Verhovayak Lapja, 1943. július-december (26. évfolyam, 26-53. szám)
1943-08-12 / 33. szám
TWO SECTIONS (Verhoray Journal) 1943 AUGUSZTUS 12 (VOL. XXVI. ÉVFOLYAM NO. 33. SZÁM A VERIIOVAY SEGÉLY EGYLET KÖZPONTI ELNÖKÉTŐL MEGHÍV ó Alulírott, mint a Verhovay Segély Egylet elnöke, Alapszabályaink 6-ik szakaszának, illetve a 7-ik szakaszának 2-ik bekezdése alapján a VERHOVAY SEGÉLY EGYLET NY-IK RENDES NAGYGYŰLÉSÉT 1943 Szeptember 13-ik napjára, hétfőre, DÉLELŐTT 9 ÓRÁRA (EASTERN WAR TIME) A Fort Pitt Hotel "English Termébe (a Penn és a 10-ik Avenue sarkán) PITTSBURGH, PA.-BAN ezennel összehívom s felkérem az egyletnek alapszabályszerűen megválasztott képviselőit, hogy megbízó leveleikkel együtt a fent jelzett időben és helyen megjelenni szíveskedjenek. Tagtársi tisztelettel BENCZE JÁNOS DARAGŐ JÓZSEF központi titkár központi elnök "Magyar Nap" “Ég a napmelegtől a kopár szik sarja...” kezdhetnénk mi is Arany Jánossal. Csak úgy tüzel az augusztusi forróság. Nehéz por ül a liget felett, melynek utjain lassan-lassan gyülekeznek a magyarok. Amerikai magyarok. A szikrázó napfényben hunyorogva ,keresik az ismerősöket. Hiszen azért van a “Magyar Nap”, hogy minden évben egyszer messze vidékről egy helyre gyűljön össze az amerikai magyarság, vagy ... ami még megmaradt belőle. Mintha évről-évre kevesebben volnának a Magyar Napi Pikniken. És az idei nem kivétel. Sőt. Délután csak öregekkel és Susszonyokkal találkozunk. Az öregek fáradtan cipelik megmaradt pár foguk közé szorítva a megnehezült pipát ... az asszonyok fáradt megadással tűrik a gyerekek nyügösködő zajgását. “Hol az urad Erzsi?” “Dolgozik.” “Kijön majd később?” “Nem tudom. Alighanem túlórázik.” Mindenhol ugyanez a diskurzus. És a Magyar Nap nem is igazi Magyar Nap már. Magyar asszony nem szeret a férje nélkül mulatni. Nem is tud. A piknik csak akkor piknik, ha ott a férfi is a többi között és az asszony a szeme sarkából tudja figyelni, hogy gyengéd erőszakkal lecsapjon rá, mikor már elviszi a nótát. Hol ülnek, hol járnak az asszonyok. Nem lelik se a helyüket, se a gyerekeiket. “Jaj, ez a piknik” — sóhajtják elkeseredetten, az izzadságot törülve homlokukról, pedig nem maradnának el a Magyar Napról a világért sem. A magyar szív ünnepe ez, még akkor is, mikor szomorú az ünnep. Az öregek diskurálása se szivet derítő. Amott két öreg magyar épp most pillantotta meg egymást. Arcukra lassan ráderül a felismerés barátságos mosolya és szinte repülne egymásfelé a két falubeli. De bizony a nagy lelkendezést csak lassú csoszogássá forrázza a reuma. Végre öszszeérnek. összeforr a két kérges tenyér... “No János, Isten hozott ...” — rázza a kezét az egyik. “Köszönöm, no, magam is igyekeztem” — rázza vissza a másik. Nézik-nézik egymást. Látszik, hogy szólna, egyik is, másik is, de nem tudja, hogy szóljon-e. De azért szól: , ,“Hej János, de megöregedtél ...” Ráborul az árnyék egy pillanatra a János szemére, de aztán felderíti a magyar sógoros káröröm, mikor visszafelel: “Te se sokáig viszed mán, pajtás...” No, ebben aztán megegyeznek s hamar másra terelik a szót: “Hát a Kovács Pista, hogy van?” “Meghalt az még októberben.” “Meghalt ” “Meg biz a meghalt.” “Ej, ej, hát a Tóth Miska?” “Azt