Verhovayak Lapja, 1945 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1945-01-17 / 3. szám
VOL. XXVIII. ÉVFOLYAM 1945 JANUÁR 17 NO. 3. SZÁM (Verhovay Journal) A ii «* O I» A L O M ... ÁGYUTÜZBEN A BUDAI HALÁSZBÁSTYA Az emberi sors szekerének örök rakománya az aggodalom. A háború előtt a kenyér... az otthon... a jövő bizonytalanságának aggodalma feküdt rá a lelkekre. A kereset kevés volt és ami volt, az is bizonytalan volt. A jövőbe néző tekintet ném akadt meg vigasztaló reménységeken, hiszen úgy látszott, hogy a lehetőségek korának mindörökre befellegzett. Aztán kitört a háború, a fiatalokat elvitték katonának, az öregeket visszahívták a száraz kenyérre is' kevés “pension”-ből s egyszerre megnőtt a dolgozó férfi és a munkát kereső nő tekintélye. Nagy általánosságban a pénzkérdés megszűnt: a nincstelenség terhe lehullott a milliók leikéről, de csak azért, hogy annak helyét egy mindennél súlyosabb aggodalom váltsa fel. Mert a háború kezdete óta nem pénzért aggódunk, hanem a fiukért. Kegyetlenül rettenetes ára van ennek a “proszperifás”-nak: mert a keresetet milliók vérének hullása biztosítja. Akik eddig a pénzért aggódtak, most fiaikért, testvéreikért, férjeikért aggódnak és visszasírják azt az időt, amikor “csak” a pénz hiánya okozta a legnagyobb aggodalmat. Valósággal vérdijjá válik, amit a megnövekedett kereseti lehetőségek mellett keresnek ma az emberek. És a meggyarapodott munkabérre azzal a keserű érzéssel nézünk, hogy a világnak ennyi pénze csak ölésre van ... teremtésre sohasem. * * * Aggodalom. Amerika népe az aggodalom fekete felhői alatt eszi könnyáztatta kenyerét. És minden percben még az a könnyáztatta falat is kihull egynek-másnak a szájából, amikor a fiának, unokájának vagy férjének levele helyett táviratot hoz neki a fekete sors. De ha Amerika népe aggodalomban él, akkor ebből az aggodalomból kétszeres rész jut a bevándoroltaknak, a mi hazát-cserélt nemzetségünknek. Különösen az első generációsoknak, akik nemcsak az Uj Hazának adott fiaikért és leányaikért aggódnak, hanem azon felül még egy nagy, fekete, súlyos aggodalom terhét hordozzák lelkűkben. Mert ezek a bevándoroltak nem mindenestül jöttek ebbe az országba. Kiszakították magukat egy régi világból és ott hagytak mindent, ami az ifjúkor emlékeinek szálaival örökre a szivükhöz nőtt. Otthagyták a szülőföldet, a szülővárost... otthagyták az édesanyát, édesapát, testvért, rokont... otthagyták mindazokat, akikkel az élet legbensőbb közösségében éltek... Hiszen a honvágy nem más mint a lélek sebének fájdalma ott, ahol az elszakadt a gyermekkortól, az ifjúságtól, a múlttól. Ez az aggodalom sokak szivében valósággal búskomorsággá vált, amikor Magyarország földjéből harctér lett. Fájt a magyar nemzet elnyomatása, fájt a magyar nép nincstelensége, de ezekhez a fájdalmakhoz hasonlókat tudtunk találni a magunk életében is. De amikor a magyar föld tűz és vértengerré vált, akkor az idevándorolt magyarság lelkében az otímaradottakért való aggodalom akkorára nőtt, hogy ahhoz foghatót a maga életében már nem talált. És e két aggodalom malomköve között őrlődik ma az idevándorolt amerikai magyarság lelke. És ez az aggodalom ezer reszkető idegszállal fonja körül a vérében vergődő földet. Az egyik fiú a Fülöp szigeteken harcol... ki tudja él-e még? A másik az Ardennes-i erdőkben küzdött ... ki tudja él-e még? A