Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1940-03-28 / 13. szám
1940 Március 23. LITTLE JULIUS SNEEZER Verhovaydk Lapja. 15-Ik ölda« BY BAKER MAN-A-LIVE, I sane Do Feet eiue! WHERe'!" THAT old Pal of yours, jamso? WHY, HE'S- IBf PE HOSPITAL, BELIEVE ME WHAT WAS ALL. THE trouble-ABOUT ? WELL HE'J" B6£W a TEL LIN'ME FOH 06 LAST MONTH, DAT HET elme TO LlCk Htf WIFE — AND VeSTERDA'i "Sue done overheard Him, BELIEVE ME ffOY* STARS ON PARADE By TONI ROSSETT THIS YOUNG STAR OF SCREEN AND RADIO IS A PRIMA DONNA.BUT NOT IN TEMPERAMENT— SHE OBEYS MOTHERS ORDERS AND IS IN BED EVERY NIGHT AT 10 o'clock/ EDWARD EVERETT HORTON SHOWN ABOUT TO SIGN AN AUTOGRAPH FOR ONE OF HIS ADMIRERS—EDDIE IS A BACHELOR, AND LIVES WITH HIS MOTHER IN A LARGE HOUSE A FEW MILES I C* M OUTSIDE OF uaLiv HOLLYWOOD/ Benny JACK BENNY STARTED TALKING?DUWNG THE WAR...HE HAD PLAYED THE VIOLIN IN VAUDEVILLE FOR6 VEARS-IN THE NAVY WHILE PLAYING, HE TRIED A FEW GAGS THAT WENT OVER. IN TIME HE GAVE HP THE VIOLIN.-.HAS REACHED STARDOM IN MUSICAL SHOWS-MOTTON PICTURES AND ON THE RADIO. I 43 MAUTAHUJV «JölLLALrA végű öreg ember hajlik föléje, mély szemei áthatóan nézik s hosszú fehér szakálla jólesően csiklandja az arcát. Egyik karját a feje alá dugta s lassan felemelte. Dőli álmában is csodálkozott: hogy bírja?... őmaga úgy érezte, hegynél is nehezebb... Az öreg kinyuj tóttá másik karját valaki felé s ekkor Dőli látott egy másik öreg embert is, szikár, alacsony termetűt, akinek feje búbján lángszerü fehér üstök lobogott. Kulacsot nyújtott át a nagyszakállunak. Az pedig a Dőli fogai közé szorította a kulacs csecsét s megitatta. Kumisz volt, erjesztett lótej, hűsítőén s melegítőn ömlött szét Dőli testében. Minden ere, porcikája, egész teste szívta magába az éltető, mennyei italt. Aztán mintha a törpe öreg a fejénél ült volna s kobzot pengetett, halkan, rekedten dúdolva. Az Iz-eket hívta, hogy segítsenek Dölin. Szép álom volt s utána mélységes, megújító alvásba merült. Harmatos, zengő hajnalra ébredt. De a csodálatos álom után még csodálatosabb volt az, hogy gyötrő szomjúsága elmúlt s szivét biztató reménység dobogtatta. A másik álma, talán egy napra rá, félelmes volt. Rikoltást hallott, orditozást, lódobogást. Valaki rohant át az erdőn s fekete lovasárnyak suhantak a nyomában. Aztán a szakállas nyilak jól ismert, borzongató surrogása... vértnyelő, bugyborékoló hörgés ... s csend ... Dőli sokkal gyengébb volt, semhogy a valóságot meg tudta volna különböztetni az álomtól. S nyomban vissza is zuhant az eszméletlenség sötétjébe... ...De másnap, alig hogy odábbtámolygott egy cserjésben, megrázta a hideg s visszatántorodott. Hullára lépett a bozót között. A halott arcraborulva feküdt s olyan helyzetben, mintha behányták volna oda. Csaknem meztelen volt, a ruhát letépték róla, valami ing maradt rajta, összehasogatva. Hátulról lőtték le, a nyil a tarkójába fúródott. Fiatal legény lehetett, sürü fakófekete haja előreborulva, elborította az arcát. Dölin egyszerre átfutott a rémület s az öröm kettős JDAUianVJA. UOUibAUA TO Végtelen, szivszoritó pillanatok múlva ott sivitott, kacagott, csapkodott a halál Dőli körül. Mintha hideg kéz ereszkedne agyára s a szive megállt. Hiszen, ha védekezhetne! ... Ha visszalőhetne!... Ha csak egyet rikolthatna, hogy könnyebbüjön ez a nyomás a mellén! Ha dulakodás közben, harci mámorban kerülgetné a halál... De ez a mozdulatlan lapulás, ez a tehetetlen várakozás, ez a “most mingyárt” megzsibbasztja minden porcikáját. Éra, hogy szédül, eíemyed s tüstént lefordul az ágról... Szinte jótékonyan rebben meg a szemhéja s éledve rándul egész teste, mikor pontosan szivének csapódik a nyil az oltalmazó ágba s a toll rezgése a fán keresztül is furcsán bizsergeti végig a gerincét. Aztán a feje fölött szisszen el egy s tágult szemekkel néz villanó röpte után a kék levegőbe... s aztán csönd ... — Fene beléje! — hallja leimről Beő szitkozódását. — Megint kiugrott a markunkból... Hagyjátok abba, nincs a fán... — Nincs, — erősiti az egyik ijjász is — ha ott lett volna, a nyavalyatöréstől is lepottyan! — Pedig csak itt bujkálhat a közelben, — morog Beő. — Meghallotta a jöttünket, befutott a sűrűbe hirtelen. Csak igy lehetett, másképp nem hagyta volna itt a tarisznyáját a marha... — Az a vessző az enyém! — mutatott rá a másik ijjász a talált nyílra, melyet Beő a markában szorongatott. — Ezt lőttem tegnap a csikaszba... Hogy az ördögbe kerül ide? Beő is ezen törte a fejét, már előbb. Gondolt rá, hogy tán megtámadta a vad Dölit s viaskodás közben hullt ki a sebből. De a tisztáson semmi nyoma a dulakodásnak. Csak az idekullogó állat vémyomai itt-ott. Gondolkozott s rájött, hogy mi lehet az igazság. A nyilat csak Dőli húzhatta ki a farkasból s elvetette. Bolond történet, de igy volt... Nézte a véres vasat meg
