Verhovayak Lapja, 1940. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1940-02-08 / 6. szám
Irta*. Matolay Tibor (Folytatás) Peronima de Alderete-t pedig Valdivia, Chile meghóditója, küldte át az Andokon, azzal az utasitással, hogy verje le az ottani araucan törzseket. Alderete az akkor még virágzó Villaxica városából indult el kelet felé s meg is érkezik a hegység hágóin túl fekvő lapo sokra. Altamirákat sorban el is nevezi: Linlin, Trapanada, Jornada de la Sál mellett “los Césáres” és “Noticias de Césár” is szerepelnek, mint olyan helyek, ahol állítólag hirt kapott az indiánusoktól a titokzatos városról. Alderete későbben Spanyolországban dicsekedett azzal, hogy felfedező útja alatt azokkal a hajótöröttekkel is találkozott, akik Plasencia püspök flottájából valók voltak s akik elkeveredve éltek az idiánok között. 1589-ben Ramirez de Velasco santiagodel esterói kormányzó előtt Jeronimo Calleja tett ilyen értelmű tanúvallomást s esküvel erősítette, hogy mindezt 1564-ben magától Alderetétől hallotta Spanyolországban, akit személyesen ismert. PLASENCIA PÜSPÖK HAJÓTÖRÖTTJEI Lássuk, mi a históriai alapja annak, hogy egyesek Ciudad de los Césares alapitóit Plasencia püspök hajótöröttéiben látják s vájjon lehetséges-e, hogy ezek a hajótöröttek az argentínai Nequen tartományban várost alapítottak? Az egyetlpn megmenekült hajónak naplója sok érdekes adatot tartalmaz a hajótörésre vonatkozólag. Az armadát, mely három hajóból állott, Plasencia Gutierre Vargas de Carbajal püspök szerelte fel a maga költségén s a Magellan-szorost a flotta 1540 január 20 napján érte el. óvatosan haladtak a szorosban s két nappal későbben a vezérhajó az első angosturánál hajótörést szenvedett. A hajóslegénységnek sikerült a partra érnie. A másik két hajó közül az egyik, amelynek fedélzetén Alonso de Camargo kapitány parancsolt s aki valószínűleg testvére volt annak a Francisco de Camargónak, akivel a király a “tengerszoros meghódítására és benépesítésére” capitulaciót kötött, továbbment a Csendes-óceán kijárata felé s el is érkezett az egyik perui kikötőbe. A másik hajó, Gonzala de Alvarado parancsnoksága alatt, kétszer is megkísérelte a hajótöröttek behajózását, de a kedvezőtlen szelek miatt a szoros túlsó partjára nem tudott átvergődni. Két napi kísérletezés után nagy vihar kiverte a hajót a szorosból, majd az Atlanti-óceánban messze délre vetődött a szelek szárnyán, a bejáratot nem találta meg újra s visszatért Európába. Carlos Moria Vicuna a British Múzeumban egy egykorú levelet fedezett fel, mely ugyan erről a hajótörésről emlékezik meg. A levél Lisboaban kelt 1541 julius 19-én, tehát másfél esztendővel a hajótörés után s a címzett Lázaro Alemán de Sevilla. Ez az ember a Cromberger német nyomdász-család egyik tagja lehetett, talán azonos azzal az Alemánnal, aki Cabota hires, mapamundiját metszette. A levél 4 hajóról tud, melyek közül egyet a nagy vihar és a tengerjárás a szárazra vetett. 150 ember szenvedett hajótörést. A levélíró megjegyzi, hogy a megmenekültek sokáig kibírhatják segítség nélkül, mert élelmiszerekkel bőségesen el vannak látva. Spanyolországban nem is gondolt senki a hajótöröttekkel. Olcsó volt az emberi élet. Csupán a püspök, aki sajnálta az expedícióba fektetett pénzt, emelt panaszt a biróság előtt s elfogatta a visszatérő hajó tisztjeit és legény-v ségét. Azzal vádolta őket, hogy cserbenhagyták a veszélybe került vezérhajót, annak legénységét és magát az armada vezérét is s arra kérte a bíróságot, hogy amennyiben megállapítható bűnösségük s ha van valami vagyonuk, hajtassék