Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1877 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1877-06-24 / 25. szám
III. évfolyam. 1877. 25-ik szám. Veszprém Junius 24. pro--G& és „Hív. Értesítő“ megjelen minden vasárnap. Előfizetési díj : Egész évre ■ • 6 írt - kr. Fél évre - - - 3 frt — kr. jj Negyedévre • 1 frt 50 kr. Egj'es példánj- ára lő líx*. KÖZGAZDASÁGI, HELYI r OJ ÉRDEKŰ, MIVELÖDÉSI ÉS »ts== t Tti q ryp-p ír*Tyr W JLJÜZJJ. JL'líJCjXfJL MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. Elad ó-li 1 v a t a 1: KRAUSZ ARMIN kSnyvlcereslcedése Veszprémben, hova minden előfizetés hlrde* jl tésdij s postai reklamáczió küldendő. HIRDETÉSEK egyhasábos petitsor 6 kr. jj NYILTTÉR petitsoronkint 15 kr. s kiiliin minden beigtatáaér! 30 kr. bélyeg. Szerkesztőség: ^kegyesr.nagy gymnasium.^ Htó== =Q1W A „Veszprém“ t. előfizetőinek. Új negyed küszöbén állva tisztelettel kérgük előfizetőinket, kegyeskedjenek előfizetéseiket megújítani és esetleg fennlevő hátralékaikat beküldeni. Lapunk szellemi működéséről nem sok mondani valónk van; mi, amint eddig, úgy ezután is azon leszünk, hogy kötelezettségeinknek minden tekintetben eleget tegyünk. Hogy ezt elérhessük kérjük lapunk pártolóinak szellemi és anyagi szíves támogatását. Tisztelettel A szerkesztő és kiadó. Általános ipartársulatot Veszprémnek ! Amióta a társadalom alapja a .munka, s hírneves nemzetgazdáink, kik az újabb kor hatalmas varázsa alatt mint nagy szellemek jelentek meg terjeszteni áldásos eszméiket, azt. bizonyítják, hogy a modern állam Európában csak úgy állhat fon, ha iparát kellőleg fejleszti: minden a korral haladni akaró államnak kötelessége az egyoldalú agronomságból kiemelkedni s ipara fejlesztésére is kellő gondat. fordítani. A kor egyik legjelesebb nemzetgazdája mondja, hogy a nemzetek a folytonos nyers termény-kivitel által a romlásnak néznek elébe, mert a kivitt terményben talajuk azon alkatrészét adják el, melyek a földet egyedül képesítik a növények előhúzására-, melyeket a legtermékenyebb talaj is csak igen korlátolt mennyiségben tartalmaz s melynek készlete — mint Liebig mondja —■ csak arasznyi időre elég .. Carey, ez általam nagyrabecsűlt nemzetgazda, azon megdöbbentő igazságot állítja föl müvében, hogy „a mely ország folytonosan gabonát visz ki, végre embereket kénytelen kivinni.“ Ez bizonyításra nem szorul. Hiszen ép a múlt héten a lajtliántuli országgyűlés egyik kiváló alakja mondta e nagy népgyűlésben, hogy a földművelő állam más viszonyaink között már nem képes a modern kult,uráliam költ- | ségeit födözni és ezért igyekszik Ausztria — úgymond — vámközösség föntartása mellett iparát megerősíteni és fejleszteni. Hát mi hol maradunk ? Ma, midőn ama két nemzetgazdasági sarkalatos kérdésnek, a bank- és vámügynek ránk nézve kedvezőtlen megoldását biztosan tudjuk, vajon összetett kézzel nézzük iparunk hanyatlását és ne tegyünk semmit annak intenzív fejlődése érdekében? Nem tanított-e meg bennünket a társadalmi tudomány arra, hogy a jelen nemzedéknek kötelessége nem csak a saját, hanem az utána jövő milliók érdekeinek megóvásáról is gondoskodni ? És mikép gondoskodtunk mi minderről? Yesüsnk egy pillantást társadalmi- és nemzetgazdasági viszonyainkra, rántsuk le kíméletlenül a leplet s ne ámítsuk magunkat bid ábrándképekkel. Pillantsunk merészen a valóba. . . .... Az egykori jólét őseink földéről messze költözött s helyén többnyire mély nyomor tenyész. Nem tekintve a proletáriatus nagymérvű szaporulatát, a legmunkásabb, legjózanabb körökben megszűnt a családiság zamatja, a becsületes megélhetés kérdésessé van téve. . . Megsemmisülve omlanak szét a nemzet őserényei s az óriási közterhek súlya alatt kitört köznyomor