Verhovayak Lapja, 1940. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1940-10-24 / 43. szám
12-ik Oldal 1940 Október 24 Verhovayak Lapja MINDEKKOR az IDŐT e rovatban levők elolvasása! A Kárpátokban elesett hősök sírjain, a Tatárhágón keresztül, a szovjet határsorompóig ... ... A magyar vasút legutolsó állomásáról, Havasaljáról indulunk a legendásnevű Tatárhágó felé. Bájos, szemet-lelket üditő kárpátaljai táj terül el köröskörüla fenyvesekkel borított hegyek közé befurakodó országút két oldalán dombok, oldalukon övig ér a millió vadvirág. Az országút mellett vénhedt hucul faházak. Bennük szegény ruszinok és zsidók laknak. — Minden háznál rengeteg gyerek. A felnőttek földeken kapálnak és kaszálnak. Férfiak és nők vegyesen. Éles, merész szerpentinek következnek. Ziháló tüdővel baktatunk fel a vad hajtűkanyarban. Egyszerre pirosfehér-zöldre festett rúd és rajta fehér papirlap áll elénk. A táblán ez a felirás: Állj meg, vándor! Szállj magadba a Kárpátokban elesett hősök egyszerű sírjánál! Megilletődötten torpanunk meg. A tábla mögött pici ösvény kapaszkodik fel a meredek oldalra és befurakodik a fiatal fenyők közé. — Követjük. Párszáz lépés után nagyobb fenyők alatt durván faragott kerítés mögött fehér keresztek sorai világítanak a sötétségből. Kicsi, megható és megkapó hősi temető előtt állunk. A kalap lerepül a fejünkről. Lehet tán harminc sir a kis temetőben, amelyet mélyérzésii, költői lelkek rejtettek ide, az abszolút nyugalomnak kellős közepébe. Egyforma, fehér beton keresztek, név, felirás nélkül. Egyforma sirdombok és két tömegsír. Komor hangulatban ballagunk felfelé a szerpentineken, amelyek egyre merészebbek, egyre sűrűbbek lesznek. Tisztások váltják fel az ősfenyveseket és megtárul a remek körkép is, amely főleg déli irányban nyújt felejthetetlen 1 á tnivalókat, ha kitárul a láthatár Rövidke ideig megvillan! látjuk a Pietroszi hósipkát viselő busa ormát és balra mögötte a Hoverla kúpos fejét, oldalán az ezüstfényü hófoltokkal. Odáig mmden hepe-hupa: ormok, hegyek, gerincek, erdős hegyhátak egymásfölé, egymás hegyére-hátára tolakodó sürü tömkelegé. Tovább folytatjuk az utat. Egy nagy hajtűkanyar még és aztán fenn vagyunk a Tatárhágó magasán. Az ut baloldalán emeletes épület, az egykori vámőr-laktanya. Előtte a jobboldali hegyi réten óriási fenyőoszlop, rajta vadul csattog a szélben a csaknem színtelenre fakult magyar lobogó. A vámház előtt, keletre, sorompó feszül az úttest elé. A nemzeti szinüx-e festett sorompó előtt két-három méteres tér. Azután újabb sorompó. Vékony piros-fehér csikókkal telefestett vasrúd. Mögötte hosszú rúdon piros zászló lobog a magasban. Néha ki lehet venni rajta a sarló-kalapácsos jelvényt. Az idegen sorompón túl két emeletes faház. Balról nagyobbacska, tornyos. Jobbról erkélyes, tornácos, tömzsi épület. Ablakait szürke vászonfüggönyök takarják. A házakon túl meredeken fut alá az országút, akár csak a magyar oldalon. És ugyanolyan fenyvesek, erdő és hegy vonulatok látszanak messzi-messzire, mint minálunk. De ez már mégis más ország, más égtáj, más világ, más emberek. A magyar sorompó mellett remek növésű, szálegyenes, villogó feketeszemü, jóképű baka áll feszes, merev állásban. Mintha csak gondosan kiválasztottak volna egy pompás emberpéldányt, hogy kitűnő fajtáját egy igen fontos helyen méltóképpen képviselje. Odaát egyelőre senki sem mutatkozik. Egy