Verhovayak Lapja, 1941. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1941-11-20 / 47. szám
Verhovayák Labia November 20, 1941 hogy a jószándéku orvosnak nem kevesebb akadállyal és rosszindulattal kell megküzdenie Egyiptomban, mint egyebütt, vagy Jerger könyvét, (Doctor — here is your hat) vagy a harmadikat, vagy a századikat: mindegyik lerombol valamit abból a bizalomból, amellyel a betegnek orvosához kell fordulnia. Az utóbb említett könyv külön éles kirohanás a specialisták ellen: csak a kipróbált, jó öreg háziorvosnak van tudása és szive, ideje és lelkinyugalma a beteggel foglalkozni. Sajnos a betegek ezt nem látják be és egyre inkább elmennek minden bajukkal olyan valakihez, aki nem ismeri ugyan családi körülményeiket, de egyazon betegségfajtával foglakozik. Snobbizmus! mondja Jerger és mélabusan veszi a kalapját — amint ezt könyvének címében ki is fejezi, (de amit a magyar fordító egyáltalán nem tudott visszaadni az “Isten áldja doktor ur” patetikusan hangzó, üres formában). A beláthatatlan sor végén meg kell említeni egy újonnan megjelent magyar könyvet is, amelyik egyébként mesterkéletlen stüusával az ebben a témakörben megszokott erőlködés nélkül hoz vissza valamit a háború előtti világ légködéből. (Csányi Gyula: Egy fiatal orvos emlékei.) A konzultációra hivott professzor ebben is felületes, lelkiismeretlen, pénzhajhász — akár Cronin könyvéből léphetne elő. De itt egy másik, szintén tünetszerü vonás: az orvos szembenáll a beteggel; a paciens nemcsak a fizetésnél akarja becsapni az orvost — “addig is köszönöm!” — hanem képzelt bajaival, önzésével, türelmetlenségével pokollá teszi az életét. A fiatal orvos, aki eleinte nehezen keresett betegeket magának, a végén menekül az ostoba panaszaikkal minden lépést meggátló öreg tanácsosok és fiatal asszonyok — főleg fiatal asszonyok — elől. AZ ORVOSKÖNYV ÉS A TÁRSADALOM Ezek után talán nem elhamarkodott dolog, ha arra a kérdésre, hogy gyógyit-e a könyviró orvos, kereken nemmel felelünk. Túlzás? Kisérjük végig egy olvasó gondolatait, aki átrágta magát az egész idevágó irodalmon: Az orvosok — kivéve a mindenkori szerzőt — képmutató, nagymutató, nagyképű, pénzéhes, mesterségüket tág lelkiismerettel űző egyének, akik csak a társadalmi ranglétrán akarnak felemelkedni. Minél feljebb kerülnek, annál haszontalanabbak, sőt károsabbak, annál inkább csak pénzszerzési alkalmat látnak a betegben. A szegényt lerázzák még akkor is, ha halálos beteg, a gazdagot viszont beleheccelik a legköltségesebb gyógymódokba, csakhogy keressenek. Ami pedig a betegség kérdését illeti: minden orvos szerző beismeri, hogy legtöbb esetben tehetetlenül lapogat, tévelyeg, a természet gyógyerőit a könyvből szedett ismeretek csak hátráltatják, egy világtól elmaradt, de természetes eszét épen átmentő vidéki felcser kisujjában több van, mint egy egész egyetemi fakultás fejében — csakhogy ezeknél meg hamar beáll az ellustulás, a közöny minden emberi szenvedéssel szemben. ' ' A beteg úgy is gyanakvó: hát még ha ilyenekkel tömik a fejét. S ez csak az egyik oldal. Az orvossal szem ben való bizalmatlanság táplálása mellett az orvoskönyvek még egy célt is elérnek: sikerül az egyébként is hipohondriára hajló emberek képzeletét telerakni eddig nem hallott betegségek neveivel és tüneteivel. A legköznapibb fejfájás, vagy gyomorrontás könnyen agydaganat, vagy tropikus beri-beri kór színében tűnik fel a buzgó olvasó előtt. S mikor aztán orvosa megnyugtatja, hogy semmi komoly baja nincs, akkor ott van a harmadik benyomás: “persze, ezek az orvosok mindenkit képzelődőnek tartanak, hiszen ez is, meg az is, meg a harmadik is megírta, mennyire idegesítik az ok nélküli panaszokkal hozzájuk áramlók!” Bizalmatlanság a gyógyítóval szemben, felajzott képzelettől nyugtalanított közérzet: ezekben lehet összefoglalni a hatást. Egy legutóbb megjelent magyar könyv, szintén orvos-iró tollából, érdekesen világítja meg a társadalom reakcióját. (Fülöp István: A zsigerek lázadása.) A szerző OTI orvos volt Budán évekig: azt írja meg, rendszerbe foglalva, amit ott tapasztalt. A betegek a legnagyobb gyanúval nézik az orvost, szolgálatait gyógyítás helyett görbe útjaik fedezésére akarják felhasználni (hamis igazolványokat kérnek tőle, apró hazugságaikat akarják vele igazoltatni) s mindenekf elett: szörnyen haragusznak, ha az orvos nem a saját elképzelésük szerinti betegség ellen kezeli őket. Szidják az orvost és szidják az OTI-t. 15-ik Oldal “Ez ugyan elég közkeletű is köztudomású dolog, amiről kár könyvet Írni!” gondolhatja az olvasó: de még sem anyira, hogy ne lenne érdemes összehangolni az előbb mondottakkal. Az - orvoskönyvek nagy része, legalább