Verhovayak Lapja, 1946 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1946-09-25 / 39. szám
VOL. XXIX. ÉVFOLYAM 1946 SZEPTEMBER 25 NO. 39. SZÁM “LAPJUK KÉZRŐL-KÉZRE JÁRT — ' KIS FALUNK LAKOSAI KÖZÖTT Érző szivek könnyes találkozója — a sharoni kegyeletes emlékünnep Megható levelet hozott a posta az Óhazából. Úgy érezzük, hogy eleget kell tennünk a benne foglalt kérésnek, mert a levél Írójának üzenete talán minden könyörgésnél hatásosabb módon értetheti meg az egész amerikai magyarsággal a Segélyakció felmérhetetlen fontosságát . . . Nem a vészharang, hanem a hála harangja kondul meg ebben a levélben szivreható szépséggel... Kérésre a jószivü ember adománnyal felel, de nincs a világon semmi sem, ami úgy tudná fokozni az emberek áldozatkészségét, mint a hála. Szívesebben ad az ember, ha nemcsak azt tudja, hogy adományára szükség van, hanem azt is, hogy a megajándékozottak szív,bői fakadó hálával fogadják a nekik juttatott ajándékot. A levél Boldogkőváralján, Abauj megyében, 1946 augusztus 20-án kelt és igy szól: “Mélyen tisztelt Szerkesztőség! Nagyon kérem, szíveskedjenek köszönetemet tolmácsolni a Verhovayak Lapjában, Buffaloban lakó Lengyel István tagtársuknak. Több csomagot kaptam tőlük, de levelet még egyet sem s igy erős a gyanúm, hogy valamilyen oknál fogva /k sem kapják meg az én leveleim. Ezért nagyon kérem önöket, ne hagyják figyelmen kívül kérésemet. Tolmácsolják lapjukban hálánkat, köszönetünket e ne meslelkü családnak, példás áldozatkészségükért. Nagylelkű cselekedet volt részükről a csomagok küldése, nekünk pedig mostoha sorsunkban mérhetetlen segítséget jelent. Egyik csomagban találtuk a Verhovayak Lapja junius 12-iki számát. így ismertük meg az önök lapját és tudtuk meg azt, hogy Stephen Lengyel, 28 Elmview Place, Buffalo, 7, N. Y.-i lakos, egyesületüknek tagja és lapjuk olvasója. Lapjukat olvasva könynyekig meghatott az az együttértés és testvén szeretet, mélyet irántunk, szerencsétlen magyar testvéreink iránt tanúsítanak. Lapjuk kézröl-kézre járt kis falunk lakosai között és könnyeket csalt a szémekbe a meghatottság, de reményt és vigaszt öntött a szivekbe az a tudat, hogy Amerikában élő magyar testvéreink szegény árva hazánk pártfogói, szószólói. Köszönöm a Verhovayak Egyesületének, úgy a magam, mint kis falunk nevében, azt a sok tevékenységet és szeretetet, melyre tagságát buzdítja itthon élő, nyomor sújtotta magyar testvérei iránt. Egyes ületük jóindulatát megismerve bátorkodom a levelem megírni és érzem, hogy kérésem meghállgattatásra talál. Még egyszer nagyon kérőm, tolmácsolják lapjukban hálás köszönetünket Lengyel Istvánnak és nemesleikü családjának. Sohasem fogjuk elfelejteni nagylelkű segítségüket. Hazafias üdvözlettel özv. Koleszár Mihályné és családja. A SZERÉNY JÓTEVŐ Az az érzésünk, hogy a levélben szereplő tagtársunk nem azért nem ir Koleszáréknak, mert nem kapta meg levelüket, hanem azért, mert az igazi jótevők szerénysége lakik a szivében. Kész volt segíteni, nem is egyszer, hanem többször, de ismeretlen kívánt maradni, hogy ezzel megszabadítsa az általa megsegített családot a lekötelezettség érzésétől. S ezért — két egymással ellenkező kötelesség teljesítése között kellett választanunk. — Tagtársunknak azzal tartoznánk, hogy tiszteletben tartsuk szerénységét s ne vonjuk rá a közfigyelmet akarata ellenére. Viszont özv. Koleszár Mihálynénak meg azzal tartozunk, hogy érthető kérését teljesítsük. A végén az utóbbi mellett döntöttünk és előre is bocsánatot kérünk Lengyel István tagtársunktól azért, hogy írunk róla. Hisszük, hogy megbocsájtja nekünk ezt, ha megmagyarázzuk, hogy ezt az egész magyar nép érdekében tesszük. Lengyel István tagtársunk jószívűsége magánügy. De Koleszárné levele révén közügy lett belőle. REMÉNYT ÉS VIGASZT ÖNTÖTT A SZIVEKBE... Amire rá akarunk mutatni, amit ki akarunk hangsúlyozni és harsonaszóval hirdetni az egész amerikai magyarságnak, az özv. Koleszárné levelének ez a mondata: “REMÉNYT ÉS VIGASZT ÖNTÖTT A SZIVEKBE AZ A TUDAT, HOGY AMERIKÁBAN ÉLŐ MAGYAR TESTVÉREINK SZEGÉNY ÁRVA HAZÁNK PÁRTFOGÓI, SZÓSZÓLÓI!” Boldogkőváralján kézrőlkézre adták lapunknak példányát, és az éhező, rongyoskodó, száz halál torkából mezítelen életükkel kimenekült lakósok könnyezve olvasták ázokat a cikkeket, melyek a szerencsétlen óhazai testvérek iránti cselekvő szerétéiről szóltak. A lelkűkben elhatalmasodott csüggedés, kétségbeesés, reménytelen szomorúság helyébe VIGASZ ÉS REMÉNY lépett . . . “Mégsem vagyunk egészen árvák . . . Vannak, akik szeretnek, megértenek, áldozatot hoznak és síkra szállnak értünk . . . Vannak még igazi testvéreink messze Amerikában ...” — suttogták reszkető ajakkal ... s a fénytelen szemek felragyogtak ... a csüggedésben megroskadt testek kiegyenesedtek . . . megszületett a vigasz és remény, mely nélkül nem élet az élet . . . Megszületett a vigasz és remény, a halál elleni küzdelemnek kettős fegyvere ... S felbátorodott lelkek megragadva e kettős fegyvert, uj eltökéltséggel vágtak neki a magukra hagyatottságukban reménytelennek és hiábavalónak látszó nagy életharcnak . . . MI VAN A CSOMAGBAN . . .? Jól értsük meg, hogy abban a Magyarországra küldött csomagban nemcsak élelem, nemcsak ruhanemű, nemcsak gyógyszer van . . . Van abban valami más is, ami sokkalta fontosabb és értékesebb még annál a betevő falatnál is, amit éhező testvéreinknek küldünk. VIGASZ ÉS REMÉNY VAN BENNE ... És ezt a vigaszt és reményt nem is kellett (Folytatás a 3-ik oldalon) A gyászoló lélek összeroskadna bánatában terhe alatt, ha nem volnának velünk együtt érző, jó szivü testvérek, akik megosztják a fájdalmat s együtt sírnak a sírokkal. A sharoni Magyar Házban szeptember 15-én, vasárnap délután két gyászoló családot ölelt a szivére a messzi környék magyarsága abból az alkalomból, hogy a sharoni 26-ik és a sharpsvillei 171-ik fiók kegyeletes emlékünnepet rendezett hősi halottai emlékére. Lélekemelő, szivbemarkoló ünnepség volt, melyen lenyűgöző szépséggel nyilatkozott meg az a testvéri szeretet, melynek maradandó jelképe az a két arcképfestmény, melyet egyesületünk ekkor adott át a hősi halottak gyászoló hozzátartozóinak. Gyönyörű őszi napsütés ontotta aranysugnraimik zuhatagát Sharon utcáira, melyeken minden irányból csak úgy özönlöttek a vendégek az emlékünnepre, mely délután 3 órakor kezdődött meg. A Magyar Ház színpadát valósággal az áhitat oltárává varázsolta a rendezőség, mely már az ünnepség előkészítésének e részével is megmutatta, hogy meleg szivének minden együttérzését kívánja kifejezésre juttatni ez alkalommal. Midőn a függöny szétnyílt, a közönség megindultan szemlélte Cpl. Nagy Károly, a 26-ik fiók, és M.M. 3/C Kaibash Imre, a sharpsvillei 171-ik fiók volt tagjának amerikai zászlóval lebontott, virágokkal és pálmákkal övezett arcképeit, melyek mellett vigyázz állásban, szinte szoborszerü mozdulatlansággal állt egy tengerész és egy gyalogos baj társ. A gyönyörű jelenetet a 26- ik és 171-ik fiókok gyönyörű selyem zászlója és a középen egy hatalmas amerikai lobogó egészítette ki. Turner József, igazgató, a Youngstown, O.-i 108-ik fiók ügykezelője mondotta el szívből fakadó meleg szavakkal a megható megnyitó beszédet, majd felkérte Nemes József, kerületi szervezőt az ünnepség levezetésére. A ceremónia mester ekkor bemutatta Mészáros Ilonkát, aki az amerikai himnuszt énekelte el, majd Nt. Fodor Gábor, a campbelli baptista egyház kiváló lelkipásztora és az egyik hősi halott lelkésze, a 84-ik zsoltár 6-ik és 7-ik versére alapított ünnepi beszédet mondott, melyben a hit vigasztalását és fájdalmat enyhítő hatalmát hirdette a könnyező közönségnek. Majd Darkó Lujzika lépett a színpadra s mély érzéssel szavalta el a következő meghatóan szép költeményt. A LEVÉL. Irta: NEMES JÓZSEF Levelet kapott egy Anya, sötétszélü levelet, “Fia meghalt!” — ennyi volt benn’ — és nem írták egyebet . . . Washingtonból jött a levél, rajt’ a tinta elfutott, Amikorra ogy Anyához a postával eljutott. Másnap megint jött egy levél a könnyező Anyának: “Szegény fia éltét adta a szenvedő Hazának . . . Nyugodjon meg, jó Asszonyom . . .” ezt írták a levélbe . . . És egy kicsiny Mária kép volt gondosan betéve. A kis képet megcsókolta, s imára nyílt ajáka, “Szeresd az én jó fiamat, óh, Te áldott Szüzanya, Áldd meg ötét, árága Atyám s én nem kérek egyébét, Csak. . . hogy ne küldj több Anyának sötétszinü levelet....!” Hon. J. Fred Thomas, állami szenátor, szólott ezután a közönséghez. A magyar huszárság hősies hagyományairól szólott, majd mély tisztelettel hódolt a hősi halottak emlékének s vitézségük elismerésének legszebb bizonyítékát azzal a megállapítással adta, hogy e hősök emlékét egy-egy utcának róluk való elnevezésével kellene megörökíteni. Griz Ilonka egy az alkalomhoz illő gitár szólószámmal tette színessé az ünnepséget, majd Hon. Myron Jones, Sharon polgármestere, a magyarok igaz barátja, rótta le a (Folytatás a 2-ik oldalon)