lelket se lehet látni. Azt mondja a tizedes, aki a vámháztól idáig jött velünk: — Nem igen tartanak őrséget úgy, mint mi. Csak akkor jönnek elő, ha innenről beszélgetést hallanak. Hangosan nevetgélünk. Erre lassan megjelenik az ut lehajlásánál egy lapos, világoszöld tányér sapka, egyenes bőrellenzővel. Alatta feltűnik egy sápadt, szőrtelen arc. Aztán egy sárgásszürke köpenyeg. És egy drótszuronyu hosszú puska. A katona lassan lépdel felfelé. Mögötte feltűnik a társa. Hasonlóan öltözött, ugyanolyan korú katona. Az első szovjet katonák, akiket valaha is láttam! ... Lassan lépdelnek a sorompójukig. Át-át sandítanak. Valamit halkan megbeszélnek egymás között. Puskájukat lecsusztatják a vállukról és a hónuk alá veszik, szuronyukkal előre. A fiatalabbik babrálgatni kezdi, ki-behuzza a závárzatot. Hangtalanul, lélekzetviszszafojtva nézzük őket. Megállnak a sorompójuknál. Átnéznek. Mereven, hidegen, szinte kifejezéstelen arccal. Szemünkbe bámulnak. És most tisztán látni a két szovjet katona arcát, szemét. Hirtelen vakmerő bátorság fog el. Mi lenne, ha átszólnék a két szovjetorosz katonához? A hirtelen elhatározástól pillanat alatt lázas forróság önt el. Verejték üt ki arcomon, homlokomon. — Tovaris — mondom halkan — kak vas zovut? (Hogy hivnak?) A sápadtarcu fiatalabbik meglepődéssel néz farkasszemet velem. Aztán mond valamit, de olyan halkan, hogy nem értem. És máris lépdelni kezd tovább. — Odkuda vi? — kockáztatok meg még egy kérdést. (Hogy hová való?) Erre már nem kapok feleletet. A két szovjetorosz katona elballag a jobboldali faház irányában. És ott, az ut lefelé hajló görbületénél megállnak, onnan néznek felénk ... Ott állanak sokáig, még akkor is, amikor visszaindulunk. Fenn a magasban vadul csapkod a kárpáti szélben a két megfakult zászló. A vámház előtti tisztáson újabb kis katonai temető. A sírokon koszorúk tömege. Tavaly hozta ide a békésen porladó baj társaknak a békéscsabai 101-esek nagy zarándoklata. Távolabb két kozák üget apró lován a határvonal mentén.--------------------o-------------------PILÓTASZÍV — sportszív idegkimerültség és az angina pectoris (Kiváló amerikai és külföldi orvosok nyomán.) Nemcsak Angolország, hanem Amerika is ma igen nagy súlyt helyez a pilótakiképzésre. Ebben a két hatalmas országban repülőgépekben nincsen hiány, sőt több is lesz hamarosan, mint amennyi kellene, de a pilótahiány nagyon, de nagyon érezhető. Pedig sokan jelentkeznek és sokan meg akarják tanulni főként a vitorlázó repülést, de nem minden fiatalember alkalmas arra. Eddig sportorvosi, ezentúl katonaorvosi vizsgálaton fognak átesni azok, akik pilóták akarnak lenni s csak az lesz alkalmas, akinek jó pilótaszive van. Kissé furcsán hangzik ez a szó “pilótasziv,” mert éppen ellentéte a beteges tünetet és formát mutató “sportsziv”nek. Az orvosok itt ugyanis ‘ez alatt a név alatt “pilótasziv” nemcsak a' bátor, edzett szivet értik, hanem azt a jó szivet, melyet fizikailag találnak megfelelőnek, alkalmasnak. Orvosi vizsgálatok alkalmával azonnal előkerül az okos, kis BÜRGER FÉLE GÉPEZET, melyet eredetileg először a németek használtak, de itt tökéletesítették. A gumicső végére üveget húznak, egy jó, mély lélekzettel bele kell fújni s az óra lapján a mutatók és oldalt a higanyoszlop mutatják a szív, a vérkeringés erejét és teherbíró képességét. Közben pedig a vérnyomást figyelik, hogy mennyire reagál a