Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1878 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1878-12-29 / 52. szám
1 V. évfolyam. 1878. 52-ik szám. Veszprém, Deczember 29. HÍO-s\a .¥J8ÄÄ3e'E3KM‘ és „Hív. Értesítő“ aejjtl«» alBisB Tasirnap. Előfizetési díj : Egész évre • • S frt kr. Félévre ... 3 frt kr. Negyedévre . 1 írt 50 kr. Kgjres példám ám 15 U i-. c KÖZGAZDASÁGI, HELYI ÉRDEKŰ, MIVELODÉSI ÉS VESZPRÉM MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. Szerkesztőség és kiadó- hivatal: Vár, 4.sz. Hirdetéseket, valamint helybeli előfizetéseket is, elfogad és nyugtáz KRAUSZ ARMIN klijTknaikiiíii Ttiiprtike«. HIRDETÉSEK egyhasábos petitsor 6 kr. NYILTTÉR petitsoroiikint 15 kr. s ; külön minden beiktatásért 30 kr. bélyeg. Jt A „Veszprém“ t. olvasóihoz! A jövő 1879-ik évvel a „Veszprém“ pályafutásának hatodik évfolyamába lép. Hódolva a közszokásnak, az év közelgő végén magam is számon kérem magamtól, vajon megfeleltem-e tisztelt előfizetőim, tisztelt olvasóim igényeinek és vajon megközelítettem-e azon czélt, melyet a lap átvételekor magam elé tűztem. Az elsőre t. előfizetőim vannak hivatva válaszolni, mint kik ez ügyben a legilletékesebbek. A másodikra csak annyit mondhatok, hogy tekintve a rendkívüli körülményeket, amelyekkel megküzdenem kellett, öntudatom megnyugtat, miszerint igénytelen működésem még sem volt minden jó hatás nélkül társadalmi közéletünkre — a legszebb siker, amit egy szerény vidéki lap csak óhajthat. Ezen irányt fogom jövőre is követni, miértis tisztelettel fordúlok t. olvasóimhoz, ajándékozzanak meg a jövőben is nagybecsű rokonszenvük- kel és szives pártfogásukkal, hogy a / közügyre irányzott törekvéseim csakugyan eredményezzék is azon sikert, amelyet akarok én és velem együtt akar mindenki, a ki a józan haladást szivén hordja. A „Veszprém“ és „Hivatalos Értesítő“ előfizetési ára a szokott marad: Egész évre . . . . 6 frt — kr. Félévre.......................3 frt — kr. Negyedévre . . . . 1 frt 50 kr. Veszprém, 1878. decz. 20. LÉVAY IMRE, a „Veszprém“ és „Hivatalos Értesítő“ szerkesztője és kiadója. Az osztályok liarcza. Az egyszeri részeges ember eltökélte magában, hogy megjavul és az ivással felhagy. Útja a megszokott korcsma előtt vitte el; küzdött magában, betérjen-e, ne-e. Győzött a jobb és ő a korcsmaajtó előtt elhaladt, a nélkül, hogy betért volna. Alig tett néhány száz lépést, keble dagadt az örömtől, hogy önmaga fölött diadalmaskodott. Hogy pedig e szép győzelemért méltóan megjutalmazza önmagát, kapja, visszatért a korcsmába és derekasan — leitta magát. Korunk szakasztott mása e részeges embernek. A régi idők kicsinyes és előítéletekkel tett látkörét kitágították az újabb világnézetek ; a felszabadít tudományok leszállították az önmagát túlbecsülő részét az emberiségnek azon magas polczról, melyre azt hiúság, gőg, hatalom, erőszak emelte és közelebb vitte az emberiség azon részéhez, mely el volt nyomva és vajmi sokszor önző és értéknélküli czélokra puszta eszközül felhasználva. A humanismus, a valódi műveltség, a józan felvilágosúltság eszméi elterjedtek; az osztályok válaszfalai kezdtek omladozni; az ember kezdett értékkel birni még a legutolsó koldúsban is. A sajtó, mint hatalom, szabadon védhette az emberiség legszentebb jogait; a zaklatott és jogaiban megejtett embert számon kérte a társadalomtól még akkor is, ha az nem a paloták hatalmas szülöttje, hanem az utolsó viskó rongyba burkolt gyermeke volt. A munka felszabadít a szolgaiság pirító bélyege alól; kimondatott a jelszó, hogy csak munkában ran megelégedés, kincs, hírnév, hatalom, boldogság. Látható volt a szép jelenet, amiről a régibb kor nem sokat tudott, midőn az úr puha