nem engedi a polgárosodás áldásbozó napját földeríílni. A sok fehér apró házairól híres Magyarország ősi telkei előtt a törvény dobosa veri halálharangját. A föld értéke rohamosan csökken. A nemzet félig föléptílt rideg paloták és rombadőlt, a boldogságot csak hírből ismerő kalyibák között tévelyeg. A mai kor a legképzettebb szegény ifjú iparosnak is alig biztosítja a családi élet, az öntüzhely alkotásának lehetőségét. Magok a régibb üzletek mától holnapig élnek, tengődnek, szerencse- játékot űznek és pusztulnak. . . Az ifjú nem tanul, a férfi nem érez, az agg jobb napot nem remél. . . Am ily mértékben pusztulunk, oly mértékben ront be a vámközösség korlátlan határain a nyugoti csecsebecsék tengerárja, a civilisátió külső máza, az ős erények és erkölcsök megvon- tója. Sötét e kép, nagyon sötét, de fájdalom igaz, való. Mert a fényes köznyomort a nemzet minden rétegében kezdik már követni a kétségbeesés tünetei. Ar őrültek háza benépesül, az öngyilkosok száma seregre nő, a sik- kasztók stb. száma ijesztő mérvben gyarapodik, a bukások napirenden vannak. . . Ráadásul az utczákou józan munkásokból eltörpült, boldog polgárokból erkölcsi nyomorékká lett korcsok bolyonganak. — Ahol ily módon meg van támadva a nemzet családfája, a hol igy kezd lazulni a társadalmi rend, ott meg kell állni a gondolkodó emberi észnek és gyors orvoslatot kell kézbe ragadni! Nem kell messze mennünk, hogy ez elszomorító, sötét kép ínegteremtŐjét kitudjuk. Egyoldalú nemzetgazdaságunk, túlnyomó agronomságunk volt szülőanyja s orvosa csupán a helyes arányokban folytatott nemzetgazdaság, tehát mindenekelőtt az iparfejlesztés nagy munkája lehet, mert a földművelő ország az államháztartás terheit nem képes födözni. E mellett bizonyít a legtöbb társadalmi kórtünet is. r Es midőn e züllött viszonyokat javítani akarjuk, megfeszített, közmunkálkodásra van a társadalom minden józan tagja részéről szükség. Természetes, hogy a földművelést sem szabad elhanyagolni, sőt e tekintetben is számos teendőnk van. Helyesebb arányokat kell hozni mezei gazdálkodásunkba és okszerüsíteni az egész mezőgazdasági termelést. De emellett fő- föladatunk az iparfejlesztés körül csoportosul, s ez kötelezettségeket ró mindenekelőtt az állam, s azután magukra az iparosokra. Az állam föladatairól itt nem szólunk. Jó akaró tanácsainkat iparosainkhoz intézzük. Ha valahol, úgy az ipartársulásnál lehet Mac Colluch ama sok vitára alA „VESZPRÉM“ TÁRCZÁJA. Nagy-Esztergáron. * Oh, legyen megáldva ez a kicsiny fain, Hol egykor a költő bölcsejét rengették !** Oh, legyen megáldva nyugalmas vidéke, A hegyek, az erdő, a gazdag mezőség! Megpihenek újra dalos erdejében, Bükkösének árnya eltakar újonnan; Nem tudom, mit érzek: minden olyan meghitt, Szerető, bizalmas, mint gyermekkoromban. Zöld lombú fák! mennyit jártam alattatok, Hányszor figyeltem rád bűbájos madárdal! Sziklás rengetegek, ti láttátok könyem1, S elmém küzködését szomorú bajával! Itt vagyok; — itt vagyok újra közöttetek, De a boldog órák gyönyöre távol van, Mintha nem is ébren láttam volua őket. Csak egy hamar tűnő, mulékony álomban. Istenem! tudom, hogy azok a szép álmok Nem hoznak gyógyúlást sajogó sebekre, Iratos mezőnek nincs már babonája, Mely a fájó lelket újra felemelje. *N -Észté rgÍT Ányos Pál szülő faluja. **Mutatvány a szerző sajtó alatt levő kötetéből, mely legközelebb!) fog megjelenni a Petőfi-társaság könyvkiadó vállalatában. _______ _________ MF ~ Lapunk mai számához egy ív Nincs! az ifjúsággal oda van az ábránd, Oda van az édes, enyhületes béke, A szép ifjúsággal minden csodatevő Álmodozásnak oh ! mindörökre vége! Istenem! tudom, hogy romban áll a templom És a szebb emlékek rútul eltiporva; Viharos szél