is a legismertebbek angol, vagy amerikai környezetről szólnak. Itt a kórházak alapítványokból élnek, vagy magántőkéből, minek folytán természetesen azon vannak, hogy minél nagyobb jövedelmet érjenek el. Ezért alakul ki a klikkrendszer, az orvosok csoportosulása, érdekszövetségeik, a vadászat a jövedelmező kóresetekre. S az irók legnagyobb része sóhajtva emlegeti Európát, ahol nem egyesek, hanem az állam, vagy a társadalom szervezett és intézményes alapon gondoskodik ápolásról, kórházról. “Az orvosnak hivatalnoknak kellene lennie” mondja tapasztalatai alapján a világjárt Axel Mun the. Ugyanebben az illúzióban él a legtöbb tengerentúli orvos szerző. A hazai közönség pedig az ő könyveitet olvasva, az ottani rendszer hibáit kivetíti a mi viszonyainkra. S igy keletkezik egy szakadék, amelyet az eddigi orvosirodalom nem hogy betömött volna, hanem nagy sikerrel mélyített el. 42 TÉKOZLÓK kábító illat áradt. Jánosnak egyszerre szörnyű melege lett. Szerette volna megtörülni a homlokát. Zsebébe nyúlt s ott megzörrent valami. A Panni levele. Tétovázva húzta elő. A félhomályban megint fölismerte rajta az Írást. Elméjében motoszkálni kezdtek a mai nap eseményei. — Mi az? — kapott utána a lány, de János gyorsan zsebregyürte megint. Sári azonban gyanút fogott és égető kíváncsisággal követelte s mikor látta, hogy nem boldogult, hízelgésre fogta. Csaknem egész testével rádőlt már a férfira s János érezte, hogy az előbbi kábulat megint elhomályosítja. De annak a levélnek érintése uj érzésekkel lepte meg. Nyomorultnak, hitvány szószegőnek látta magát, aki visszaélt egy olyan tiszta és hűséges lány szeretetével, mint a Pannié. És ezért, ezért a szép pofáju kígyóért, ezért, ezért a senkiért ... mert az. Látta azzal a másikkal. Ugyan mit akarhatott az mást tőle? Már elképzelte őket együtt, ahogy a lány hizeleg. Talán még jobban mint neki, mert hiszen az jobban ért hozzá. Jobban kitanulhatta az uriságot a szeretésben. Most már ellenállhatatlanul zudult föl belsejében a hirtelen jött gyűlölet. Vérbeborult agyával előbb úgy gondolta, megöli. Megfogja azt a vékony, karcsú fehér nyakát és beléje folytja a szót. De csak a karjait fogta le. Irtózatos erővel markolt bele a puha izmokba, hogy a lány fájdalmasan fölsikoltott. De a sikoltás beleveszett a sötétedő levegőbe. Az előbbi szerelmes, csábitó pillantás vak rémületté lett a leány szemében. János meg még egy utolsó szorítással ellökte magától, hogy hosszan elterült a párásodó füvön. De meg se nézte, csak megfordult és futott. Keresztülgázolt mindenen, hogy győzze a versenyt a lelkében dúló viharral, amely förgeteges erővel csak tömi szeretett volna. Mire beért a városba, megnyugodott kissé. — Ezt hát elintézte. Vele... vele merte ez ezt tenni! ... Cudar, söpredékfajta. Az utcán még mindig sokan voltak s mintha semmi TÉKOZLÓK 43 se történt volna úgy sétálgattak, olyan közömbösen néztek a velük szembe haladó sötét arcú baka képébe. Jánosnak szinte fájt ez a közönbösség. Hát lehetséges, hogy ugyanakkor vig legyen, gondtalan legyen valaki, mikor benne ennyi kétség, ennyi probléma dúl, mikor előtte olyan vigasztalan, kilátástalan minden. De a házak, a villanyégők vidám fénye, a villamosok csilingelőse mást mondtak. Azok azzal ámították még most is, hogy ez semmi, az élet nem az, amit most él Erős János., ő eddig meg sem ismerhette az igazi életet, mert csak alatta volt. Hanem ha megpróbálná elérni azt... Furcsa vágyak azok, amelyek ilyen homályos érzéseket tápláltak János le>kéb°n s amiket ez az erős fölindulás sem ->>. Abban reiria^^cueu, hogy a főhadnagy nem lesz otthon s ő elhúzódhat töprengéseivel. Elsősorban is nyugodtabban elolvashatja azt a levelet, amely még most is ott van begyürve a zubbonya zsebében. Most azonban alaposan csalódott ebben is. Endrődi főhadnagy nemcsak, hogy otthon volt, de vendégei is lehettek, mert az utcára hallatszott ki a hangos nevetés. János tudta, hogy ma este már nem fog nyugodtan lefeküdni. Máskor is volt már igy. Csakhogy akkor nem hánytorgaíta ennyiféle indulat. Könnyebben elviselte az átdorbézolt éjszaka fáradalmait. Mert ha nem is ő volt az, aki dorbézolt, de végig ott kellett lenni velük, hogy eleget tegyen legapróbb szeszélyeiknek is. Undorodással eltelve lépett be a folyosóra. — Tán eltűnhetnék még? — gondolta. — Be a hátsó kis szobába. Ha nem vesznek észre, nincs semmi baj. Majd kitalál valamit, hogy hol volt. Miért nem szólt előre a főhadnagy ur! Ez a remény is hiábavaló volt, mint máma minden reménykedése. Endrődi mintha csak tudta volna mire gondol János, most éppen kikiáltott érte. Morcos gondolatokkal nyitott be. — Hát te hun csavarogtál — riad rá Endrődi fő-