harmadik Itáliában kínlódik... ki tudja él-e még? És mindehhez: édesanyánk, édesapánk, testvérünk az Óhaza felgyújtott földjének vészében... ki tudja élnek-e még? Hirt nem kaphatunk még és sokáig nem fogunk kapni azokról a mi .testvéreinkről és hozzátartozóinkról, akik csak kis jelentéktelen pontok ... akárcsak mi... a nemzet egészében. * * * Az amerikai egyházi újságok genfi jelentések alapján adtak hirt arról, hogy Révész Imre, debreceni református püspök, a németek és oroszok összeütközésében elesett. Semmi bizonyosat nem tudunk. A hir megerősítve nincsen. De mégis hir... mely arról ad számot, hogy a magyar náciellenes szellemi mozgalom egyik vezére, akit a nácik annak idején le is tartóztattak ... vértanúja lett a nagy tusának. És vértanuságának fájdalma ideárad, mert benne egyesületünk központi titkára bátyját veszítette el. * * # De ha ez a sorsa a magyar nemzet nagyjainak, mi lehet a sorsa a magyar nemzet kisembereinek? Azoknak a polgároknak, akiknek sorsáról nem küldenek táviratot Genfbe? Azoknak, akik nem voltak mások, csak becsületes emberek, földművesek, munkások, tisztviselők? Hányat temettek maguk alá a főváros romjai? Hányán égtek el verejtékes munkával épített falusi házaikban? Hányat talál eltévedt golyó és hány esett össze, mikor az ellenség csak úgy szokásból rásütötte puskáját menekülő alakjára? Hányán haltak meg betegségben, melyre nem lehetett sem orvost, sem orvosságot kapni? Hányán fagytak meg hontalanul vándorolva a dermesztő hidegben? Hányán lettek öngyilkosok, mert nem bírták tovább az idegtépő, lelketölő várakozást? Hányán irtották ki a családjaikat, mikor nem tudtak már irgalmat remélni senkitől, semmitől? Hányán hullottak szétdarabolt testtel bombákdulta gödrökbe? Hány, óh hány halottja van a magyar földnek? És hány aszszony néz a fekete világba világtalan szemekkel? Hány gyermek veszítette el kezét-lábát tűzvészek; robbanások, lövöldözések borzalmaiban? Semmit sem tudunk. Vastag, fekete függöny takarja el a magyar sorsot és a függöny mögül csak a halálhörgés kísérteties hangját halljuk. Nem egy és nem száz amerikai magyar lesz, aki ebben a háborúban mindenét elveszti: fiait, testvéreit, rokonait és neki nem marad más, csak egy csomag hadikölcsönkötvény ... Meg-megmozdulunk, hogy segítsünk véreinken. Fiainkon úgy, hogy War Bondok vásárlásával fegyvert küldünk nekik és vérünk adásával élfetük megmentését próbáljuk biztosítani... és óhazai véreinken úgy, hogy Magyar Nemzetet Segélyző bizottságokat alakítunk, melyekre lassan, lassan cseppenként gyűlik a pénz. Nem félünk attól, hogy nem lesz pénz, ha majd arra kerül a sor. A megmozdulás nem azért lassú, mert az amerikai magyarság nem akar adni. Azért lassú, mert dermedt lélekkel mered a kísértetjárta földre, melynek minden pontjáról szerettei lelkének utolsó sóhaját hallja ... De amikor majd a felszabadított magyar föld füstölgő romjai előtt széttárul a függöny, akkor az amerikai magyarság egy rettenetes, egethasitó jajjal fog egymás szivére borulni... és akkor nem adni fog, hanem el fogja dobni magától mindazt, amit gyűjtött és megtakarított, csakhogy valahogy elcsendesitse annak a feneketlen gyásznak velőtrázó zokogását, mely az amerikai magyarságnak a háború közvetlen borzalmaitól ugyan megszabadult, de annak aggodalmaitól megtört tömegeit álmaiban kisérteni fogja mindaddig, amíg csak él.
