Verhovayak Lapja, 1944 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1944-06-08 / 23. szám
VOL. XXVII. ÉVFOLYAM 1944 JUNIUS 8 NO. 23. SZÁM JANI HAZAÉR... Jani hazaért. A hatalmas hajó lomhán támaszkodott neki a kikötőnek s a hordágyak százait hordták le róla a szanitécek. Köztük Janit is. Lerakták őket szép egyenes, négyes sorokban a sínek mellé, melyeken már ott dübörgött indulásra készen a hatalmas mozdony, mögötte a kocsik hosszú sora. A hordágyak sorai. között ápolónők jártak, sima, nesztelen lépésekkel. Meg-megálltak a hordágyak mellett, beszélgettek, mosolyogtak, cigarettát gyújtottak a sebesülteknek, megigazították takaróikat, gondot viseltek rájuk. Jani most nem érezte rosszul magát. Oltást adtak neki, mielőtt lehozták a hajóról s most csak valami tompa lüktetést érzett a lábában és enyhe nyomást a derekában. Nem volt nehéz elviselni. Nyugodtan feküdt és félreforditva fejét nézegette a pályaudvart s a mellette felsorakozó nyugágyak végtelen sorát. Majd ráesett a tekintete a vonatra. Szép, uj vonat volt, mintha most került volna ki a gyárból s első útjára indulna. Mintha még a vonat is izgatott lett volna, akárcsak a katonák, akiket ez a vonat visz közelebb az édes otthonhoz. Janinak elszorult a melle. Istenem, több, mint két éve annak, hogy utoljára látott ame' rikai vonatot s most a szeme beitta a szokatlan képet, körülsimogatta a fénylő szerelvényt s könnyes lett a szeme a megindultságtól. Mintha a mozdony motorjának tompa zúgása • neki szólt volna . . . mintha éneklő ütemmel azt mondta volna folyton: “Isten hozott . . • Isten hozott . . . Isten hozott ...” Kicsit elszégyelte magát Jani. Arra gondolt, hogy nem hullatott könnyet, mikor Afrikában, Sziciliában, Olaszországban, s a nyugati ten' gerparton elhullottak mellette bajtársai . . . ■ nem hullottak a könnyei, mikor a gránátok és ágyúgolyók szörnyű süvitése a halál szelével ütötte meg . . . nem hullottak a könnyei, mikor sebesülten nyöszörgőit a földön . . . s most meg hullanak, azért mert amerikai vonatot lát. ■> Nyelt egyet Jani s erélyesen szívta a cigarettáját, mig csak a szemei ki nem tisztultak. • Újra a vonatot cirógatta a tekintete, újra a moz' dony ritmusát itták fel fülei, mikor egyszerre • csak megütötte valami. Épp előtte, a vasúti kocsi oldalán fehér tábla volt.... a táblán egy ismerős név. Annyira ismerős név, hogy felkiáltott s fel akart ugrani, de sebesült teste visszaroskadt. Dobogni kezdett a szive, mert a táblán ezt a felírást olvasta: “Verhovay kórházvonat, a Verhovay Segély Egylet tagjainak ajándéka.” “Verhovay vonat!” — kiáltott fel Jani hangosan s szemeit elöntötte a könny s boldog örömben fürdette fiatal arcát. Egy ápolónő odasietett: “Valami baj van?” Jani nem tudott felelni. Omló könnyei között csak ezt tudta rebegni: “Verhovay kórházvonat . . . Verhovay kórházvonat . . .” így lesz ez Testvérek! Ugy-e segittek, hogy igy fogy en?! Az egész vonat az övé volt ... az egész vonatot az ő egylete vette . . . “Micsoda egyesület! — gondolta Jani — hogy vonatot küld értem és a bajtársaimért a hajóhoz.” Az előbb még oly messze volt Ohio . . . az otthon . . . s most egyszerre csak úgy érezte, hogy a vonatban eljött eléje az Otthon. Különvonatot küldött a Verhovay Tóth Jani közlegényért, hogy puha, rugós ágyba tegye elgyötört testét és féltékenyen ringatva vigye közelebb az édes otthonhoz . . . közelebb ahhoz a kórházhoz, ahol szeretettel és gyengédséggel újra életet fognak önteni beléje . . . Nem tudta megvárni a Verhovay azt, hogy ő hazaérjen . . . kiilönvonatot vett s elküldte érte, hogy mintegy édesanya a gyermekét a karjaiban, úgy vigye őt haza, mihelyst partot ér az ő hajója . . . Az én vonatom ... — rebesgette magában s egyszerre otthon volt, egyszerre öröm volt arra gondolni, hogy mindjárt felteszik őt is abba a vonatba, amit az ő társai, barátai, testvérei vettek . . . Kész volt már a sebesültek sora. Kezdték őket felrakni a vonatra, egyiket a másik után. Mikor Jani hordágyát megfogták, mosolygott . . . jövök már, jövök már — gondolta — szép vonatom, uj vonatom, Verhovay vonatom... Félref ordította fejét, hogy örömét mások is lássák, mikor egyszerre több polgári ruhás férfit pillantott meg, amint végiglépkedett a sebesültek előtt s meg-megálltak, hogy elolvassák a neveket. Az egyiket ismerte ... Magas karcsú férfi volt ... hol is látta? Erőltette az emlékezetét, de nem jutott eszébe . . . már emelték fel, hogy faladják, mikor egyszerre felvillant előtte az emlék. .. Az ő falujában volt . . . persze, hogy is felejthette el? ... Verhovay bankett volt s ő is segített a többi fiatalokkal felszolgálni az asztaloknál s ő vitte a vacsorát annak az urnák . . . “Mr. Bencze . . . Mr. Bencze!...” — kiáltott feléje. A hordágy vivők megálltak, mikor Mr. Bencze felnézett s odasietett. “Mr. Bencze. . . — szólt a fiú hozzá újra könnybeboruló szemmel — tudom,- hogy nem emlékszik rám, de én megismertem. . . egyszer nálunk volt egy banketten . . .” “Verhovay fiú maga is?” — kérdezte Mr. Bencze meghatottam . . . “Verhovay fiú vagyok — felelte Jani — s mély érzéssel tette hozzá, — s mindég is az leszek.” Kezet fogtak s akkor a fiú egész halkan ezt mondotta: “Köszönöm a vonatot Mr. Bencze.” Feladták Janit a kocsira s Mr. Bencze nem tudott már felelni. Ha akart volna, sem tudott volna, mert a könnyek ráfolytak a hangjára . . . Az ápolónő megfordult s tekintete ráesett a vonatra, a kocsi oldalára erősített táblára- Visszafordult Janihoz: “Jelent magának valamit a Verhovay?” — kérdezte. Jani csak sirt. Sirt mint egy gyermek, széles áradatban tört fel szivéből az oly régen elfojtott zokogás, miközben az ápolónő csak állt mellette és anyásán simogatta fejét. Újra megkérdezte: “Jelent magának valamit a Verhovay?” Jani végre megnyugodott. Rekedten, újra könnybeboruló szemmel válaszolt: “Hogy jelent-e? Annyit mondok! Hiszen ez az ÉN EGYLETEM! . . . Én is tagja vagyok!” A nurse megértette. Még egyszer megsimogatta az arcát, meggyujtott neki egy másik cigarettát és tovább ment. Nem volt ennek a fiúnak most szüksége ő rá. Egyedül akart ez maradni — AZ Ő VONATJÁVAL . . . S Jani boldog szeretettel simogatta végig tekintetével az ő vonatját. Végignézett minden egyes kocsit s mindegyiken meglátta a táblát.
