Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1940-05-16 / 20. szám
1940 Május 16 Il ik Gidai Verhovayak Lapja LITTLE JULIUS SNEEZEB - - by baiu STAK» UIN KAKADE By TUN1 ROSSETT JIÄN J RECEIVED HER INTROX DÜCTI0N TO THE SCREEN THROUGH A POSTER. \ PICTURE OF HERSELF ^ IKI A BATHINQ SUIT, POSED TO AROUSE INTEREST IN THE mi OLYMPIC GAMES I! C3QSD ri&Zaik£, LOOKED THIS WAV; WHEN HE .AMD HIS SISTER, ADELE, WERE A' TeAAMMWK WEEKLY EARNINGS WAS 4 200.00 * ONE OF HOLLY. WOOD’S MOST S POPULAR COMICS, ^UARE INC0RPŰR* : ATED ASA TEAM! 76 MAGYAROK CSILLAGA MAGYAROK CSILLAGA 73 ökle a mellén. — Vadkanok ők, Vecelin. Senki se bántja a vackukat, de azért rámennek az emberre... Ez az én fajtám, tudd meg!... Rögtön öl, ha haragszik... és minden pillanatban haragszik... De ha jókedve van, akkor is öl, gyönyörűségből... Ez az én népem ... Mikor feléje megyek, belémhasit... De én az övé vagyok, érted, az övé, örökre! Felugrott, keserű kacagással s belerúgott a tűzbe, hogy pattogó szikraeső özönlött szerteszét. Vecelin összeharapott szájjal meredt a szikrazáporba. Hallgatott. Várt. Nézte az összeszoritott öklöt, amíg elernyed, kinyilt s a kar lehanyatlott. — Bocsásson meg, gróf ur! — higgadt meg István, nagyot fújva. — Tudom, hűséget esküdtél s betartottad ma is... Köszönöm ... —Nem érdem, Uram! — hajolt meg Vecelin. — A Nagyur s te jók voltatok hozzám. Menedéket adtatok nekem, barátságot, tisztességet s vagyont. Tartozom, az egész életemmel. Akárki támad reád, kész vagyok megölni s meg is ölöm, Krisztus nevében! ... A véreinek nem kell! — dörömbölt István szivében a kin, — s ez az idegen, ez a keresztény itt kész ölni s halni érte... Krisztus nevében! — Igen, ez az én kereszténységem, uram! — tette hozzá Vecelin szilárdan. Deodátó, aki az egész jelenetet néma érdeklődéssel nézte végig, komoly arccal szólt most közbe: — A német urak igazi keresztények. Azt teszik, amit Krisztus parancsol nekik. Hunt és Pázmány urak például Krisztus parancsából tanítottak meg téged németül, uram. Egyébként is hivő lelkek. Azt tartják, hogy mielőtt az ember odavágna, a pallossal kavarintson keresztet a levegőbe, de gyorsan... Vecelin sötéten nézett rá: — A kötelesség tejesítése a fő... — Én gyakran gyónok, — bólintott feléje Deodátó nyúlt képpel. —Akkor, majd minden magyar emel téged! — csattant a táltos szava s marka keményen szorította István karját, maga felé huzva. Egy szempillantásig tartott az édes szédület... Aztán István jobbja szilajul tépte le a tálos ujjait s eltaszitotta magától: — Nem tudod, mit beszélsz, te! ... Én, né megmondom neked: nem lehet nyargalni többet... Vége, örökre! ... Halálba visz a nyargalok útja, öreg ember!... Menjetek innen, azonnal! — Magad döntesz, urfi! — lépett el Tarkács, megsötétedő arccal. — Koppány úrral minden magyar a tied lesz. Ellene: minden magyar átka rajtad! A kobzos vijjogása visszasüvöltött az erdőből: Verje örök átok, ki meg nem torolja! Vérös Bulcsu, hujj!... Mellére hullt súlyos feje Istvánnak, szive mint a kő, nehezedett el. — Nem engem hívtak... Tévedtem... Nem kellek nekik! ... — Mennénk, Nagyuram! — dörmögte Dőli. — Kél a nap. A lovak... István ránézett: — Megértetted, Dőli? — Meg, Nagyuram. Mondtam, harc lesz Koppány ur s közötted. — Nem úgy mondtad. A Nagyur és Koppány ur között, úgy. — Te leszel akkor a Nagyur, — bólintott Dőli szilárdan. — Nemcsak én ismertem rád a buta fejemmel, de lám, a nagy öreg is azért... — Egy szót se erről, Dőli, értetted? Megindult előtte, a hajnal mindent eiöntö fényében. Dőli térde áhitatosan roggyant meg. István sötét fejét lángoló koronával sugározta körül a nap. A lovagok ma későn ébredtek. István jóideje óit
