Veszprém - hetilap, 1865-1866 (1. évfolyam, 1-25. szám)

1866-07-01 / 1. szám

w\aaAAP 5 JlAAflw*

két kiket egész végig mindig külnös megkülönböztetésben részesített, annyira, bogy hire a romai udvarnál nem épen egyptomi Józsefé volt, sőt inkább a panaszra futkosó férjek jajgatásaitól a Vaticán már-már haragosan viszhang- zott, odahaza pedig a kékszemü leányokat, a milyen szerencsére nem nagyon sok szokott születni Portugalliában, az atyák még csecsemő korukban el szokták küldeni más égalj alá, ahol az ilyes nem tartozik a ritkaságok közé.

Mikor már I. Péternek e rendkívüli előzékenységét a kékszemek iránt Portugalliában felettébb unni kezdték, s a megcsalatott, következőleg egyszersmind kibujdosott vagy száműzött férjek száma ijesztő összegre kezdett szaporodni : egyszerre csak Carvalho, a rég elfeledett, a szegény megcsalt, elbujdosott Carvalho, csöppent az udvar közepére.

— Nos Carvalho! hol jártál ennyi ideig? szóllitá meg nagy örömmel a király midőn bemutatta magát.

— Franciaországban fölséges uram; Champagne tartományban Areseben.

— Derék! hoztál-e magaddal ujdivatos pezsgöbort?

Carvalho zavarba sem jött.

— Igenis fölséges uram! a legújabb divat szerintit, mely nem jéggel készül. Megengedi, hogy legalázatosabb szolgája szerencsés lehessen vele udvarolhatni. —

— Sőt rendeljük és parancsoljuk! annakutána pedig legkegyelmesebben fogadandjuk!

Aminthogy másnap ö fölsége, nem várhatván mig helyébe viszik, more solito, a régi emlékezések okából, mégis jelent pár bizalmas embere kíséretében Carvalho nyárilakában.

Megtalálta amit keresett. Még többet is.

Az ajtóban Carvalho felesége várta.

Nem az a régi, hanem másik.

Nem voltak kék szemei, feketék voltak, hanem ha Péter a királynééban meglátta a mennyországot, úgy ebben bizonynyal meglátta a poklot, ötvenezer mosolygó ördöggel.

Szép volt a nő, Franciaország talán a legszebbet vesztette el benne.

rr

0 fölsége mielőtt ivott volna, részeg volt; tökéletesen részeg, kábult, örült, eszeveszett.

Midőn pedig késő éjjel távozott, megesküvék magában, hogyha bár Portugálba minden férfiának vére kifolyik is, e nő övé lesz.

Negyed nap múlva már az volt. Nem is folyt akkor férfi vér; csak később; akkor sem sok; csak épen ötezer emberé.

A király hü volt Adalgisehez két hónapig; hu volt mint az eb, mint az árny. A dolog nyilvánosságra jutott, közbotrányt okozott, a királyné végletekre ment, de Péter hajthatatlan és következetes maradt, szelíd mint a szerelmesek mig boldogságukat nem háborgatják, de e szerelem érintésénél dühös mint a sakál.

Juliushó 16-án a király, mint minden nap Adal- gise lábánál ült.

Est volt, s Carvalho még reggel eltávozott nehány barátjával vadászni.

Ekkor azon mindennapi dolog történt, hogy a férj megjött véletlenül s midőn a király letekintett a fáklyafénytől világos udvarra, a távozottakon kívül Carvalhot még nehány száműzött nemes kíséretében látta visszatérni.

Ha ez már gyanús volt a királynak, úgy gyanúja majdnem bizonyosságra emelkedett, midőn Adalgise elhalványult és térdein esdeklett, hogy rejtse el magát addig mig alkalma leend őt a nyárilakból kicsempészni,

ami különben rövid idő alatt megtörténhetik, mert az érkezők valószínűleg rögtön estelihez ülnek; férje azonban gyanút fogott s már előttei napon halállal fenyegette, ha a királyt négyszemközt elfogadja.

Ismeritek a szerelmesek bátorságát? nem az a bátorság ez ami a csatába hevült harcosé, ki nem érzi a vágást fején, hanem bőszükén rohan elő, csapást csapás után osztogatva, mig végre öntudatlanul, észrevétlenül rogy össze. A szerelmes bátorsága több ennél. Öntudatosan küzd féltett szerelméért, nemcsak előremegy éltét nem kiméivé, de mégis hátrál, becsületét nem féltve. A férfi sir, a nő kardot köt, gyilkot ragad, küzd maga a természet ellen.

A király átment az ebédlőből a mellékszobába, felugrott az ablakba s félkezével az ablak párkányába fogózva lábaival az épület párkánya cirádáira támaszkodott; igy függött húsz ölnyire a föld fölött.

Jól számított, felfedezésről szó nem lehetett; ez állásban pedig pár óráig is kibírhatta, akkorra a vendégek vagy távoznak, vagy leiszszák magukat az akkori kor dicséretes szokása szerint Ekkor távozhatik észrevétlenül ; addig pedig a hasznossal összekötve a mulatságost, meghallgatja mit keresnek ott a számüzöttek s minő céljai lehetnek velük Carvalhonak.

Erre sem sokáig kellett várnia.

Ezen urak egészen fesztelenek voltak, s szidták, mocskolták, fenyegették, mint csak egy távollevő királyt vagy elbukott ellenséget szokott ez a jó emberi faj.

Meghallhatta, hogy ő zsarnok kegyenc; felvilágosították róla, hogy a kormányzáshoz egy batkát sem ért; meggyőzték, hogy mint ember is csak a közönségesebb fajtából való s bebizonyították neki, hogy ily sok hiánynyal nem való kezébe nem csak Portugálba jogara, hanem még a falusibiró botja sem.

Mindez igen szép volt, hanem kissé hosszan tartott, s bármily tanulságosak voltak legyen is ezen értekezletek, de a király utóbb is unni kezdé a dolgot, mégpedig azon közeli okból, hogy kezei elfáradtak s reszketni kezdettek.

Ha most mindjárt távoznának is, csak Adalgise segítségével emelkedketnék vissza a szobába.

Pedig a jó urak mindinkább elmerültek az eszmecserébe s e részben csodálatos egyhangúság uralkodott köztük, a vita tárgyát csakis azon csekély nézet- különbség képezte, hogy kerékben-törés vagy fölnégyelés volna-e méltóbb ő portugalli felségéhez.

Ó portugalli királyi fölsége pedig ekkor már azon ponton állt, hogy az életfentartási ösztön philosofussá tegye.

Mig keze csak reszketett, addig nem adta meg magát; addig tette szerelemből, féltett kincse védelmeért. De mikor fásulni kezdtek kezei, egy-egy ujja önkéntelenül kiengedett, egy-egy idegét görcs futotta át: akkor már a szerelem tágitni kezdett az önfentartási ösztönnek.

A vendégek szavát egy hangig kihallotta, de Adal- gisa nem volt köztük, mert lehetetlen, hogy legalább néhányszor, alkalmilag róla és vele is szó ne váltatott volna.

Hol van tehát?

Segítség nélkül visszamenni nem birt volna. Izmai kifáradtak.

Kiáltani? Undok, gyáva gondolat! De mit is nyerne vele? Ezen dühös politikusok, különben egy szálig megcsalt férjek valószínűleg nem engednék meg, hogy