keze belé csapott a munkás érdes tenyerébe jeléül annak, hogy a szegény ember sincs más anyagból gyúrva, mint az, akit a sors dúsgazdagsággal, méltósággal, hírnévvel, szóval a bőség szarujából mindennel ellátott, amit emberi szív annyira kíván, ami után ember annyira eseng. A társadalmi jogok megosztattak; a zöld asztalok mellé kerültek olyanok is, akik eddig csak azon jogokat élvezték, hogy nekik szabad volt mások számára élni, izzadni, fáradni, tenni — jutalom, elismerés nélkül. A hatalmasokra kötelességek rovattak és ezeknek teljesítése vagy nem teljesítése elhatározó volt azoknak hatalmi állására. Egy szóval, a szabadság hajnala meghasadt a paloták és a kunyhók fölött egyaránt. Fájdalom, nagyon rövid ideig tartott a szabadság szép álma, melyre csakhamar a keserű ébredés következett. A régi idők kicsinyes és előítéletes világnézetei helyébe határtalan világábrándok léptek; akik azelőtt egy szőkébb családi munkakörrel beérték és tűrhetően megelégedettek voltak, azok most arról ábrándoznak, hogyan emeljék ki a társadalmi világot sarkaiból és hogyan alakítsák azt saját ideáljok szerint újra. Az eddig magát talán némi joggal túlbecsülő rész helyébe csak most lépett igazán az emberiségnek oly része, mely önmagát nem ismerve szedett-vedett eszméivel imponálni akar és talán fog is, ha felforgató szellemének tér engedtetik. A müveit és tapasztalt ész reformjai előtt szívesen meghajol mindenki, de tudatlanság, szenvedély vagy szeszély szülte újítások jármába nem fogja a nyakát hajtani senki. A huma- nismus, a fölvilágosúltság, a műveltség eredeti és tulajdonképi jelentményökből ki vannak vetkeztetve; bő köpenyek ezek ma, melyek alatt erény és bűn, jóakarat és gonoszság, Önzés és önzetlenség szépen megférnek. A sajtó szolgájává szegődött úgy az egyik, mint a másik szélsőségnek; a türelmes papiros egyaránt hirdeti a jót, hirdeti a roszat, megmenti az ember becsületét, de sárba is tiporja azt. A felszabadított munka urakat teremtett, de nem becsületes munkásokat és így nyomort eredményezett, minek pedig ép az ellenkezőjét kellett volna létrehoznia. A szabadsággal élni nem tudás visszaélésre vezetett és a régi válasz* falak helyébe a bizalmatlanságot tette úgy, hogy még az üngünk gallérjának í l A „VESZPRÉM" TÁRCZÁJA. Remény. Ád az Isten feltámadást a télnek, Zeng a madár, lanyha szellők beszélnek, Kivirul a rózsabokor holt ága, Ábrándozó szerelmesek virága. Ád az Isten kúszó repkényt a romnak, Árnyas fenyvest napsütötte oromnak, Délibábot homokbuczkás rónának, Csillagos éjt furulyázó juhásznak. Szabadságot a nemzetek ezrének, Hogy zendüljön ajkaikon dicsének; Mindenfelé áldást, vigaszt teremt ő, Csak a magyart verné hát a Teremtő ? Csak a magyart, e népet, mely maholnap Ezredévét ünnepli a honnak? Vihar után fényesb nap süt a tájra, Szebb hajnal is derül még a hazára! Jönni fog, és jönni kell oly időnek, Amidőn a tépett szárnyak kinőnek, Mert ki éltet ád a kiholt avarnak: Dicsőbb jövőt tart fenn az a magyarnak ! * A tölgy árnyékában. (Vége.) A szép hölgy, mint tört liliom, némán borul a haldokló kebelére, zsebkendőjével fogva be a tátongón vérző sebet a honfi kebelén. „A vőlegény, ki már már kinyujtá jobbját a legékesebb virág leszakítására, hogy kebelére tűzze azok szép királynéját, egy bájteli fakadó rózsát, mint letörtet tűzhető kebelére élete végperczében.