szárnya jobbra-balra csattog, S az oltárok üszke belevesz a porba. Füstfelhő gomolyog magasan az égre, Meginog a csarnok, roppan a tetőzet, Rémes dübörgéssel szakad a boltozat S fénylő oszlopai sorra mind ledőlnek; A hulló romok közt ott van az ideál, Keble szétkuszálva, fürtje összebontva, Menekülne, — nem tud s elbukik sötéten Mintha síri éjek ködalakja volna! Istenem! tudom, hogy elbukott örökre S hivó mosolyára mindhiába várok, Hogy e kétes útak sivatag homályát Hasztalan kutatom: nem lelek világot; Hogy e köny, mely bágyadt pillámra gyűlekszik, Nem szárad fel onnan, örökre ott ragyog S titkon rejtegetve a sok gyötrő sebet — Sokkal jobban fájnak, égetőbbek azok: Mégis (bár akarnék) nem tudok kiáltni, Csak egy siró jaj sem szakad fel mellemből, Bár egész lényemben reszketek: nincs hangom, Bár szenvedek váltig: lelkem megkönnyebbül; „HivY értesítő“ egy féi ív melléklet, a , Mintha még találnék reményt és bizalmat, Mosolygást, szerelmet fölemelő hittel... Fájdalmak költője ! te állasz előttem Szomorú arczoddal, sötét sebeiddel. ENDRÖDI SÁNDOR. A szép menyasszony. (Elbeszélés) (Vége) Örzsike nem akarta rámondani, amit szíve érzett, nem volt arra képes; panaszkodni nem tudott, bár tele volt a szíve pa- naszszal. — Nyújts hát kezet, galambom, ne nézz olyan szomorúan, jer, beszéld el, mi történt veled, mióta nem láttalak; gondoltál-e gyakran reám, mi?.. Örzsikének beszéd helyett megeredtek a könyei; azt gondolta, nem is tud már többé könyezni, s most, hogy azt a régi kedves hangot hallotta, újra tudott sírni is. Pista- leült a szomorú leány mellé, átölelte gyöngéden, s beszélt neki sokat, mindenről, amivel csak megvigasztalhatta. Hiába minden, Örzsike hallgatag maradt. Pedig ha most elmondta volna mindazt, amit érzett, talán minden megváltozott volna. De hát hogy mondja ő el bánatát másnak, különösen anuak, aki azt okozta, s akit mégis úgy tud szeretni ? ... Előjöttek azután Ötzsikének szülei is. Az öreg Pál János magyarosan kezet szorított Pistával, s megdicsérte mosolyogva, hogy milyen derék legény lett belőle A biróné is j kezet fogott vele, megkérdezte, hogy van ? — de ezt mind oly különösen tette, minthe csak most beszélt volna vele először. Az egész dolog olyan íurcsának tetszett Pista előtt, hogy sehogy sem tudta elképzelni, mi történhetett. Pedig ha egy kissé komolyabban gondolkozik felőle, könnyen megérthet mindent — Nem érezte magát jól a biróéknál, sietett elmenni, azt mondva, hogy valamit el kell otthon végeznie. Bizonyosan roszkor jött. Örzsikéhez — gondolá útközben — miért nem ment most máshová, hadd csillapodott volua le szívében a tegnapi mámornak még most is forrongó emléke! Nem is jött volna ő most, de atyja kényszerűé rá, hogy első dolga legyen Pál Jánosékat meglátogatni; már tegnap meg kellett volna azt tenni, de hát ha a tiszttartóéknál eltöltötte az időt, arról senki sem tehet; hanem minél előbb ki kell azt pótolnia. — Miért is kényszeríti őt az öreg — fűzé tovább gondolatait — mit akarhat azokkal a biróékkal ? Csak nem akarnak talán mindjárt holnap lakodalmat tartani ? ... Aztán meg, hátha biróéknál mást is gondoltak már, mert ez a mai dolog, ez különös. Örzsike nem is igen szólt hozzá, csak sírt, sírt egyre, s az okát sem mondta meg. Pista nem akarta magában keresni az okot, s elfelejtett emlékezni arra, mi történt ezelőtt harmadíél évvel, s mi történt ez alatt a harmadfél év alatt. — Annyira a jelen hatása alatt volt, hogy önmaga előtt sem tűnt fel az a különbség, mely az egyszerű falusi gazda gyermeke, s a büszke katona közt oly észrevehető volt. Csak azt az egyet érezte hogy szívében tegnap óta nagy változás Kelet Nepe“ és „Vasárnapi Újság * előfizetési felhívása van mdlekelve.
