Verhovayak Lapja, 1943. július-december (26. évfolyam, 26-53. szám)
1943-09-30 / 40. szám
TWO SECTIONS (Verhovay Journal) VOL. XXVI. ÉVFOLYAM HOME FRONT A Verhovay konvencióról jöttem hazafelé. Autóbuszon. Youngstownban át kellett szállnom. Nehéz ügy ez ma a “Home Fronton.” A nem nagyon tisztelt közönség sokféle paksamétával tolongott fel a kocsi ajtaja és a minden ható busdriver elé. Mindenkin látszott, hogy a War Bondokon kivüi egyéb háborús áldozatokat is cipel magával. Jóeste volt már. De azért volt még benne némi nap pali világítás is. Felismerhettük, felfedezhettük egymást. Előttem egy katona haladt a hosszú libasorban. Jóval küzdelmesebben, mint a hadi fronton tehetné, mert aranyos kislány csimpaszkodott a nyakába csen des zokogással és két “lánytáska” is csüngött az egyik karján. A másikkal a kis lányt ölelte át és neki is remegett az ajka. Nem a katona utazott el hanem a lány, aki — mint minden jelből megállapíthattam, — utolsó búcsúra jött a katonájához. Youngstown mögé, Camp Shenangóra, ahol olyan katonák táboroznak, akik tulajdonképpen már útban vanak a tengerek felé. Európa vagy Ázsia felé. Szóval: elfelé. A lány nagyon hosszú jeggyei utazott, tehát igen messziről jött a katonájához, akivel bizony sok minden történhet. És soha még szebb, szenvedőbb háborús Rómeót és Júliát nem láttam együtt ezen a Home Fronton. De már bent ülünk a kocsiban. A lány is, én is pont a kocsi közepén. Én a baloldali szakaszon bévül, ő a jobboldalin, szintén bévül. Tehát majdnem egymás mellett. Jól láthattam, hogy az utolsó “isten veled” után minden idegszála megbénult. Úgy rogyott össze az ülésen, mint egy szivenlőtt galamb. Feje félrebillent, a szája tátva maradt. Csak a két könnyes szeme élt még és bámult ki belőle olyan fájdalommal, amit, — akárhogy próbálgatom is, — nem tudok leírni. Már az országúton futunk. A driver eloltja a lámpákat. Szörnyű néma az egész kocsi. És még nem tudom, hogy kik és miért némultak igy el benne, körülöttem. De haladunk és egészen ránkesteledett már. Jobbról-balról mezők, őszülő, szomorú mezők. Kukoricatáblákkal, tarlókkal, vedlő bokrokkal és a láthatár szegélyén sötétlő erdőkkel. Hold világit a vidékre. Telt arcú öreg hold. És nagymester az öreg. Gyönyörű színeket kever ki a mezőkön. És olyan “balladás” tájképeket rak le, mintha éppen ehhez a kocsihoz festene díszleteket. Olyan hangulat vesz erőt rajtam és — ahogy tapasz talom, — másokon is, amibe nagyon jó, nagyon szomorú és nagyon éber a lélek. Éber szemlélője és megértője minden érkező pillanatnak. Már majdnem sírva fakadok én is, ahogy a kislány óvatos, szemérmes, kínos nyöszörgését hallgatom. És a kocsiban, — ami úgy úszik a föld fölött, mintha csak egy felhő árnyéka volna, — mindenfelé felébrednek a szenvedések, a bánkódások neszei. Egy gyermek sírja el magát nagyon halkan és az anyja szintén sírással csendesitgeti. Katón alegény gyújt cigarettára előttem és a gyufa fényénél látom, hogy közben: valami borongást törül le a homlokáról. A nagy némaság maga is sokat magyaráz. Úgy tapasztalom, hogy ezek mind bucsuzóban jártak. És ez a némaság, lassan olyan lázitóan nehéz csenddé lesz, hogy valahol, egészen elől a kocsiban, egy másik katona, szájharmonikát vesz elő s riadt szívvel, belebele sóhajt. Azt hiszem, mindenki őt hallgatja most. Azon a bénító hangködön át, amit a kocsi zakatolása, az elsuhanó autók zúgása és egyéb külső és belső zsongások öntenek ránk. Néhány katona nótát fuj ki, aztán marsokat játszik. Most éppen a Radeczkymarsot fújja. Vájjon hol jutott hozzá? Itt-ott elhallgat, mert még nem biztos benne, hogy bele illik-e a “képbe” a maga nótázásával, de aztán mégis csak folytonosság lesz a dologból és egyszerre csak hallom meglepetve: Erdő mellett faragnak az ácsok Jaj de szépen fénylik a baltájok. Ereggy, lányom, kérdezd meg az ácsot... Nem is sejtettem, hogy ilyen szomorú nóta ez. Dehát mit csináljak, ha az, — és igy nyöszörög mellettem ez a kislány. A Home Front egyik