Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1940-05-16 / 20. szám
(Verhovay Journal) 31 34 VOL. XXIII. ÉVFOLYAM 1940 MÁJUS 16 NO. 20. SZÁM ÚGY “kisütött a nap” reggelre, hogy beleszédült az egész falu. Még Nagyanyó is elővette rózsás kendőjét. Elővette, meglengette egykicsit a ládikőja fölött, aztán . . . mégiscsak felvette a fekete kendőjét. — No, Marikám, — mondotta az unokájának, — hát csak eriggy ki a libákval! Hát: Marika ment a “libákval”. A kertek alatt ereszkedett le a rétre. Egy gúnárral, két luddal, háromtucat gyönyörű kislibával. Csipogva, dudolgatva mentek s amikor leértek, mingyárt meg is ültek a réten. A Ferkó vadalmafája mellett. Mert Ferkéé volt ez a nagy almavirág-“bokréta.” Ő “tudott rajta” egy fészket. Sárgarigóét. Itt vigyázgatta Marika a libákat. Ferkó a templom alatt bigézett. A réten már sárgult a pimpő és ez okból olyan volt a rét, mint a geróf inasa. Sárgapitykés zölddolmány. De azérl mégiscsak szebb volt a rét, mint a geróf inasa, mert a rét "Isten rétje” volt, az inas meg csak a gerófé. De még a rét se volt olyan szép, mint a kislibák. Ej, hogy is tudta úgy felöltöztetni őket az a vén, sziszegő anyaludl? Piros papucsba, arany-bársonyba. Ezen töprengett el Marika, ahogy egyet az ölébe vett. “Pim-pim” mondta neki kedvesen, de aztán mégis mingyárt Ferkóra gondolt. Es — tudjisten miért — olyan vágyódás lepte meg a szivét, hogy: “huj, ha ő is olyan szép volna, mint a kisliba vagy az almavirág!” Pedig a friss májusi szél egyre ezt suttogta a fülébe: — Kisliba, Marika, almavirág. De Marika nem hitt neki. Nem lehet az mind egy. Hogy is lehet ő, a szegény kis, meztéllábos libapásztorlány olyan szép, mint a kisliba, vagy az almavirág? De a friss szelekkel némi füttyök is érkeztek a fülébe. És ez azt jelentette, hogy vége a bigézésnek. És hogy Ferkó közeleg az almafájához, mert Ferkónak se járt már annyira eszében a bigézés, mint az almafa, a rigófészek és hát . . . Marika. Hiszen tudta, hogy mind együtt találja őket azon a kis réten, ami az Istené és amelyik szebb most még a geróf inasánál is. Nagyokat füttyögött hát csak úgy a világba. Maga se tudta, miért. Csak füttyögött és ugrált lefelé. Kőről-kőre, kőről-árokpartra, árokpartról meg ki a kisrétre, ahol ugyancsak elsziszegte most magát a vén gunár. — Huss, te! Aztán csendeskén lehuzódott maga is a gyepre. Nem igen szólt, nem igen mozgolódott, csak ült és nézte a rétet, a fát és Marikát. — No lám, — mondta végre Marika, — hát itt vagy? Ferkó, aki csak most eszmélt rá arra, hogy csakugyan itt van, — holott hernyót kellene neki szedni a plébános ur kertjében, — nagyon óvatosan mondta ki a választ: — Itt. Itt no. Itt la. És neked adom az egész almafát. Es ennél többet nem is igen mondtak egymásnak. Inkább csak a friss májusi szellő mondogatta még mindig: — Kisliba, Marika, almavirág, Ferkó. Mert, mondom, úgy “kisütött reggelre a nap”, hogy beleszédült az egész falu. Marika is, Ferkó Is. Nemcsak Nagyanyó. TARNÓCY ÁRPÁD. Lassan - lassan hadszíntérré változik át egész Európa Belgium és Hollandia megszállásával “a világ legigazságszeretőbb népé”-nek a földje is hadszíntérré változott át: szinte máról-holnapra, — egy éjszakán át... Beszéltek róla szűkszavú kóbeltáviratok és hosszabb lére eresztett rádió-jelentések is már hetekkel ezelőtt, — de nem hittük el a szárnyrakelt