Verhovayak Lapja, 1941. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1941-11-20 / 47. szám

Verhovayák Labia November 20, 1941 hogy a jószándéku orvosnak nem kevesebb akadállyal és rosszindulattal kell megküz­denie Egyiptomban, mint egyebütt, vagy Jerger köny­vét, (Doctor — here is your hat) vagy a harmadikat, vagy a századikat: mind­egyik lerombol valamit abból a bizalomból, amellyel a be­tegnek orvosához kell for­dulnia. Az utóbb említett könyv külön éles kirohanás a specialisták ellen: csak a kipróbált, jó öreg háziorvos­nak van tudása és szive, ideje és lelkinyugalma a be­teggel foglalkozni. Sajnos a betegek ezt nem látják be és egyre inkább elmennek min­den bajukkal olyan valaki­hez, aki nem ismeri ugyan családi körülményeiket, de egyazon betegségfajtával fog­lakozik. Snobbizmus! mond­ja Jerger és mélabusan veszi a kalapját — amint ezt köny­vének címében ki is fejezi, (de amit a magyar fordító egyáltalán nem tudott vissza­adni az “Isten áldja doktor ur” patetikusan hangzó, üres formában). A beláthatatlan sor végén meg kell említeni egy újon­nan megjelent magyar köny­vet is, amelyik egyébként mesterkéletlen stüusával az ebben a témakörben megszo­kott erőlködés nélkül hoz vissza valamit a háború előtti világ légködéből. (Csányi Gyula: Egy fiatal orvos em­lékei.) A konzultációra hi­vott professzor ebben is fe­lületes, lelkiismeretlen, pénz­­hajhász — akár Cronin könyvéből léphetne elő. De itt egy másik, szintén tünet­­szerü vonás: az orvos szem­­benáll a beteggel; a paciens nemcsak a fizetésnél akarja becsapni az orvost — “addig is köszönöm!” — hanem képzelt bajaival, önzésével, türelmetlenségével pokollá teszi az életét. A fiatal or­vos, aki eleinte nehezen ke­resett betegeket magának, a végén menekül az ostoba pa­naszaikkal minden lépést meggátló öreg tanácsosok és fiatal asszonyok — főleg fia­tal asszonyok — elől. AZ ORVOSKÖNYV ÉS A TÁRSADALOM Ezek után talán nem el­hamarkodott dolog, ha arra a kérdésre, hogy gyógyit-e a könyviró orvos, kereken nem­mel felelünk. Túlzás? Kisér­jük végig egy olvasó gondo­latait, aki átrágta magát az egész idevágó irodalmon: Az orvosok — kivéve a mindenkori szerzőt — kép­mutató, nagymutató, nagy­­képű, pénzéhes, mesterségü­ket tág lelkiismerettel űző egyének, akik csak a társa­dalmi ranglétrán akarnak felemelkedni. Minél feljebb kerülnek, annál haszontala­nabbak, sőt károsabbak, an­nál inkább csak pénzszerzési alkalmat látnak a betegben. A szegényt lerázzák még ak­kor is, ha halálos beteg, a gazdagot viszont belehecce­­lik a legköltségesebb gyógy­módokba, csakhogy keresse­nek. Ami pedig a betegség kér­dését illeti: minden orvos szerző beismeri, hogy leg­több esetben tehetetlenül la­­pogat, tévelyeg, a természet gyógyerőit a könyvből sze­dett ismeretek csak hátrál­tatják, egy világtól elma­radt, de természetes eszét épen átmentő vidéki felcser kisujjában több van, mint egy egész egyetemi fakultás fejében — csakhogy ezek­nél meg hamar beáll az el­­lustulás, a közöny minden emberi szenvedéssel szem­ben. ' ' A beteg úgy is gyanakvó: hát még ha ilyenekkel tö­mik a fejét. S ez csak az egyik oldal. Az orvossal szem ben való bizalmatlanság