Verhovayak Lapja, 1941. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1941-12-25 / 52. szám
TWO SECTIONS (Verhovay Journal) 31g^SS*>72 VOL. XXIV. ÉVFOLYAM 1941-DECEMBER 25 NO. 52. SZÁM B ucsiix7.iink. Szilveszter Ur! BOLDOG ÚJÉVET Az esztendőnek első napján millió ajakról hangzik el a fenti kívánság, amit én most jóval megelőzve óhajtok nemcsak a Verhovay Lapnak olvasói részére, hanem minden embertársamnak ezen a földön! Boldog Újévet! . . . Milyen könnyedén kiröppen a szó, meg sem érzik rajta, mekkora nehézséget hord a szárnyain. Mert hát nem jön magától a boldogság, sőt a legtöbb esetben nehezen* lehet azt megszerezni. Nem is egy fajtából való. Némelyik még a tiszavirágnál is hamarább múló, a másik már maradósabb és olyanról is hallottam, amelyik mint a kitartó utitárs az egész életet végig gyalogolta azzal az emberrel, akihez hozzászegődött. Ilyen jó és állandó természetű boldogságot kívánok a földön mindenkinek, mivel ezen a módon az én küszöbömet sem kerülhetné majd el. Hasztalan van ugyanis tárva-nyitva a lelkemhez vezető ajtó, mindig csak a boldogság mostohatestvére — a gond — jár azon ki s be. Nem jól Írtam; nem bizony. Mivel az az igazság, hogy bejönni bejön a gond, de kifelé nem igen igyekszik. De hát minek is menne, mikor magam is azok közé az emberek közé tartozom, akiknek lelkében puha fészke van a gondnak. Puha fészke van, különösen ha abba a más gondja is beleszorul. 1941. SZILVESZTER csomagolt és — miként XVI. Lajos, amikor a kivégzésre készült, — gúnyosan elmosolyodott. Fáradt volt, szomorú és főképpen: lemondó. Ekkor léptem be hozzá, hogy búcsúzzunk egymástól. Meglehetősen nyersen nyitottam rá az ajtót, de ki csodálkozhat ezen, hiszen alig várom már, hogy továbbál l jón. Csöstöl öntötte ránk a katasztrófákat, a szomorúságot, a keserűséget. És örömet alig hozott. — Búcsúzzunk, Oregur! — Búcsúzzunk! — szólt keserűen, de nem minden sajnálkozás nélkül. Látszott rajta, hogy maga is sokat töprengett az életén. — Azért Jöttem, — szóltam éles gúnnyal, — hogy szerencsésebb utat kívánjak Önnek és hogy megköszönjem a háborút. — A háborút nem én hoztam. — ... hogy megköszönjem a sok főfájást, nyugtalanságot, szenvedést és mindezek szörnyű költségeit. Szilveszter ur leejtette ősz fejét, de nem szólt egy szót sem. Csak nézett rám bánatosan bozontos szemöldökei alól, amig beszéltem. És én beszéltem: —. . . hogy megköszönjem az édesanyák, a hitvesek, a haza nevében annyi nagyszerű ifjú halálát; hogy annyi, de annyi bűnt pazarolt rá erre a szerencsétlen világra . . . még utolsó óráiban is. Hogy a békegalambot végképp elkergette tőlünk. — ... hogy háborúba kergette a testvért a testvérrel, szülőhazánkat fogadott hazánkkal, a Földet a Menyországgal. Hogy kartácsokkal fogadta a Csillagot; hogy romokkal és keservekkel rakta ki a bethlehemi kisded útját; hogy annyi nyomorúságot, könnyet, nélkülözést küldött karácsonyi ajándékul nemegy ősi, nagy nemzet boldogtalan fiainak s hogy elvette tőlünk is a karácsony örömeit . . . Szilveszter urnák annyi szomorúság volt már megtört szemében, hogy magam is megsajnáltam és igyekeztem már valami szépet is a javára írni. — No nem mondom. — mondtam fanyar mosollyal, — volt, volt némi örömünk is. Volt a küzdelmeinknek sikere itt-ott; volt egy-két emberi óránk is; volt sziveinkben néha nemesebb fellángolás is; volt olyan asszony is, aki nem