Verhovayak Lapja, 1940. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1940-12-12 / 50. szám
TWO SECTIONS VOL. XXIII. ÉVFOLYAM 1940 DECEMBER 12 NO. 50. SZÁM A r§illag Mar Csillog MÁSHOL Is várják karácsonyt, nemcsak itt. Csak éppen nagyobb csendességben. Talán még nagyobb csendben, mint a többi szürke napot. A kisbojtár például, mostanában nem durrog a karikással. Az első legény nem fütyörészik. A kutya nem csahol. És Balog Andris, a számadó, nem emlegeti a geróf rézangyalát a megcsappant kommenció miatt, hanem csak úgy. szótlanul farag. Jézuskát farag, Juharfát ÍJ. Csak a sármányok hangoskodnak egy borókabokron és néhány birka béget fel a hóraváró legelőn. Pont úgy, ahogy a poéta mondja: . . . MERT MESSIÁST ÍGÉRT A CSILLAG. A SZÉL, A FÉNY, BUS 3ÁRÁNYBÉGETÉS, AZ AVARILLAT. Olyan se ősz, se tél az idó. A nap boldogan ragyog, mint jóhirrel érkező staféta ábrázatja. Meleget áraszt földre és szívre egyformán és mind a kettő megered. Andris ihletetten faragcsál. A két bojtár bódultán hallgatja az erdőt. Mert az erdő, az igen beszédes. Már találkozott a szelekkel, akik — úgy mondták, — Betlehemből jönnek. Úgy lehet, hogy maguk az angyalok trombitálnak rajtuk. Ám mégiscsak megszólal Andris: — Hé, legények, vágtatok-e mán karácsonfát? Vágtak. Nem is egyet, de kettőt. Mind a kettő egy vén tölgy derekához támaszkodva várja az indulást. Irigylik is a többiek, mert lám: micsoda ragyogás esik majd rajtuk! Piros, kék gyertyácskák lángja. Aranyalmák, ezüstdiók fénye. Lányok pántlikája. Es mindenek tetejében az angyalos Csillag. Még a böeszü; gőgös ember is megtérdepel alattuk csakúgy, mint a gyermek. — Hát akkor, — mondja Andris, — talán mehetőnk is. Amúgy is szürkül már . . . Összeszedelőzködnek. A pult megmozgatja a nyájat. A bojtárok vállrakapják a karácsonyfákat és elköszönnek a legelőtől, amire, reggel óta, félsukkos hó hullott. Egyre szürkébb a láthatár, A tanyát már alig is látni. De csakugyan olyan az este, mintha angyalok röpködnének benne. Mondja is Andris a legénynek: — Olyan a szivem, mintha vemhes vóna. Amire aszongya Ferkó; — Úgy ám. Még szőni se mer az ember, nehogy az angyalt elriassza. , Mind a ketten a távolba néznek, ahol — elég a sötétből immár, — kigyul a tanya ablaka. Szakasztott úgy röpiti ki a fényt, mint a Csillag. Csak éppen nem lefelé, hanem felfelé. Andris boldogodon elmosolyodik: — Ahun a csillag. Mer ott is küsded születik. Lőhet, hogy éppen karácsonra. De hirtelen úgy érzi, mintha vétkezett volna, hát megemeli a süvegét és szól: “Dicsértessék a Jézus.” A legény megérti és lágyszóval mentegeti: — A csillag ott van, ahun csillog. — Az ám. Hászen minden küsded szent. Meg lőhet mégtán ü is megváltó. Amollan szegény kis magyar megváltó. Ugy-e? — Minden lőhet, csak éppeg Isten nem lőhet. — Az nem, — mondja rá Andris nagyon helyeslőn. Es már szét is válnak, hogy a nyájat utbatereljék. Andris marad hátul. Lelkesen szétnéz. Soha se várta még igy a karácsonyt. A Megváltót. Aki talántán őt is megváltja egyszer a gyatra kommenciókból, a vályogfalak közül, egycipós szűk napokból. Lám: minden fehér már. Egyhatár. Szinte jeltelen. A tanyája is egészen olyan, mint Betlehem. TARNÓCY ÁRPÁD. NEM FOG KIHŰLNI A KRÁTER MERT LESZ MINDENKOR. AMI FÜTSE! Nem szeretek foglalkozni olyan