Verhovayak Lapja, 1941. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1941-11-06 / 45. szám
12-Ifc Oldal 1941 November G Verhovayaít Latja VÁLOGATOTT ADOMÁK BUSULÓ TESTVÉREINK FELVIDAMITÁSÁRA összeszedte: Egy Öreg Verhovay Csatár Embermesékre írnak ki pályázatot az állatok Az állatvilág intellektueljei tanácskozásra gyűltek össze. Hogy ki az “intellektuel”, azt s szamár állapította meg, mert a szamárnak mindenki müveit és értelmes, — lévén ő ä legmüveletlenebb és legegyügyübb... A bagolyra nem merték rábízni az “értelmesség” megállapítását, mert a bagolynak, mint a legbölcsebb állatnak senki sem lett volna elég müveit, okos és értelmes ... Elnöknek is a szamarat választották meg a bagollyal szemben, még pedig a bagoly előterjesztésére. A bagoly azzal érvelt maga ellen és a szamár mellett, hogy egy elnöknek nem bölcsnek, hanem türelmesnek kell lenni, már pedig köztudomású, hogy a szamár a legtürelmesebb, ami egyben azt is jelenti, hogy ő a legbölcsebb, mert csak a bölcsek tudnak türelmesek lenni. Az állatoknak nagyon tetszett a bagoly érvelése és ezért meg is éljenezték, aki visszaülve helyére, mosolyogva súgta a szomszédjának: “Nyug odtan mondhattam, hogy a szamár bölcsebb, mint én, hiszen úgysem hiszi el senki, — csak a szamár. — A rókáról nem mertem volna azt mondani, hogy ő a bölcsebb, mert azt elhitték volna. Tanuld hát meg kedves szomszédom, hogy csak kicsinyeket szabad naggyá nyilvánítanod, ha azt akarod, hogy te megmaradhass a közismert nagynak!” ... A szamár az elnöki székben ült már, amikor a bagoly befejezte ezt az epéskedését. — Háromszor is leütötte az elnöki kalapácsot és általános figyelem közepette beszélni kezdett: — Ti ismeritek az állatmeséket, amelyeket az emberek írtak és még mindig Írnak rólunk. Többszáz év óta becsmérelnek bennünket meséikben, de felháborodnak és vadállatoknak mondanak, ha a sértésekért úgy veszünk elégtételt magunknak, hogy bei éjük harapunk, ők ezt a velünk született vadság kitörésének tartják, holott tény, hogy mi egymás közt békében élünk, csak az ő meséiktől vadulunk meg. Ezt annál könnyebben hihetik el nekünk, mert hiszen az emberek saját gyermekeiken is észrevehetik, hogy milyen vadító hatása van a gyermekekre az állatmeséknek. Minden gyermek olyan szörnyeteggé lesz a mese hallatára, amilyen szörnyeteget a mese Írója csinál az állatokból. És ha a gyermekek közt olyan sok az ostoba, érnék is csak az a magyarázata, hogy sokszor ostobának rajzol le bennünket az iró. Nem tagadhatom, hogy néha, de csak nagyon néha, megtesznek még okosnak és bölcsnek is. És ezért van az, hogy az emberek közt is csak nagynéha akadunk egy okosra, egy bölcsre ... — Az elmondottakból joggal azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az emberek nem ismernek bennünket. Olyannak állítanak gyermeik elé, amilyenek ők maguk. Akárhány állatban, amelyek a mesékben szerepelnek, ráismerek arra az emberre, aki modellül állt az írónak, mikor az állatot megrajzolta. De az ember szégyeli magáról azt mondani, hogy ő gonosz, alamuszi és és ragadozó. Ránk keni hát a rossz tulajdonságokat és reánk mutatva mondja gyermekeinek: — Ne légy ilyen vadállat. — Mi erre azt feleljük, hogy elég volt ebből a becsmérlésből, itt az ideje, hogy cselekedjünk, összejövetelünknek cselekvés tehát a célja. — Eddig az ember irt állatmeséket. Ezután az állatok írnak majd embermeséket. Az állatmesékből azt tudjuk meg, hogy milyennek látja az ember az állatot. Az embermesékből az világlik ki, hogy milyennek látja az állat az embereket? Antológiát állítunk össze embermesékből. Minden állat ir egy-egy mesét az emberről, aki erre képes. A meséket összegyűjtjük és könyvalakban kinyomatjuk. Méltóztassanak szerkesztőt választani! — Száz és száz torokból hallatszott a kiáltás: “Éljen a szamár! Éljen a szamár!” Az elnök meghatottan mondott köszönetét a bizalomért és felkérte a megjelenteket, hogy a kéziratokat hat héten belül jutassák el hozzá ... Az ülés az elnök éltetésével fejeződött be. * * * (A legjobb “Embermeséket” közölni fogja a Verhovayak Lapja!) —o— Párbeszéd — Jaj, ne menjünk olyan gyorsan, kedves Kovács url — Ne szólítson engem Kovács urnák, az olyan idegenül hangzik ... — Hát hogy szólítsam? — Mondja csak egyszerűen: Molnár ur! Engem ugyanis Molnárnak hívnak és nem Kovácsnak. 