Verhovayak Lapja, 1945 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1945-11-14 / 46. szám
(Verhovay Journal) VOL. XXVIII. ÉVFOLYAM 1945 NOVEMBER 14 NO. 46. SZÁM IJESZTŐEN NAGY AZ AMERIKAI MAGYARSÁG FELADATA! A SOUTH BENDI VERHOVAY OTTHON AZ AMERIKAI MAGYAR ALKOTÓ KÉPESSÉG EMLÉKMŰVE A magyar nemzet nyomora leírhatatlan súllyal nehezedik az amerikai magyarság lelkére. Ha arra gondolunk, hogy a mai Magyarországon talán tiz millió magyar él halálos nyomorban, s ha arra a hatvanezer árva gyermekre gondolunk, akiknek eltartása a mi feladatunk, akkor szinte megborzadunk, mert úgy érezzük, hogy félmillió amerikai magyar ekkora teher elhordozására képtelen. Halljuk is lépten-nyomon az uj hangot, mely erőfesz itéseinkben igyekszik meggyengiteni ezt mondván: “A feladat oly ijesztően nagy, hogy kár belefogni annak teljesítésébe. Csak elfecsé'eljük azt a kis erőnket, ami van, de ahogy a tengert nem lehet kiaknázni, úgy minden áldozatkészségünkkel sem tudjuk még csak enyhíteni sem a magyar nép nyomorát.” Nyilvánvaló, hogy akik igy beszélnek, tudják, mit csinálnak. Ahol megszólalnak, érvük ésszerűségével elérik azt, hogy sokan, igen sokan belenyugszanak abba, hogy úgy is hiábavaló volna segíteni. Az ember csak azt tudja teljes erejéből csinálni, aminek a sikerében hisz. Ha eleve meg van róla győződve, hogy hiába minden erőfeszítés, akkor vállalkozásának máris a végére ért. Amikor mi ezzel az okoskodással szemb eszállunk, nem azért tesszük, mert álmodozók vagyunk. Egy percig sem hisszük, hogy a magyar nép nyomorát meg tudjuk szüntetni. Egy percig sem merjük remélni, hogy minden megmenthető magyar életet meg tudunk tartani. Számolunk azzal, hogy ami segítséget tudunk nyújtani, az nein mindenkinek lesz menekülés, nem minden magyar embernek lesz megváltás. Miközben mi gyűjtünk, miközben adományaink odaérnek, pusztulnak a magyarok ezrével, hullanak a kis magyar árvák százával. Mégis szembeszállunk ezzel az álokoskodással, mert nem értjük, hogy miért kell nekünk minden pusztulásra ítélt életet elveszni hagyni? Ha egy égő házba ötven ember szorul s két ember van csak, aki menteni tud, az a két ember nem fog vállatvonni s nem fogja otthagyni mind az ötvenet a lángtengerben, hanem önfeláldozó, herkulesi erőfeszítéssel azon lesz, hogy MEGMENTSEN ANNYIT, AMENNYIT CSAK TUD. Ha 60,000 árvának nem tudnánk is kenyeret adni, csak 20—30,000-nek, akkor legalább annyinak adjunk s ne mondjuk azt, hogy ne is fogjunk hozzá a mentéshez, mert mindet úgy sem tudjuk megmenteni. Ha a magyar nép betegeinek nem is tudunk idejében orvosságot juttatni, az nem jelenti azt, hogy hagyjuk mindet odaveszni azzal, hogy ha nem tudunk segíteni minden, akkor “legyünk igazságosak” s ne törődjünk eggyel sem. Ellenkezőleg: gyen geségünk tudata kétségbeejtő erőfeszítésre kell, hogy ösztönözzön bennünket. Az óriási szükséghez képest nagy szegénységünk végsőkig menő áldozatkészségre kell, hogy indítson. Mert érezzük és tudjuk, hogy ehhez a feladathoz kicsinyek vagyuk és kevesen vagyunk, pillanatnyi késés nélkül azon kell lennünk, hogy MENTSÜK, AMI MENTHETŐ! Megjegyezzük, hogy az amerikai magyarság csekély számára és szegénységére való hivatkozás amugysem állja meg a helyét. PÉLDÁKKAL TUDJUK IGAZOLNI, HOGY VANNAK EMBEREK, AMERIKAI MAGYAROK, AKIK HELYI JÓTÉKONYSÁGRA HÁROMSZÁZ DOLLÁRT ADTAK, UGYANAKKOR, AMIKOR A SEGÉLY AKCIÓ GYŰJTŐINEK EGY DOLLÁRT HULLATTAK! Az amerikai magyarság egyes rétegei csodálatos önzetlenséggel sietnek a magyar nép segítségére. Mások azonban a saját intézményeikre készek adakozni, de a magyar nép nyomora elől becsukják a zsebüket, így aztán persze, hogy — szegények vagyunk! Holott most, amikor a magyar nép ezer sebből vérzik, önzetlennek kell lennie az amerikai magyarságnak és főleg az amerikai magyarság intézményei és egyéb mozgalmai vezetőinek. Hallgassunk el egy kis ideig a magunk nótájával és fordítsuk áldozatkészségünket a magyar nemzet felé! Bűn, halálos bűn volna a magunk házát meszelni, miközben a szomszéd benn ég az övében. A mi helyi feladatainkat meg tudjuk oldani a válság után is. Nem mondhatjuk azt, hogy most nem érünk rá, mert meg kell oldanunk előbb a mi problémáinkat s majd ha azzal elkészültünk, akkor segítünk, ha lehet ... s ha maradt, akinek segíteni kell. Végül még egy lépéssel tovább megyünk s rámutatunk arra, hogy a maga nehézségeit mindég előbb győzi le az, aki közben a másikon is kész segíteni. Mindég azok a testületek viszik a legtöbbre, melyeknek tagjai meghallják mások