meg két hete temettük ...” (Folytatása a 2-ik oldalon) Sárgul a tarló — érik a gohér Augusztus hónapban már csak itt-ott vannak a búzaföldeken keresztek, megülepedett kazlak s ha van is még néhány tagbirtokon osztag, azok mellett is ott bognak a buzaszemet kiverő cséplőgépek s mint Arany Jánosnak cserebogara azok is hamarosan elhallgatnak, üres- néma lesz a határ. Nem marad más tarlónál egyéb azon a helyen, ahol tavasszal smaragdban zöldült a később aranybaszökött kalászhullám; és tudja is a Mindenható, hogy az egyenletesre borotvált tarlótól, miért fordul más irányba a szem, amikor pedig hálásan kellene végig simogatnia a zsemlyeszinü tarlót. Hiszen an’nak levágott fejeiből pergett ki az élet, — a kenyérnek való. Mi Verhovayak, akik az amerikai magyar ugarnak jó nagy részén szán tunk-vetünk, az öröktermészet rendiét véljük látni a learatott buzakalászok csonkán hagyott tarlóiban s látjuk bennük a gondviselésnek soha meg nem szűnő munkáját, amely alkot és teremt, uj kalászokról, uj termésekről gondoskodik. Nálunk Verhovayaknál nem is engedi meg a lelki érzés, hogy augusztus hónapot úgy tekintsük, mint petyhüdt, összegyűrt nyári gúnyát, mert hiszen az augusztusi napoknak tüze forralja meg a gohér nektárját, csókolja friss kívánatos színre a szőlő gerezdek közül ezt az első jelentkezőt. Kedves és várva-várt a Verhovay Portán augusztus, mivel az egész évben összegyurogatott kenyérnek valóhoz, augusztustól reméljük a szőlőt. Reményünkben tavaly nem csalatkoztunk. Meghozta lágy kenyerünk mellé a szelőt augusztus, megérlelte részünkre a gohért az a tűz, ami abban a hónapban áldozati oltárunkat melegítette. Szabad-e most feltételeznünk, hogy az a szent láng egyszeri fellobbanásában kialudt volna? Nem! Nem szabad mivel a Veszta szüzekhez hasonlítható elhivatott tagtársaink gondoskodnak a felcsapó lángnak élesztgetéséicl; legjelesebbjeink, a fióktitkárok lelki erejéből pattannak ki ugyanis azok a szikrák, amelyek augusztus havában a cselekvés tüzét meggyujtják. Fel is kerestem fióktitkárainkat s illendő szóval figyelmeztettem is őket, hogy el ne feledkezzenek a nekik dedikált hónapnak kívánalmait teljesíteni. Ezt megismételve újólag üzenem; üzenem, hogy a mór előzőleg megszerzett nagy becsületet elveszni ne engedjék, hanem öregbítsék fiók-titkáraink a nekik kijáró tiszteletet azzal, hogy a tavalyit és egymást felülmúlva hozzák meg az áldozatot, amelyet tőlük tagszerzés terén augusztus hónap elvár. Nincs kétségem benne, hogy fiókjainknak titkárai, ki nem érezték volna cselekvésre hivó szavaim komolyságát s hiszem is, hogy ki-ki megtesz legalább annyit, nogy meddő tehetetlenség részéről feltehető ne legyen. De nem volna helyes, vagy annál kevésbé következetes, ha tagjainknak összességére az augusztusi kötelesség vonatkoztatva nem lenne. Mert az igazság az, hegy a tagszerzés mindenikünkkel szemben legelemibb követelése Egyesületünknek s aki azt nem cselekszi, az úgy tesz, mint a hetyke legény, mikor munkára szólítják. Nem fogja meg a dolog végét, hanem odébb áll a portáról és dacos keménységgel bevágja maga mögött a kiskaput. Az ilyen legényekkel pedig csak a szám és a gond nő a családban s ha ilyen szalmát egymáson keresztül se