34 TÉKOZLÓK élt hát akkor ő tulajdonképpen? Mit tett és mit fog tenni még? Timár Pannira gondolt megint, de valahogy most már nem enyhítette annyira elégedetlenségét mint eddig: Panni várja. Retteg érte. De azután? Mi lesz azután? Szűkös falusi szegénység, amelyik egészen lefogja benne a most induló zajosabb és teljesebb életet. Nem volt még hálátlan Pannihoz, csak éppen nem tudott egészen betelni vele. Úgy mint máskor, mikor még nem ismerte meg a várost, ezt a csodálatosan uj és friss életet. Nem értette hogyan van ez, szeretett volna a mélyére látni. A városház tornyán egyet kondult az óra s János, mintha csak ezt a jeladást várta volna, hirtelen elindult. Fejét leszegte, nem akart szembenézni senkivel, de hirtelen erős lökést érzett a mellén. Megtántorodott s csodálkozva értetlenül nézett szét. Egy elegánsan, legújabb divat szerint kiöltözött vállas fiatalemberrel állt szemközt, aki éppen magyarázta a hirtelen köréjük sereglő kiváncsiaknak: — Valami részeg baka. Ha rendre nem utasítom egy . kicsit, fejjel jött volna nekem. Diadalmas pillantásokat küldött maga körül s nagy hangon fordult Jánoshoz: — Velem akartál kikezdeni, te redves baka? Jó lesz, ha elpucolsz. Vagy nem tudnád tán, kivel állsz szemközt. Délmagyarország birkozóbajnoka vagyok. Azt a kis mellport nem kell szégyelni. Különb emberek is megkaphatják tőlem. Erős János első pillanatban csakugyan nem gondolt semmi megfogásra, de most a hencegő szavakra mint a megvadult bika vetette rá magát. Egy pillanat s a tömegnek volt mit szemlélnie. Már lent tiporták, tépték, szaggatták egymást a sima asztfalton. János épp maga alá gyűrte volna ellenfelét, mikor valaki elkiáltotta: — Rendőr! Vigyázat, rendőr jön. TÉKOZLÓK___________________________________35 Jánosnak eszébe villant, hogy katona s ha megfogják, igen súlyos büntetés jár ezért a kis ökölviadalért. Fölugrott és futásnak eredt, Futott keresztül mindenen, ahol remélte, hogy nem találkozik rendőrrel. Szerencsére a tömegből senkinek se jutott eszébe, hogy eléje álljon. Több kis utcán futott már keresztül, mikor az egyik keskeny mellékutcában félig nyitva hagyott ajtót pillantott meg. Nem sok ideje volt a gondolkozásra, beugrott oda és berántotta maga után az ajtót. Remélte, hogy senki se lesz az udvaron és megbújhat addig, mig keresik. Minden idegszála megfeszült ebben a menekülésben. De egyszer sem nézett hátra s tulajdonképpen nem is tudta üldözik-e még, mégis meghűlni érezte ereiben a vért, mikor föltekintett s egy mosolygós arcú fiatal lányt látott maga előtt, aki mégcsak meg se ilyedt ettől a váratlan heves betolakodástól. — Édesapámat keresi? — kérdezte egy kis csúfolódással a hangjában. — Biztosan valami sürgős munka a tiszt urak részére. — Nem ... azaz ... izé ... Azt szeretném, hogy ha keresnek, nem árulna el. — Ejha! — kiáltott föl a lány egy kis meglepetéssel. — Ez szép. Még kisül, hogy maga rablógyilkos. Erős János egyszerre kijózanodott. Nevetségesnek érezte előbbi ilyedtségét és az egész bolond megfutamodást. Most már inkább csak szégyelte... Ránézett a lányra és úgy találta, hogy szép. Finom gyenge arcocskája csupa eleven mosolygás volt. Különösen ez a gyöngeség és finomság tűnt föl. És mégis szerette volna, ha úgy észrevétlenül és magyarázat nélkül kisurranhat. Egész megzavarodott tőle. — Talán nem tud beszélni? — hallotta a lány magasan gurgulázó hangját. János most már egyáltalán nem tudta mi is történt vele, de minden igyekezetét összeszedte, hogy simán beszéljen. Nem akart tovább nevetséges lenni. — Bocsánat... kisasszony... hogy is. Mindjárt meg
