Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1940-05-09 / 19. szám
1940 Május 9. IITTLE JULIUS SNEEZER Yerhovayak Lapja ll-ik Oldal NOW I WENT AM> , RUINED MV SÓIT BV BLUIN' INTO THAT vat op CEMewri. I'M GO IN* TO SEE ABOUT THIS? BT BAKEB ÓEE WHIZ, I PELL INTO AVAT OF CEMENT? I STARS ON PARADE By TONI ROSSETT Jmma PICK‘D UP AND SAVE9 EVER.'/ HAlPv PIN E>HE FUNDS! tHÁT OWE PUPtrSp NOO.Mft'6 EYE6 16 tdoti^ rue arm. a tux'. 72 MAGYAROK CSILLAGA MAGYAROK CSILLAGA 69 dadogta István. Tarkács komoran bólintott, de most hirtelen meglágyult a tekintete. Hozzálépett, keze István vállára sulyosodott. Hangjában mélybenbugó forróság lüktetett. — Hallgass ide... Hallgass meg, urfi... Minden magyar tudja Esztergámon kivül, hogy ősi kötés szerint a legidősebb Árpádfi következik majd, nemsokára. Koppány ur az, a te atyád-fia... Csak apád, anyád tapodja a törvényt. Téged akarnak, most, mingyárt... Ezért rejtegettek, ezért adtak melléd idegeneket... mert soha, érted, soha nem állana melléd, törvény ellenére, egyetlen magyar véred se! ... Most rajtad a sor: döntened kell. Meghajtod fejed engedelmesen őseid törvénye előtt, vagy idegen karddal, magyar vér ontásával próbálsz bitorló lenni? ... István töprengve, kínlódva nézte. Évek során vergődött vissza a lelke, örömtelen gyermeksége s ifjúsága pusztájába, a válaszolatlanul maradt kérdések süket csendjébe... — ősi törvény! — dadogta. — Soha, senki... Tarkácsnak hirtelen láng borította el az arcát: — Bajk urfi! — kiáltotta. — Árpád vére vagy te! Nem lehetsz idegen farkasok zsákmánya! ... Látom a szemedből, ki vagy te! ... Ide hallgass! ... Én mondom neked, nem késő... Lehetsz még Nagyura a magyaroknak! ... Jöjj velem, urfi!... — Hova? — suttogta István összerázkódva, — Koppány úrhoz! ... Igen, csak ezt teheted, ezt kell tenned! ... Tépd le a láncodat! Fordulj velünk az idegenek torkának, Koppány ur zászlója alatt!... Nyargalj velünk, mint őseid, az óperenciáig, Bulcsúért, hujj! ... A kobzos héjjakarmokkal csapott a húrba: Óperenciásba kinek lova ferdik? Maga vérbe-lángba ahun mosakodik: Vérös Bulcsu, hujj!... Hallod-e dögvarnyu: gödölénnyé híztál, Hallod-e pejlovam: ezüstpatkót rúgtál. Halljátok ti rózsák, száz szép szűzi rabok: Eggy-eggyé százon lőttetek asszonyok. Aranyköntöst hozott a szeretőd néköd, Még az fényös nap is mind azt irigyöli! Vérös Bulcsu, hujj!... — Hej, fiaim! — folytatja az a hang, — miénk volt akkor a világ minden kincse! ... Az édesapánk volt Vérös Bulcsu, minden magyarlaknak! ... S felakasztatta tornyára a német, örök gyalázatunkra! ... Vad, üvöltő sírásba tör a kobzos s a húrja jajong-Ti sok saskeselyük némöt torony körül: Az, kit megettetek: idösapánk húsa! Az, kit kivágtatok: idösapánk szöme! Te föld, kit megrágtál: idösapánk csontja! . . Ahány némöt város: porrá legyön érte S verje örök átok, ki meg nem torolja! Vérös Bulcsu, hujj!... — Vérös Bulcsu, hujj! — zug fel a láthatatlan csapat haragos mámora. Még pendült egyet a koboz s aztán hirtelen csend lett. Izgatott kérdezősködés indult s tompa, fojtotthangu felelgetés. Aztán kiáltások: — Koppány ur! — A somogyi ur! — Bulcsuér, hujj! Alig észrevehetően szürkülni kezdett az ég Dőli kivehette ura arcát. Halálosan sápadt volt. A szája reszketett. — Menjünk innen, Nagyuram! — kérlelte. De István nem mozdult. A barlang szájára meredt. Sötét árnyak váltak ki onnan s lopakodtak tova a hajnali derengésben. A Nagyur vitézei, akikre Esztergám s István őrizete van bizva. öt, tiz, húsz, egymásután Elnyelte őket az erdő. Dőli felhördült s dühös káromkodást harapott szét :. t ■MUHI
