumba járó zsidó tanuló közül egyik sem tud német szót, sem akkor, mikor belép az intézetbe, sem akkor, mikor kilép. Úgy van a családi körökben is, és az egész megyében; hol nincs — az a kivétel. A szegény öregeket nem járathatjuk az iskolába. A tek. szerkesztőség azt hangoztatja és követeli, hogy a zsidók mindenütt azon nemzet nyelvén beszéljenek, amely közt laknak, tehát tótul a tótokkal, szerbül a szerbekkel, — oláhul az oláhokkal, és e szerint a magyar zsidók több a felénél ne is vallja magát magyarnak. Erre szabad légyen kérdeznem: államférfim szempont, hazafiui érzelem sugalták-e be ezen követelést ? Trencsén-, Árva-, Turócz- és Liptó-megyékben lakó zsidók — ott pedig tömegesen laknak — ellenkező véleményen vannak s nem követik ezen bölcs tanácsot. Haza- szerte elismert tény, hogy ezen megyékben ép a zsidók a magyarság lelkes zászlóvivői, legfőbb tényezői, s szorgalmasan taníttatják gyermekeit a magyar nyelvre. Éu biztosítom a tek. szerkesztőséget, hogy egy emberöltő utáu a veszprémmegyei zsidók csak úgy lesznek magyarosodva, mint például a szegediek. A legsúlyosabb vád azonban az, hogy a zsidók vallásának morálja — mivel negyedfél ezer évvel ezelőtt az ígért föld elfoglalásakor a pogányokat Tekintetes szerkesztőség! A „Veszprém“ 40. s 41. számában „A zsidókérdés“ czim alatt köz- lött két czikke, úgy látszik, mintha a statárium elé akarná állítani a veszprémmegyei zsidókat és összecsődíteni úgy a városi, mint a falusi népet, hogy pálczát törjön a zsidók fölött. Hogy milyen okok vagy égbekiáltó bajok kényszeríték a tek. szerkesztőséget lapjában, mint vidékiben, a vészharangot kongatni — nem tudom. Hiszen bátran merem állítani, hogy a veszprémmegyei zsidók legnagyobb részének nincsenek azon „súlyos vétkei s árnyoldalai,“ amelyeket szemökre vetett. Ha pedig mármaros- vagy ung- megyei zsidóknak meglehetnek az említett vétkei, akkor csak szélmalom- harczot visel ellenök a „Veszprém“- ben; mert odáig hatalmas szava nem ér. Mind a mellett előre kell bocsá- tanom, hogy a tek. szerkesztőség nemes s hazafiúi szándékát nem gyanúsítom; nem gyanúsíthatom azért, mert a „Híreink“ rovatában méltóztatott mondani: „Mi igen szívesen adunk hasonterjedelmü válaszczikknek helyet lapunkban, sőt óhajtjuk is, hogy válaszoljanak s világítsák meg saját szempontjukból a dolgot.“ De mielőtt ezen kihívó engedélylyel élnék, azt is előre kell bocsátanom, hogy a fenyegető hang nem az indok, amely a tollat kezembe nyomja. Daczára annak, hogy II. czikkében azt mondja: „A magyar sokat el tud tűrni, de ha egyszer több kettőnél, sarkára is tud állani“ ; tovább: „Most, midőn egyrészt a magyarság síkra szállott a germanismus ellen, másrészt midőn oly agitáczió indult meg ép ellenök, zsidók ellen, amelynek végét csak a magyarok Istene látja, de halandó ember nem“; végre: „Csavarja ki (a zsidó) elkeseredett elleneinek kezéből a kardot, mely már a hüvelyből ki van vonva“, A „VESZPRÉM“ TÁRCZÁJA. A kiásott Pompeji. Közli: Benkö Istváu és Szilágyi Mihály. VI. A Forum-tól délre vannak a Curia csarnokai. Ez egy nagy, nyilvános épület volt, s bárom nagy, gömbölyű alakú csarnokból állott, mely három csarnok mindegyikének külön bejárata volt s a három csarnok falai felett középen egy basilika-szerü emelvény állott, mely azonban már félig összeomlott. A csarnokok téglából épültek, de falaik kívülről és belülről, úgy szintén a padlózat is márványnyal van kirakva. Némelyek szerint ezen csarnokok városi hivatalos helyiségek voltak, mások szerint itt tanácskoztak a decuriok vagyis a kisebb polgári peres ügyek bíróságai. Ettől keletre áll Eumachia háza vagy más néven Chalcidicum, mely épületet a főbejárat feletti felirat szerint Eumachia papnő saját és fia M. Numistrius Fronto nevében építtette Augusztus császár özvegyének Líviának tiszteletére. Az egész épület nem egyéb, mint egy mausoleum-szerü emlék. Itt találták meg Eumachia papnő szob- rát is, melynek utánzata máig is a találás helyén áll; az eredetit pedig a nápolyi mu- seumban őrzik. Ezen épülettől jobbra áll Mercur temploma, mely azonban tulajdonképen nem is templom volt, hanem csak Mercur istennek itt talált szobra után nevezték Mercur templomának; az épület tulajdonképen Mammia papnő által szintén Augusztus császár tiszteletére emelt emlék volt. Innen észak felé menve a Pantheon-koz érkezünk, mely ismét csak Agusztus császár tiszteletére emelt, s még ma is, midőn már félig romokban hever, nagyszerű épület volt. A bejáratot gyönyörű oszlopsor képezi, az oszlopok közül egyik-másik azonban már összedőlt. Bent a csarnok közepén egy hatalmas kőoltár emelkedik, mely körül 12 pogány istennek szobra áll. A szobrok azonban csak másolatjai a Nápolyban őrzött eredetieknek. A főbejárattal szemben állott az