segélykiáltását is. Az önző, csak a maga feladatainak élő ember, vagy testület, belefullad a saját zsírjába. Irtózatosan nagy a feladat, igaz. De irtózatosan nagy pénz ma a dollár is odaát. Ahol egy árvát havi 3 dollárért el lehet tartani, ott az amerikai magyarság hihetetlen nagy dolgokat tudna véghezvinni, ha mindenki letenne az önzésről és végre egyszer megértené azt, hogy a magyar nép pusztul. Azzal, hogy a dollár odaát sokkal nagyobb pénz, mint itt, az amerikai magyarság segítő képessége megtízszereződik! Igaz, hogy Amerikában mindössze félmillió magyar származású polgártársunk él, de a dollár értékét számítva, ennek a félmililó amerikai magyarnak segítőképessége felér ötmillió magyaréval! Amer ikai viszonylatban nem vagyunk gazdagok, de európai szemmel nézve minden dolgozó ember valóságos milliomos Amerikában. Minden dollár tizet ér Magyarországon. Minden tiz dolláros annyit segít, mint a mennyit száz dollár segített volna a háború előtt. Vegyük mindezeket figyelembfi és legyünk igazságo(Folytatás a 2-ik oldalon) A South Bend, Ind.-i 132- ik fiók tagjai és annak tehetséges és lelkes vezetői egy régi, merész álom megvalósítását határozták el évekkel ezelőtt. Merész álom volt az, büszkeségben és törekvésben fogant és alkotó képességben született meg. Sok egyleti fiók van, mely saját otthonáról ábrándozik, de ennek a fióknak a tagjai nemcsak amolyan közönséges, mindennapi otthont álmodtak meg maguknak. Ezek a Verhovay tagtársak úgy érezték, hogy a magyar származású amerikai polgárság előkelő helyet szerzett magának az Egyesült Államokban és oly épületet akartak emelni, mely méltó jelképe volna a magyar származású amerikai polgárság értékének, a bevándorolt polgárság magával hozott tehetségének és annak a nagy hálának és megbecsülésnek, mellyel a bevándorolt polgárság gondol arra az egyenlőségre, mely a fogadott polgárnak oly drága kincse. Az amerikai polgárok egyenlőségének büszke tudata adott e fiók tagságának bátorságot arra, hogy önmaga becsülését kifejezésre juttassa s ellentálljon a bevándorolt polgároknál oly gyakran észrevehető hajlamnak, mely kész megelégedni azoknak a lehetőségeknek az elfogadásával, melyeket az amerikai őspolgárság meghagyott a bevándoroltaknak. Nem elégedtek meg azzal, hogy egy eldugott sarokban építsenek valami egyszerű hajlékot, melyben meghúzhatják magukat úgy, hogy senkinek ne legyenek útjában. Bevándoroltaknál gyakran megmutatkozik a hajlandóság arra, hogy megelégedjenek az amerikai élet gazdagon terített asztaláról lehulló morzsákkal, pedig ez az alázatosság nem felel meg az amerikai szellemnek. Ez az önlekicsinylés azokra jellemző csak, akik a szolgaiélek öntudatának terhét örökölték s hozták masukkal ebbe a szabad országba. Nem ilyenek voltak azok, akik naggyá tették Amerikát. Ezt az országot emberi egyenlőségükre és szabadságukra büszke férfiak és nők építették, akik bevándorolt létükre is jussukat követelték ehhez a földhöz, melynek megvédéséért mindenkor készek voltak vérüket ontani és életüket áldozni. A 132-ik fiók tagsága ezen az utón járt. Érezte ennek a fióknak a tagsága, hogy az amerikai magyarság oly értékeket hozott magával Amerikába önmagában, hogy megérdemli azt, hogy az őspolgársággal egyenjogunak tekintsék. S azért, amikor e fiók Otthont tervezett magának, nem a külvárosba tervezte, nem egy csendes utcába, ahol senkinek sem ütközött volna az érdekeibe az építkezés, hanem a belváros szivébe mentek, ott vettek helyet és ott építettek oly Otthont, mely nemhogy beleillik a fényes belvárosi környezetbe, hanem még abból is kiválik szépségével oly annyira, hogy South Bend közönsége büszkén néz erre a Verhovay Otthonra, mely az amerikai magyar alkotó képességet hirdeti. Ez az épület bizonysága annak, hogy mire képes a bevándorolt magyar, ha látomásait követi és ambíciójára hallgat. Ez az épület jelképe az amerikai polgár büszke öntudatának és a Verhovay alkotóerő korlátlanságának. Büszkék vagyunk erre az épületre, mert amerikai magyarok vagyunk és még büszkébbek vagyunk rá azé t, mert Verhovay tagok vagyunk. A 132-ik fiók tagjainak azonban nemcsak a vágyaik voltak nagyok. Szép dolog már magában a nagyratörő terv is, de még szebb dolog, ha valakinek megvan az akaratereje és kitartása ahhoz, hogy a tervét meg is valósítsa. És a 132-ik fióknál ebben sem volt hiány. Tagjai nemcsak megálmodták ezt az Otthont, hanem fel is építették azt. És e fiók tagjai ezzel bizonyították be, hogy igazi amerikaiak, akik elsa(Folytatás a 2-ik oldalon)