táp­lálása mellett az orvosköny­vek még egy célt is elérnek: sikerül az egyébként is hipo­­hondriára hajló emberek kép­zeletét telerakni eddig nem hallott betegségek neveivel és tüneteivel. A legköznapibb fejfájás, vagy gyomorrontás könnyen agydaganat, vagy tropikus beri-beri kór színé­ben tűnik fel a buzgó olvasó előtt. S mikor aztán orvosa megnyugtatja, hogy semmi komoly baja nincs, akkor ott van a harmadik benyomás: “persze, ezek az orvosok mindenkit képzelődőnek tar­tanak, hiszen ez is, meg az is, meg a harmadik is meg­írta, mennyire idegesítik az ok nélküli panaszokkal hoz­zájuk áramlók!” Bizalmatlanság a gyógyí­tóval szemben, felajzott kép­zelettől nyugtalanított köz­érzet: ezekben lehet össze­foglalni a hatást. Egy legutóbb megjelent magyar könyv, szintén or­­vos-iró tollából, érdekesen vi­lágítja meg a társadalom reakcióját. (Fülöp István: A zsigerek lázadása.) A szerző OTI orvos volt Budán évekig: azt írja meg, rendszerbe fog­lalva, amit ott tapasztalt. A betegek a legnagyobb gya­núval nézik az orvost, szol­gálatait gyógyítás helyett görbe útjaik fedezésére akar­ják felhasználni (hamis iga­zolványokat kérnek tőle, ap­ró hazugságaikat akarják vele igazoltatni) s mindenek­­f elett: szörnyen haragusz­­nak, ha az orvos nem a saját elképzelésük szerinti beteg­ség ellen kezeli őket. Szidják az orvost és szidják az OTI-t. 15-ik Oldal “Ez ugyan elég közkeletű is köztudomású dolog, amiről kár könyvet Írni!” gondol­hatja az olvasó: de még sem anyira, hogy ne lenne érde­mes összehangolni az előbb mondottakkal. Az - orvos­könyvek nagy része, legalább is a legismertebbek angol, vagy amerikai környezetről szólnak. Itt a kórházak ala­pítványokból élnek, vagy ma­gántőkéből, minek folytán természetesen azon vannak, hogy minél nagyobb jövedel­met érjenek el. Ezért alakul ki a klikkrendszer, az orvo­sok csoportosulása, érdek­­szövetségeik, a vadászat a jövedelmező kóresetekre. S az irók legnagyobb része só­hajtva emlegeti Európát, ahol nem egyesek, hanem az ál­lam, vagy a társadalom szervezett és intézményes alapon gondoskodik ápolás­ról, kórházról. “Az orvosnak hivatalnoknak kellene len­nie” mondja tapasztalatai alapján a világjárt Axel Mun the. Ugyanebben az illú­zióban él a legtöbb tengeren­túli orvos szerző. A hazai közönség pedig az ő könyvei­­tet olvasva, az ottani rend­szer hibáit kivetíti a mi vi­szonyainkra. S igy keletkezik egy szakadék, amelyet az eddigi orvosirodalom nem hogy betömött volna, hanem nagy sikerrel mélyített el. 42 TÉKOZLÓK kábító illat áradt. Jánosnak egyszerre szörnyű melege lett. Szerette volna megtörülni a homlokát. Zsebébe nyúlt s ott megzörrent valami. A Panni levele. Tétovázva húzta elő. A félhomályban megint fölismerte rajta az Írást. Elméjében motoszkálni kezdtek a mai nap eseményei. — Mi az? — kapott utána a lány, de János gyor­san zsebregyürte megint. Sári azonban gyanút fogott és égető kíváncsisággal követelte s mikor látta, hogy nem boldogult, hízelgésre fogta. Csaknem egész testé­vel rádőlt már a férfira s János érezte, hogy az előbbi kábulat megint elhomályosítja. De annak a levélnek érintése uj érzésekkel lepte meg. Nyomorultnak, hit­vány