Augusteum, vagyis a tetőzetig emelkedő oszlopok között elhelyezett szobra Augusztus császárnak. Jelenleg azonban már csak a szobor talapzata van meg; a szobor maga a viszontagságos idők áldozata lett. Az Augusteum körül levő négy fülkében pedig a császári ház tagjainak szobrai voltak elhelyezve, melyek közűi ma már csak Augustus nejének, Líviának, és Tiberius fiának, Drususnak szobrai vannak meg, de itt ezek is csak másolatban, minthogy ezeknek eredetiei is a nápolyi mu- seumot díszítik. Az egész épület két főrészből áll. Az egyikben egy nagy terem van, melyben Augusztus császár tiszteletére rendezett ünnepélyeket szoktak tartani, s mellette egy kisebb terem is van, mely az élő-áldozatok leölésére szolgált; a másik részében az épületnek 12 kisebb szoba, az ott állandóan lakó papok (Augustalesek) számára volt berendezve. Feltűnők ezen épület falfestményei, melyek igen nagy számban és kitűnő állapotban vannak meg máig is. A falak mindenfelé a legszebb tájképekkel, virágokkal, mindenféle állatokkal vannak kifestve. Ezen épület egyébként még arról is nevezetes, hogy egyik keskeny csarnokában 1077 darab római arany és ezüst pénz találtatott a kiásatáskor. A Forum legészakibb részén a város legszebb pontján áll az u. n. Jupiter temploma. Ez Pompeji legszebb épületei közé tartozott s még ma is daczára két ezer évi viszontagságoknak imposans és figyelmet legnagyobb mértékben megragadó épület. Jupiter temploma tulajdonképen kincstárnak használtatott, amennyiben a legdrágább egyházi és vallásos eszközök itt őriztettek. Maga az épület három részből, két szárny- és egy közép osztályból áll; a két szárny diadalkapu alakjában van épíve s már meglehetős rongált állapotban van. A középső osztály azonban még mindig meglehetős épen kíméletlenül kiirtották hazájukból, hátra marad egész mai napig a keresztény moráltól. Elnézek attól, hogy a tek. szerkesztő ur, mint tudományos theologus, a ki az ó testamentom szentségét s isteniségét is vallja, ilyen rátionális érveket hozott előtérbe. A sz. írás szerint a pogányok ezen kiirtása Isten parancsára történt, tehát nem tudhatni be a zsidók jellemének. Egyébiránt Dávid és fia Salamon legjobb viszonyban éltek a pogány Ti- rusokkal, s Salamon idejében 153600 idegen (pogány) lakott Palesztinában. (L. Chr. II. k. 2, 15—17) A sz. Írás szerint (kir. I. k. 20, 21) maguk a pogáuyok elismerték, hogy a zsidók királyai a megvert ellenség irányában is kegyesek voltak. De hagyjuk el a theologiát. Kérdezzük a történelmet, miképen bánt a Frankok királya, nagy Károly a pogány szászokkal, vagy Sz. István, első királyunk a magyar pogányokkal is? nem viseltek-e kiirtó harczot azokkal? Szerkesztő ur azt mondja: „A későbbi szenvedések, elnyomatások, üldöztetések, amelyekben (a zsidók) a nem zsidó népektől majdnem mindenütt (de Magyarországot kivéve) részesültek, nem erősítették-e meg e morál sajátosságát?“ Ezen történelmi igazságot kétségbe nem vonhatni; de szabad legyen kérdeznem: hová lett akkor azon általános morál, melyről előbb azt állítja: „A czivilizált világrészt már meghódította a keresztény morál, melynek alapelve a felebaráti szeretet kivétel nélkül mindenki iránt, legyen az barát vagy ellenség, ugyanazon nemzetbeli vagy nem, ugyanazon felekezetű vagy nem“. Ha pedig netalán azt felelné ezen kérdésemre: hogy a morál ezen általánossága megvan ugyan mai napság, de a középkorban nem volt érvényben, gyakorlatban; akkor a zsidók vallásának moráljára nézve szintén azt állítom áll; homlokzata oszlopsorral van díszítve, melyhez széles lépcsőzet vezet fel; Pompeji fénykorában ezen lépcsőzet két oldalán hatalmas szobrok állottak, melyeknek azonban most már csak talapzatjuk van meg, maguk a szobrok elenyésztek. Ezen középső részben van egy joniai oszlopokkal környezett cella-alakú csarnok, az u. n. sanctuarium. Ebben állott középen Jupiter szobra, valamint a legszentebb, legdrágább egyházi ereklyék s velük együtt a városnak egyéb drága kincsei is itt őriztettek. A most leirt meglehetős magas csarnok felett még egy másik torony alakú kis cella van, melybe márványlépcsőkön juthatni fel; innen a legszebb kilátás nyílik Pompeji és vidéke felett. Már a két szárnyépület, de különösen ezen felső csarnok igazolják azt, hogy Jupiter templomán épen a javítási munkálatok folytak, midőn a nagy katastrofa bekövetkezett, mert idefent még az állványok nyomaira is akadhatni. A piros és tekete színekkel festett falak további kifestésének emitt-amott látható félben hagyása is ezt engedi következtetni. Említésre méltó még az ezen monumentális épületben talált óriási nagyságú Ju- piter-fő, mely drága márványból van faragva s a hajzat és a szakái gyenge árnyalattal kifestve van. Lapunk mai számához egy félív „Hiv. Ért. “ van csatolva.
