Veszprém - hetilap, 1865-1866 (1. évfolyam, 1-25. szám)
1866-10-07 / 15. szám
««aatjiT 119 Jtnruvw kásnak. Es a nép munkaereje szintén tétlen. Ez az országos csapások legnagyobbika. Olvasgattuk a török hó- dolás korszakát, s bármi iszonyúak is az egyes jelenetek, melyek összevéve a szenvedések borzasztó képét állítják elönkbe: de nekünk mégis úgy tetszik, hogy török, tatár pusztítása nem volt oly fájdalmas, mint mostani elszegényedésünk. Most nem odázhatjuk el miveit népnek igényeit s Asia gyarmatnépéuél nem vagyunk kedvezőbb anyagi helyzetben. A török világban istenadta földünk, primitiv lakásunk s egyszerű ruhánk volt csak, egyéb semmi — ház elégett, könnyen épült újra, a föld pedig érintetlen maradt. Most vannak hosszú éveken át szerzett beruházmányaink s azokat kell évről évre adóra és kenyérre, mert egyébre úgy sem telik, potom áron, uzsorára elvesztegetnünk. Iszonyú pauperismus mindenütt! Ezért nem tudunk örülni a derült ősznek. Emlékezz reám! Ha majd egykor csendes, Hosszú éjszakákon Fehér vánkosodra Keserű könyed foly: Emlékezz’ reám! Ha majd önnön szived Fellázad ellened, S a kit forrón szeretsz : Gyűlöl az tégedet: Emlékezz’ reám! Ha majd hullani kezd Életed virága — Ha össze lesz tépve Reményed zöld ága: Emlékezz’ reám! Ha vágyaid lesznek, Forrók — reménytelen — S érttök élő szived Vérezni kénytelen : Emlékezz’ reám! Ha nem találsz egykor Csendes boldogságot, A mely után lelked ügy epedt, úgy vágyott: Emlékezz’ reám! Ha majd a nap kelte Álmatlanul talál: Ha jóltevöd lenne Az enyhitő haiál .... Emlékezz’ reám! S oh ha majd egykoron Teher lesz az élet S az óhajtott halál Folyton kerül téged: Emlékezz’ reám! Ha majd azt érezed — A mit én érezek Csalfa szived miatt — Mikor már nem leszek: Emlékezz’ reám! Nagy Ignácz. Egy titok. (Franciából Dr. Iif.) Nathalie látván, hogy a kapitány megtetszett nagybátyjának, ő is megbocsátott, hogy kevéssé foglalkozott ö vele. Apremont ismét jött — kockázni, s igen jól mu- lattaték Ablaincourt ur általa A szerelem s hódítás hatalma által ö is megnyeré a fiatal özvegy szivét s egy reggel pirulva jött Nathalie nagybátyjának mondani: — A kapitány kezem kérte ... mit tegyek? . .. Az öreg ur pár percig gondolkozott s azt gondolá magában: ha Nathalie visszautasítja, a kapitány megszült idejöni kockázni; de ha elfogadja, a háznál mindig kéz alatt lesz egy-egy partiéra. S a felelet volt: nagyon jól teszesz, ha a kapitányhoz nőül mégysz. Nathalie nem óhajtott mást, mert szerété Apremoa- tot. De mindemellett is, mint afféle nö nem engedett egy könnyen s föltételeket diktált: — Ha igaz, hogy ön szeret... — Oh asszonyom! esküszöm mindenre! — Csitt! hagyjon kérem beszélni: ha igaz, hogy ön szeret, próbát kell kiállnia. — Mindent mit ön kíván én ........ — De uram ne vágjon mindig közbe. Önnek nem szabad többé szitkozódni, a mint önön néhameg-megesik, mert ez egy nö előtt igen rút; azután kell.... és különösen én arra sokat adok, hogy ne pipázzék többé, mert ki nem állhatom a pipafüstöt... szóval én nem akarok olyan férjet, ki pipázik. Egy könnyű sóhaj röppent el: de Armand feleltr meghajlok minden kívánsága előtt... többénem pipázom. — Tehát itt a kezem. Nem sokára meglett a fényes lakodalom. Apremont úszott a boldogságban; Nathalie osztá férje szerelmét. Midőn már házas társak voltak, azt mondták a társaságokban : — Hogyan ez a nö férjhez mehetett egy tengerészhez!! — Oh ! hát a komoly kapitány rá hagyta magát szedni egy csinos özvegy kacérsága által! íme! egy össze nem illő pár. Nyomom itélöi az emberi szívnek, kik azt hiszitek, hogy egymást csak két hasonló kedélyű lény szeretheti ; - ellentétek eredményezik a legboldogabb viszonyt j kell árny a fény mellett, — erő a gyönge támogatására, — vidám kedv a melancholia eloszlatására; de adjatok össze: két ugyanazon kedélyüt, két hasonló szervezetüt, mi eredménye lesz? Sic coecus, coecum ducat. A házasság első hónapja tehát jól teltei; de még, is, meg kell vallani, hogy Armand a kéj s boldogság közepette, melyet élvezett Nathalie ragyogó ifjúsága s bájai mellett, néha néha elkomorult, homloka elsötétült s> szemeiben bizonyos nyugtalanság volt olvasható; de ez nem tartott soká, olyan volt mint a felhő, mely nem hágj maga után nyomokat. A fiatal nö még nem vette észre. Azonban bizonyos idő múlva, azok a sötét pillanatok, az a meg-megujuló nyugtalanság mind gyakoriab- bakká lönnek s Nathalie észrevette. — Mi lelt kedves barátom — mondá férjének egy nap, midőn azt lábával türelmetlenül tipesni látá. MI okozá e lehangoltságot, e kedvetlenséget? — Engem ! semmi, hidd meg! — feleié a kapitány mintegy szégyenelve, hogy nem tud önmagán uralkodni — én nem vagyok lehangolt s rósz kedvem sincs. És te, milyen kedvűnek óhajtanál?