sirt, aki ránkmosolygott; volt ... de ezt mind mi csináltuk, mi szereztük magunknak. Erre mégis csak megszólalt Szilveszter ur: — Hát lássa, ez az! Maguk, emberek, csak az örömet, a szépet, a jót fogadják gyermeküknek. Pedig azt a temérdek szomorúságot, nyomort, keserűséget is mind maguk csinálják, ami az emberiséget éri. A háború is az Önök müve, nem az enyém és nem az elődeimé. Csak épp hogy mindent ránkkennek, ami gonoszság, ami bűn. Krisztust is Önök feszítették meg és nem az én 33-ik ősöm. — Mindig Önök vo tak a bűnösök, a saját sorsuk gyilkosai. Önök rontották el életüket, a multat és Önök rontják el a jelent, a jövőt. De mi, az Idő, a Korok, mindig szó nélkül vettük magunkra a gonoszságuk ódiumát. És ilyen roskasztó lelki terhekkel- vonultunk be mindig a múltba. — Önöknek mindig jó az Uj és mindig gonosz a Régi. Lám: engem is mámoros örömmel, diadalkapukkal fogadtak, mint ahogy most a nyomombalépö szegény gyermeket várják. Mert még mindig azt hiszik, hogy a világ, az életük, az Önök megváltozása nélkül is megváltozhat. Pedig . . . soha! Hát bucsuzzzunk. Boldogabb jövőt! És szegény öreg, fáradt Szilveszter ur, — rongyait hóna alá kapva, — szörnyű szomorúsággal indult az elmúlás felé. Én pedig megilletödve néztem utána: Vájjon nincs-e csakugyan igaza? Az öröm, a bánat, a jóság, gonoszság, a béke, a háború, az egész élet csakugyan mi volnánk, emberek és nem az Idő? Nem lehetetlen. Mert valóban olyan minden, mint amilyenek mi vagyunk. TARNÓCY ÁRPÁD. Ilyenkor még erőszakkal sem jutna be oda az igaz boldogság, mert hiszen az a kis hely is ki van árendálva, amit pedig a maga gondja még üresen hagyott volna az embernek. ... A garadnai juhállomány gyors egymásutánban számolt be a bekecsnek valókkal, — döglött rakásra, mivel viz-öntött homokos volt a téli takarmány a Palavicsinyi gróf majorjában. A világnak egyik legbecsületesebb tiszttartóját, Kovács Gézát annyira megviselte a nagy csapás, hogy valóságos búskomorság sötétlett ki szemeiből. Palavicsinyi gyöngéd erőszakkal szorította rá, hogy menjen vele Olaszországba s felejtse a garadnai telet, a kerge-* kóros dögróváson levő birkákat. Mikor a narancsot termő kies tájakon, zöldülő faunák mentén robogott velük a vonat, Palavicsinyi igy igyekezett a melankolikus tiszttartót felvidítani; “Nézze kedves Gézám, micsoda zöld frisseség, micsoda buja növényzet!” Fel is ébredt busongó állapotából Kovács Géza s kitört belőle az ébrenlét: ‘*Hej, Méltóságos uram, de jó volna ez a garadnai juhállománynak!” . . . Már Karácsony idején halmaza nőtt fel asztalomon a gyönyörűséges előállításban hozzám érkezett, szépet és jót, boldogságot kívánó ünnepi köszöntőknek. Valamennyi kedves, valamennyi hálára kötelező. De különösen azok a megkülönböztetettek, amelyek a katonai táborokban levő fiatal tagtársainktól érkeztek. Nézem, forgatom azokat s Isten a megmondhatója, hogy látásukon miért nem kel szivemben az általuk kívánt boldogság? Ő tudja, miért érzem magamat hozzámvaló kedvességüknek kifejezését tapasztalva is úgy, mint az öreg tiszttartó és miért sóhajtok a Mindenek Urához azzal az áhitatos kéréssel: Uram! Én már a gondok közepeit is elvergődöm, nekik adj erőt, egészséget, nekik adj Uram boldog Uj Évet! De ne légy takarékos a jóságoddal s adj ezen a földtekén kétségbeesésig kinzott embertársaim valamennyiének is, Boldog Uj Évet! . . . DARAGÓ JÓZSEF.