“ Ők már boldogok, a hazát szerető szív nem dobog, a szerető ajkak örökre elnémultak; ott vannak, hol csendes kikötőre talál az élet vészeitől hányt sajka. * E kis emelkedett helyen, e zöldelő erdő bus lombjai árnyában, hol e márvány-szobor áll, szenderegnek ők. E szent színezetű helyen, melyet mély borzadály közt keres föl a vándor s fél megpihenni a holtak halmán, e százados tölgy alatt, addig gyakran látogatott oda lassú léptekkel egy földműves, hosszan elméit s merengett, majd imát rebegett, mely alatt könyek gördültek szigorú férfias arczán ezüst szakállára, visszagondolva az 1849 ápril napjára. Miután pedig a visszaemlésezésnek itt történt kellemetlen hatását kipihente, némán távozott a helyről. Ki volt ez? a hű szolga, András. A nap nyugodni készült, a fák sudarai hosszú árnyékot vetettek az erdő szélén levő tisztásra, mire a vándor bevégezte elbeszélését. Úgy látszott, jól esett lelkének azt velem közölni; egyszerre fölemelkedők ülő helyéből; mig én a hű elbeszélés emlékezetre méltó tartalmán gondolkodtam, ő már ismét útkészen állott. — De megenged, kedves barátom, hogy neve után kérdezősködjem, s köszönetemet fejezhessem ki élvezetes elbeszéléséért ? — Nevem, feleié a vándor, de mégis eltitkoló, én vagyok — én vagyok azon boldogtalan hadnagy, ki László asztalára tevém azon fölhívást, melynek következménye lett, hogy két szerető szivet megöltem, tán hármat, az öreg atyát is; e három kedves alak halála fúriaként üldöz utamon máig is. Én valók az, ki ama fölhívással hazámnak ugyan hasznot hajték, mely hazáért kezemet áidozám s mindenemet, mely most megvet s koldusbotot ad kezembe, hogy én a bűnös azokat, kiknek halálát okoztam, mind túléljem s egyedül, mindenkitől elhagyatva, bolyongjak a nyomorúság országutján . .. Én marasztám és kértem, hogy jőjön velem, mert reá sötétedik. A vándornak nincs éj, nincs sötét, s a vigasztalhatatlan még egyszer rátekintett a márvány szoborra és eltűnt az erdő fái között. — Légy boldog kedves vándor, Isten vezessen egy irgalmas emberbaráthoz, hol nyugodtan élhesd le jobb sorsra érdemes végnapjaidat. Fölöttünk is kezdett nyugvóra szállani a nap, kellemes hűs levegőt hozott a közeledő alkonyat. Az öreg ur meghatottau kelt föl ülőhelyéből; s mielőtt a beszélgetés alatt megérkezett kocsijához menne, kezét nyujtá : Fogadja, fiatal barátom, köszönetemet, de mellette igen megtisztelve érezném magam becses látogatásával, hálás akarnék lenni szives készségéért. — Én hazatérésem szükségességét vetém okul. — Hisz mindjárt honn leszünk, lakásom egy tőlünk jobbra fekvő csinos mezei lakra mutatott, melyet a lenyugvó nap sugaraival mint egy rózsaszínre látszott festeni, nem messze van. — De ily későn — szabadkozám. A szép hölgy szemérmesen, mintegy es- deklőleg tekintett reám s kért, hogy fogadjam el atyja meghívását, én végre is engedve a a sürgetésnek, velük tartottam. A barátságos külsejű úri lakban kedves és vendégszerető házi asszony fogadott bennünket s egy szép és Ízlésesen bútorozott szobába vezetett. A szobában az öreg ur miutegy örömtelten elém állva, igy szól: »Isten hozta, kedves fiatal barátom, Gáspár László rokonát, én vagyok Somosy, kiről elbeszélésében emlékezett. Elbámulva tekinték reá. — Nem sok mondani valóm van még hátra. A kedves családnak e találkozástól fogva rendes vendége lettem, s nem egy kedves órát töltőnk együtt vidám beszélgetés s mulatság közt. Az öreg Somosy-nak mindig volt valami elbeszélni valója viharos életéből, mi mindinkább gyorsabban fűződőnk egymáshoz a kölcsönös szeretet által. 187* April 26 van. Gyönyörű tavaszi nap s a jó ismerősök ismét a hűs tölgy árnyékában pihenünk az emlék mellett, mely helyhez engem az előbbinél most már egy szebb emlék köt, mert az, ki egykor virágbimbókkal hintő be a szép emlék zsámolyát, s koszorút adott az elesett honvédek emlékének, nekem kezét és szivét adá, hogy életem a boldogság koszorújával legyen az övéhez fűzve, hogy engem őrökre boldoggá tegyen. Nemes Antal. Lapunk vai számához egy félív „Hiv. Ért.“ van csatolva.