szószegőnek látta magát, aki visszaélt egy olyan tiszta és hűséges lány szeretetével, mint a Pannié. És ezért, ezért a szép pofáju kígyóért, ezért, ezért a sen­kiért ... mert az. Látta azzal a másikkal. Ugyan mit akarhatott az mást tőle? Már elképzelte őket együtt, ahogy a lány hizeleg. Talán még jobban mint neki, mert hiszen az jobban ért hozzá. Jobban kitanulhatta az uriságot a szeretésben. Most már ellenállhatatlanul zudult föl belsejében a hirtelen jött gyűlölet. Vérbe­­borult agyával előbb úgy gondolta, megöli. Megfogja azt a vékony, karcsú fehér nyakát és beléje folytja a szót. De csak a karjait fogta le. Irtózatos erővel markolt bele a puha izmokba, hogy a lány fájdalmasan fölsikoltott. De a sikoltás beleveszett a sötétedő levegőbe. Az előbbi szerelmes, csábitó pillantás vak rémületté lett a leány szemében. János meg még egy utolsó szorítással ellökte magától, hogy hosszan elterült a párásodó füvön. De meg se nézte, csak megfordult és futott. Keresztülgázolt mindenen, hogy győzze a versenyt a lelkében dúló vi­harral, amely förgeteges erővel csak tömi szeretett volna. Mire beért a városba, megnyugodott kissé. — Ezt hát elintézte. Vele... vele merte ez ezt ten­ni! ... Cudar, söpredékfajta. Az utcán még mindig sokan voltak s mintha semmi TÉKOZLÓK 43 se történt volna úgy sétálgattak, olyan közömbösen néz­tek a velük szembe haladó sötét arcú baka képébe. Jánosnak szinte fájt ez a közönbösség. Hát lehetséges, hogy ugyanakkor vig legyen, gondtalan legyen valaki, mikor benne ennyi kétség, ennyi probléma dúl, mikor előtte olyan vigasztalan, kilátástalan minden. De a házak, a villanyégők vidám fénye, a villamosok csilin­gelőse mást mondtak. Azok azzal ámították még most is, hogy ez semmi, az élet nem az, amit most él Erős János., ő eddig meg sem ismerhette az igazi életet, mert csak alatta volt. Hanem ha megpróbálná elérni azt... Furcsa vágyak azok, amelyek ilyen homályos érzéseket tápláltak János le>kéb°n s amiket ez az erős fölindulás sem ->>. Abban reiria^^cueu, hogy a főhadnagy nem lesz otthon s ő elhúzódhat töprengéseivel. Elsősorban is nyu­­godtabban elolvashatja azt a levelet, amely még most is ott van begyürve a zubbonya zsebében. Most azonban alaposan csalódott ebben is. Endrődi főhadnagy nem­csak, hogy otthon volt, de vendégei is lehettek, mert az utcára hallatszott ki a hangos nevetés. János tudta, hogy ma este már nem fog nyugodtan lefeküdni. Máskor is volt már igy. Csakhogy akkor nem hánytorgaíta ennyiféle indulat. Könnyebben elviselte az átdorbézolt éjszaka fáradalmait. Mert ha nem is ő volt az, aki dor­­bézolt, de végig ott kellett lenni velük, hogy eleget tegyen legapróbb szeszélyeiknek is. Undorodással el­telve lépett be a folyosóra. — Tán eltűnhetnék még? — gondolta. — Be a hátsó kis szobába. Ha nem vesznek észre, nincs semmi baj. Majd kitalál valamit, hogy hol volt. Miért nem szólt előre a főhadnagy ur! Ez a remény is hiábavaló volt, mint máma minden reménykedése. Endrődi mintha csak tudta volna mire gondol János, most éppen kikiáltott érte. Morcos gon­dolatokkal nyitott be. — Hát te hun csavarogtál — riad rá Endrődi fő-

Next

/
Thumbnails
Contents