dolgokkal, ami mögött darázsfészket látok, melyet okos ember nem szokott megbolygatni... De egy-egy darázstól sem szoktunk megijedni, ha a fülünk tövét környékezi... Már hetek óta figyelem, hogy “Mi szél fuj Clevelandban? ...” Úgy látszik nagy ritkán a szél is megbolygatja a darázsfészket, pedig a szélnek igazán nincsen kötekedő természete... Lesöpri az égről a felhőfoszlányokat és kisüt a nap, — s mosolyognak utána a virágok, a szép gyümölcsfák — és biztosan a darazsak is, akik ismerik a szélnek ezt a jótékony természetét, azért nem is haragudhatnak rá. — Egyik öreg napilapunknak van egy jó, öreg humoristája. Bakajsza András a neve. Nem fontos, hogy ki rejtőzik e név mögött; — a fő az, hogy néha napján igyekszik minket felvidámitani, felderiteni a mai borús időkben ... Hiszen jókedvű nép volt a magyar még itt Amerikában is valamikor... Nem lógott úgy az orra, mint, hej, a mai háborús nyomorúságban. Mikor rászállt a jó kedély, akkor furta-faragta a mondókákat, mert hiszen a magyar ember adomázó természet... Olyan fajta az, mint Bakajsza András, meg az ő Virágos komája... apkeleti fantáziával, képekben gondolkozik és ha Ítéletet akar mondani emberről, eseményről, vagy akár egy nagy város magyarságáról, önkéntelenül mesével, visszaemlékezésekkel magyarázza véleményét. Ez történt, — és semmi más — most is abban az újságban, melyben Bakajsza András az ő jó komájának egyet mást elmesélt a clevelandi Verhovayakról is, akikről megmondotta, hogy kissé többet is gondolhatnának a portájukra ... Szólásszabadság volna e nagy országban. — nem értem tehát, hogy miért ne lett volna neki is jussa megmondani virágos nyelven és egy kis humorral is kifüszerezve, nem is egy, hanem öt cikkben, hogy — mi szél fuj Clevelandban?... Nem akarok én a kérdéses cikk tartalmával foglalkozni, mert azt már szinte agyonismertették a feljajdulók, akik az öt cikk közül csak a legelsőről írogatnak, pedig az utána következő négy cikkében nagyon is kimagyarázta Bakajsza András, hogy mit akart mondani s más hibát nem követett el, minthogy fején találta a szeget... Én most egész másról szeretném nagyon röviden megmondani a véleményemet. A 14-ik clevelandi fióknak egyik régi oszlopos tagja, akit elég jó toliforgatónak ismerek, s aki sokszor rímekbe is szokta önteni szive bánatát, a napokban keserűen megszólalt ... Azt irja — nagy Egyesületünkre célozva. — hogy A KRÁTER HÜL, NINCS AMI FÜTSE... — Más szóval nem volna meg a VERHOVAY SZERETET, amit már csak a nyelvén hord néhány érdekelt Verhovay tag. — Hát kedves, jó, öreg Tagtársam, ha az Ön írásából, az Ön magatartásából és az Ön cselekvéseiből indulnánk ki és itélhetnők meg a helyzetet, akkor ezt a megállapítást, — természetesen csakis önre nézve — igaznak kellene elfogadnunk. De szent igaz az is, hogy a magyar embernél amilyen az “Adjon Isten” — olyan a “Fogadj Isten”... Az a fiók amelybe tartozik, maga irányítja társadalmi tevékenységét, annak pedig magában kell foglalnia a testvérsegitésnek azt a kifejezését, amelyet ágynakdült beteg tagjaival éreztetnie kell. Megdöbbentő állapot tehát, amelyet tokjának frater nal viselkedését tekintve Ön leír, de nem vonatkoztatható ugyanaz a helyzet a Verhovay összeségre. Nem! Nem minden fióknál a gyűlölet hozza össze gyűlésbe tagtár-