munkára. A jövendőbeli pilóta néha akkorát fuj bele, hogy a higany menten felugrik hatvanra, sőt kigyulad valami rejtélyes piros lámpa is. Ez a legjobb eredményt jelzi. Egyébként ezzel még nincsen készen a dolog. Utána Röntgen-felvétel készül a jelentkezőről, aztán megkapja a kardiogrammját, az ideggyógyász is megvizsgálja s ha minden OK, akkor repülhet majd, mert jó és alkalmai a szív s a vizsgálatnál ki is emelik, hogy az ületőnek megfelelő '‘pilótaszive” van. * * * Sokat beszélünk itt Amerikában a sportolók kiedzett szivéről és a “sportsziv”-ről is. Két különböző fogalom ez. Mindenki tudja, hogy a sportoló szive, éppen úgy, mint izomrendszere is akkor jó, ha a sportban kiedződött. Kiedződött és teljesen alkalmas lett és alkalmazkodó is az űzött sporthoz. Igen, mert a sportolásnál a szív is alkalmazkodik a többi izmokhoz, az összes vázizmokhoz, sőt a szív megnagyobbodik és más formát kap. De ha az edzés abbanmarad, éppen úgy visszafejlődik, mint ahogy például más, kifejlesztett izmok is, ha nem foglalkoztatják őket, visszafejlődnek. Viszont, ha a megnagyobbodás túlságosan erős mérvű, úgy ez már kóros állapot s ezt nevezzük “sportsziv”nek. S azt a sportolót, akit a sportsziv utolér, könnyebb sportokra, rövidebb időtartamokra kell fogni. Versenyeznie például nem szabad, hanem az orvos sportkurára utasítja az illetőt, mely igen egyszerű gyógymód. Úsznia kell s hatheti rendszeres úszásra a szív már észrevehetően megváltozik. * * * Napjainkban nemcsak ifjúságunk, hanem az idősebbek is sokat foglalkoznak a szivükkel. Sokan azt mondják, hogy ez a túlságos foglalkozás csak ártalmas, sőt sokszor nevetséges is. Egyre festegetik az ördögöt a falra. Rohannak az orvoshoz, rémeket látnak és sokan talán nem hiába, de a legtöbbje csak képzelt beteg. Akárhogy áll is a dolog, a mai ember legnagyobb réme az angina pectoris, a koszorusér elmeszesedése. Az érelmeszesedésnek egyik oka a HAJSZOLT ÉS IZGALMAS ÉLET. Hiszen nem a babona az s nemcsak a költők tudnak róla, hanem az orvosok is, hogy a súlyos, nehéz bánatok mennyire hatnak a szívre, mennyire igazán a szivünkkel érzünk, egy-egy inzultusra szinte összeszűkülni, elszorulni érezzük a szivünket. Igen jól nevezzük mi itt Amerikában az érelmeszesedést business illnessnek, üzleti betegségnek. A helytelen táplálkozás feltétlenül hozzájárul az érelmeszesedéshez, sőt annak egyik nagy okozója. Dehogy sorrendet tartsunk, első az a hallatlan tempó, amelyet a szivünk nem bir követni. S azután jönnek sorra a nikotin, az alkohol, a kávé, tea és a hús. De végeredményben ez az izgalmas élet, amely nem olyan nagy átmenettel szakadt rá az emberiségre, ez vonja maga után azt, hogy az ember könnyebben nyúl ezekután a kulturmérgek után, mint például a kávé és a cigaretta. A szivgörcstől való félelem nagyon érthető. Természetesen a meglevő meszesedéshez kell egy bizonyos görcskészség is. Hogy ezt megértsük, gondoljunk arra, hogy micsoda kellemetlen érzés az, ha görcsöt kapunk például — a'lábunkban? Most képzeljük el ugyanezt felfokozva s a szívben! Micsoda rettenetes fájdalom és müyen borzalmas halálfélelem jár ezzel! A szellemi munkával foglalkozók között természetesen gyakoribb a szivgörcshalál. Hogyne! Általában a nyugtalanabbul élő városi emberek között inkább pusztít. A kultúrával párhuzamosan emelkedett az ember vérnyomása. A primitiv népeknél az öregkorral a vérnyomás