legnehezebb érzése lepi el a szivem és kicsordul a könny a szememből. Magam előtt is restelkedve törlőm le a könnyeket, de ez a művelet nem mehet végbe anélkül, hogy a kislány észre ne vegye. Valami falucskához érünk és éppen kigyultak a lámpák. A driver hátra is kiáltja a falu nevét, de nem száll ki senki. Csak beszáll valaki. Olyanféle figura, mint a hogy Charont, a Stix folyó csolnakosát festik, aki — tudvalevőleg, — a lelkeket hordja át a másvilágba. . Csak nem értünk jött az öreg? A kislány, ebben a néhány perces világításban, jól megnéz. És én is ezt cselekszem véle. Látja, hogy nagyon szomorú vagyok és én sem láthatok mást rajta. Ez a közös érzés közelebb lendít egymáshoz minket. Egészen biztosan arra gondolunk most mind a ketten, hogy: Édes Istenem, de nehéz is a Home Front harca! (Folytatása a 2-ik oldalon) Riport a konvencióról A VÁLASZTÁSOK Lapunk tudósítója nem vett még részt régebbi Verhovay konvención. De azt a benyomást nyerte a jelenlévő régi delegátusok megállapításaiból, hogy ennél szebb, felemelőbb tisztviselő választása a Verhovay Segély Egyletnek még nem volt. A Verhovay Segély Egylet központi tisztviselőinek megválasztása pénteken, szeptember 24-én a késő délutáni órákban folyt le. S ez a választás egyesületünk életében történelmi jelentőségű volt s ezt megérezték mindazok, akik a választás lezajlása után tombolva ünnepelték azokat, akikre a delegátusok közbizalma irányult. Valóban közbizalomról volt szó. Mikor Szalay József központi elnök a tisztikar nevében bejelentette a lemondását, melyet a konvenció a teljes felmentvény megadásával és jegyzőkönyvi köszönet kifejezésév/ vett tudomásul, elérkezett az a perc, melyre már lázasan várt az egész konvenció. A konvenciót levezető Radványi Ferenc felszólította a delegátusokat, hogy jelöljenek elnököt. Abban a pillanatban kitört a delegátusokból a lelkesen tüntető kiáltás: “Bencze János!” Felállt az egész konvenció és tombolva ünnepelte a Verhovay Segély Egylet központi hivatalának a legrégibb főtisztviselőjét, aki megérezve e spontán lelkesedésben feléje irányuló szeretetet némán és meghatottan állt fel és hajolt meg a konvenciónak. Ezután Brogley Ferenc igazgató szólt és kérte a konvenciót, hogy jelöljék egyhangúlag a Verhovay Segély Egylet eddigi kiváló központi titkárát. Újabb lelkes tüntetés követte ezt a felszólítást. Egyetlen egy jelölés hangzott el a főtitkár nevén kívül s ezt is visszavonták s erre Radványi Ferenc kijelentette, hogy Bencze János a Verhovay Segély Egylet újonnan megválasztott központi elnöke. A nagy örömmel és lelkesedéssel fogadott bejelentés után Radványi Ferenc felszólította a delegátusokat, hogy jelöljenek központi főtitkárt. És erre megismétlődött az előbb leirt jelenet, amikor a delegátusok, mint egy ember, felálltak és Révész Kálmán nevét kiáltották. Ellenjelölt megint nem volt és az elnök kijelentette, hegy az egyesület uj főtitkára: Révész Kálmán, a Verhovay Segély Egyletnek 11 éve központi számvevője. Tomboló lelkesedés fogadta ezt a bejelentést és a delegátusok percekig ünnepelték az uj főtitkárt. Ezután a központi pénztárnok megválasztására került a sor. Ismét csak egyetlen név hangzott el 120 ajakról: “Szalánczy János!” Ellenjelölt nem volt és az elnök Szalánczy Jánost jelentette ki az egyhangúlag újraválasztott főpénztárosnak. Egyesületünk főpénztárosa néhai Varga Mihály nyomdokaiba lépve általános közbecsülésnek és szeretetnek örvend és az újraválasztása alkalmával megmutatkozott tüntetés mindennél világosabban mutatta meg neki, hogy a Verhovay tábor szjvvel-lélekkel és teljes bizalommal áll mögötte nehéz és felelősségteljes munkájában. A központi számvevő jelölése következett ezután. “Szabó János!” — hangzott el a delegátusok ajkáról a kiáltás, majd “Richard Phillips” is hallatszott sok helyről. A második generáció két végtelen kedves és hamar népszerűvé vált tagját jelölte a konvenció. Mr. Philippa nem fogadta el a jelölést és ekkor Szabó János, kon-
