Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1940-02-08 / 6. szám
(Verhovay Journal) VOL, XXIII. ÉVFOLYAM 1940 FEBRUÁR 8. NO. 6. SZÁM VGItlIOVAYSTÁK BIZONY a Verhovaysták is . . . hálistennek! Épp ugy„ mint minden más lelkes ember, mert — ahogy a melegebb lelkű bölcselkedök mondják, —■ a szív élete mit sem változott Aphrodite születése óta. Pedig ez éppen elég régen volt. Az angolszász Valentine-nek nevezi a “kedvest” és külön napot szentel a szerelem ünneplésére. Egyet egy évben. Februárius havában, Mi, magyarok ellenben, — ha jól utána nézünk, — éppen háromszázhatvanötször többet. És így* szökőév idején, még meg is toldjuk egy nappal a hódolások idejét. Nem is tudom, van-e még egy nép a világon, amelyik annyira szívvel éli az életét, mint a magyar? Mert ime, ez a Valentine is! Ez sem egészen olyan, mint a magyar “első május.’’ De nem is igen lehet, hiszen februárius sem olyan ám, mint május! Híjába no: Aphrodite szivéhez mégse juthatunk olyan februáriusi fagyban vagy pocsétában, mint májusi virágzás ide jén, amikor az egész földteke egyetlen szép, nyugtalan szív és a lomb, virág, szellő, röpködő madár, zümmögő bogár, — minden, minden velünk énekli a szerelem gyönyörű himnuszát. De azért szép ez a Valentine! Olyan, mint egy óriási hetivásár, ahol milliók és milliók járják a mézeskalács-sátrakat és hordják el a sziveket. A sziveket, amelyek módosabbak talán a fehérpataki mézeskalács-sziveknél, de — akárhogy is nézzük, — nincsen rajtuk annyi kedves, cukros cifra; nincs rajtuk annyi áh ital és bizony nincs rajtuk tükör se. Már pedig: mit ér az olyan szív, amiben nem látja meg magát és szive szerelmét a merengőszemü szép leány? Öreg Verhovay Mihály is erre gondol, amikor körülfígyelmezi legényfia Valentinéi moz golódásait. És szói hozzá ekképen: — Hát az igenszép, édes egyfiam, hogy annyira hasonlatos vagy immár az ángliushoz, de mégis csak keríts tán egy kistükrös szivet is a babádnak, merhogy Panka ugy-e a neve és ilyenformán még azt hihetné a tejfölös ábrázatod mián, hogy nem is Miskának hívnak, de inkább valamely Michaelnek. Misu elmosolyodik és megpödri a bajusza helyét. Aztán szótalan indul kifelé, a Valentinéi nagy hetivásárra, merthát ő se gondolta ezt máskép. Nem azért Verhovaysta, hogy ilyen szivbimbózáskor megfeledkeznék a maga lelki és szivbéli örökségéről. Tudja ő azt jól, hogy hová visz az élet 'visszafelé útja." Hogy nótás magyar mezők leikéből való a lelke. Ha nem tudná is: érzi. Hát hogyne küldene már magyar szivet is Pankának az amerikánus Valentine .mellé? Hi szén ö is csak igy érzi. Ő is várja, hogy a tükör kérdi: MIN MERENGSZ EL, KEDVES KISLÁNY? KI SZÓLONGAT: PÁL VAGY ISTVÁN? AVAGY TALÁN ÉPPEN MISKA? . . . Es erre a kérdésre jő ám szivszerint válaszolni, mert a tükörbe bizony a legény is belenéz. Mondja is aztán Mihály Miskának, ahogy másnap reggel körülfürkészi: — No, édes egyfiam, mit mondott a tükör? A legény megint pederint egyet a bajusza helyén és nagyhirtelen mondja: — Azt, hogy . . . Verhovay Miska. TARNÓCY ÁRPÁD. A magyar nemzet NYUGODTAN ÉS HIDEGVÉRREL NÉZ SZEMBE AZ EURÓPASZERTE DÚLÓ ÉS VESZEDELMEKET REJTŐ VIHAROKKAL Herczeg Ferenc egyik legfrissebb cikkében valóban kitünően jellemzi a mai magyarországi állagotokat, mélyekről írni ma igen nehéz, mert hiszen azokat csak az ismerheti közelről és a maga valóságában, aki ott él az ezer esztendős magyar földön, aki napról-napra figyelheti a magyar nemzet szívverését, — örömét, — bánatát___ Többen megírták már ebben az aj esztendőben, hogy a “béke” szó talán sohasem kondult oly mélyen és oly fájdalmas nosztalgiával a magyar szivekbe, mint ez év kezdetén, midőn Európában városokat elsöprő orkán rázta a világbirodalmak alappilléreit. — EZ AZ EGET ÉS FÖLDET RENGETŐ VIHAR SZAKADATLANUL TOMBOL S MÉG DÜHÖSEBBEN FOG KAVAROGNI, HA KITAVASZODIK....- — A magyar nemzet ma még békés munkába elmerülve, a távolból hallgatja a háború szörnyű pörölycsapásait s ebben az eget ás földet rengető viharban, ha jól megfigyeljük az eseményeknek filmszerű, gyors pergését, azt látjuk, hogy a magyar nemzet vezetői kellő tapasztalattal, nagy bölcsességgel és nem kis szivósággál kormányozzák az ország hajóját a semlegesség keskeny vizein... És mögöttük áll az egész magyar nép tömör sorokban, egységesen, — mely tálán soha sem bízott még annyira a vezéreiben, mint ezekben az aggodalmakkal és veszedelmekkel telitett napokban. Nem mi állapítjuk ezt meg, hanem külföldi laptudósitók, akik ma bejárják a háborús Európának minden zegét, zugát... Magyarország eddig nemcsak hogy bátran és tapintatosan meg tudta óvni a semlegességét, hanem minél jobban halad az idő, annál valószínűbb, hogy mindvégig távol tud maradni a véres viszálytól!” — igy állapítják meg nagy általánosságban a mostani helyzetet azok akik szigorú tárgyilagossággal és rideg elfogulatlansággal szemlélik az eseményeket. Ne üljünk tehát fel mindenféle mende-mondáknak, melyek már arról regélnek, hogy szép dolog a semlegesség, de “a jövőben megkötendő békeszerződéseket megint csak a bosszúvágy és a nyomorúságos kapzsiság fogja irányítani.” A magyarral szemben ez a feltevés egyáltalán nem helytálló, mert elég későn bár, de ma Europa nyugati hatalmai is rájöttek arra, hogy mit jelent Közép Európa szempontjából az, ha a Kárpátok medencéjét erős és független magyar walom tölti ki, mely képes lesz ott a jövőben is helyet biztosítani és az ott élő népeknek békét és biztonságot nyújtani, miként azt megtette már az Árpádházi királyok idejében. A magyar nemzet vezetőinek okos, mérsékelt, céltudatos és előrelátó ténykedéseiből joggal következtethetjük tehát azt, hogy nem kell félnünk semmitől sem, mert NEMZETSÉGÜNK NYUGODTAN ÉS HIDEGVÉRREL NÉZ SZEMBE AZ EURÓPASZERTE DÚLÓ ÉS VESZEDELMEKET REJTŐ VIHAROKKAL S EZER ESZTENDŐS ÖRÖKSÉGÜNKRŐL: AZ ŐSI MAGYAR FÖLDRŐL LEMONDANI NEM FOG SOHA, — DE SOHA!! DARAGÓ JÓZSEF.