hireket mindaddig, mig a pénteki napilapok hatalmas head-line-jai felénk nem kiáltozták: “Holland and Belgium invaded by Germany...” Az események bizonyára villámgyorsan kergetni fogják egymást most is s ki tudja, hogy mit hoznak már talán a legközelebbi órák a magyar nemzetre is?? ... Bárhogy alakulnak is ki a frontok és harcszinterek, minket a hollandusok sorsa igen közelről érdekel.... Eszünkbe jut most egy érdekes kis epizód, mely éppen hét évvel ezelőtt 1933 májusában ... Hollandusok jártak akkor Budapesten, akiket szives fogadtatásban részesített a magyar főváros, mert hiszen szülőhazánk népe soha el nem fogja felejteni, hogy amikor a legsötétebb viharfelhők tornyosultak Magyarország felett s mindenfelé szétküldték az S-. O. S. jelzést, a holland nemzet volt a legelső, amely jelentkezett s az ezeréves ország legféltettebb kincsét, a kicsiny magyar gyermekeket vette védőszárnya alá — s azóta Hollandia, mint a jólelküség, az emberszeretet virágos kertje él emlékezetünkben ... A holland újságírók amikor megérkeztek, a magyar újságírók nevében Lenkey Gusztáv, a Pesti Hírlap felelős szerkesztője a következő szavakkal üdvözölte őket: “Hölgyeim és Uraim! önök abból az országból jöttek ide Budapestre, amelynek népe széles e világon arról nevezetes, hogy benne a sok nemes tulajdonság között az igazságérzet fejlődött ki leginkább. Mi olyan országban élünk, amelyen a világtörténésnek legigazságtalanabb határozatát hajtották végre: Trianont! ... Megfigyelték-e, hogy az országgyűlés kupolájában zászlónkat félárbocra eresztve lobogtatja a szél? A félárbocra eresztett lobogó is nemzetközi jelzés. A gyásznak a jele. önök tehát gyászoló országban vannak. Ez az ország Trianon óta gyászolja ezeresztendős területének háromnegyed részét és gyászolja lakosságának kétharmadát!! Gyászolja a trianoni végzetet, amely arra Ítélt bennünket, hogy minden három magyar ember közül csak kettő éljen a megcsonkított haza területén, — a harmadik idegen országok alattvalója. Uraim és Hölgyeim! Ha visszamennek hazájukba, kérem ne felejtsék el azt a szomorú zászlót a magyar törvényhozás házán! önök abban a küzdelemben, amelyet mi nemzeti életünkért folytatunk, mellénk állottak — szívvel lélekkel úgy, amint azt igazságérzetük sugallta. Az önök barátsága erős várunk nekünk!! ...” A rövid üdvözletre Leonardius van den Brocke, az amsterdami “De Tijd” szerkesztője nyomban válaszolt s brilliáns történelmi tudást árult el, mint Magyarország egyik legőszintébb barátja. Utána Antal Géza, az akkori dunántúli református püspök, aki a holland nyelvnek is nagymestere, a hollandusi újságírók édes anyanyelvén egy igen érdekes kérdésre válaszolt. Azt kérdezték tőle, hogy igaz-e a külföldön elterjedt az a hir, hogy Magyarország harcias állam és lángba akarja borítani a Duna medencéjét? ... — Kissé kerülő utón, de annál csattanósabb választ adott erre Antal Géza. “Talán hallottak önök arról,” — mondotta kissé mosolyogva a püspök, “hogy van nekünk egy nemzeti dalunk, egy nemzeti imádságunk, amely “szörnyűbb”, mint a sziu-indiánok csatakiáltása s bizonyára hallották azt is, hogy van egy rettenes magyar “Credo” — egy magyar Hiszekegyünk, egy magyar “Marsellaise”-ünk, egy magyar “Fegyverre polgárok! .. ” dalunk ... A mi magyar hitvallásunk, amellyel mi “háborúra uszítunk”, amellyel ... —----