be rajtuk az elveszett hajó és a felszerelés ára ... Hogy mi lett ezzel a 150 emberrel, arra vonatkozólag hallgatnak a történeti források. Csak sejteni lehet, hogy mindannyian elpusztultak, mert hiszen négy évtizeddel későbben, 1584-ben, Pedro Sarmiento de Gamboa telepit a Magellan-szorosban s ezek a telepek is elpusztultak. Az egyetlen, aki túlélte Sarmiento telepítését, Tómé Hernández, akit 1587-ben Cavendish angol kalóz mentett meg az éhhaláltól, elmondotta megmentőj ének, hogy a magukra hagyott telepesek nem kerestek összeköttetést a kontinens belsejével s nem is hatoltak soha messzebb a parttól, mint 3 léguányira. Hogyan lehetséges mégis, hogy évtizedekkel a hajótörés után olyan hírek keltek szárnyra, hogy ezek a hajótöröttek eljutottak a messzi Neuquénig s ott az indiánokkal összeházasodva, várost építettek? Valószínű, hogy igyekeztek összeköttetésbe jutni a spanyol gyarmatokkal, Chile déli kolóniáival, de nem valószínű, hogy ez sikerült volna nekik s miután a szorosban nyomuk nem maradt, útközben kellett elpusztulniok. Hiszen a tengerszoros és Chile lakott déli része között 12 szélességi fokon át kellett volna vándorolnak. Ez a távolság kereken 12000 küométer. A vidék terméketlen s kiimája is riasztó. Azonban a 16 században még nem igen voltak tisztában a kontinens méreteivel. Például Mendoza, amikor eléri a déli óceánt, a mai Puerto Monnt közelében, azt Írja V. Károly császárnak, hogy “150 mérföldnyire jutott a tengerszoros közelébe.” Közel 1000 kilométerrel tévedett. Pater Diego de Rosales Chiliről szóló históriájában sok lapot szentel Ciudad de los Césáresnek. Rosales szentül meg van győződve arról, hogy Plasencia hajótöröttéi eljutottak Neuquenig s ott az indiánokkal elkeveredve, várost emeltek valahol az Andok keleti tövében. Miguel Olaverria pedig azt állítja 1594-ben irt, Chiliről szóló tudósításában, hogy ezt a mesebeli várost a perui inka hadsereg alapította. Ismeretes, hogy Inca Tupac Yupanqui volt az első az inkák közül, aki Chili meghóditására sereggel tört be az Uspallata völgyön át a Rio Aconcagua vidékére, majd ennek fia, Inca Huaina Capas a Rio Maute partjáig meghódítja az araucan törzseket. A Maule folyónál azonban, mint félszáz évvel később, a spanyol Valdivia is, vereséget szenved az araucan harcosoktól, Délamerika legharciasabb s legvitézebb törzsétől. A menekülő inka sereg tudomást szerez arról, hogy az uralkodó elhalt s hogy két fia, Atahualpa és Huascar között trónviszály ütött ki. De tudomására jut az inka hadvezérnek az is, hogy az országba egy ismeretlen ellenség tört be s legyőzhetetlen vezérük elfogta Atahualpát is s feltartózhatatlanul vonul a főváros, Cuzcó ellen. Az inka hadsereg tehát nem tért vissza Peruba, hanem átvágott az Andokon s a hegység keleti lejtőin, a mai Argentina területén valahol egy nagy várost emelt, hogy várfalak védelme alatt várja be az események jobbrafordulását. Ehhez a sereghez csatlakoztak később a Peruból menekülő inka előkelőségek is s ide szállították volna az inkák mérhetetlen mennyiségű kincseit is. Egy másik változata a legendáknak úgy szól, hogy a spanyol hódítás első évében egy 30,000 főnyi inka sereg egyenes utasítást kapott a fogoly inkáktól arra, hogy a legértékesebb kincsekkel együtt nyugatra vándoroljon, várat építsen s onnan szervezze meg az ország visszahóditását. A vándorló hadsereg egy nagy tóra akadt s mert ennek partvidéke termékenynek látszott, letelepedtek s megkezdték a kincses város építését. A város leírása hasonlít a hajótöröttek által épített város leírásához. A sok legenda tehát egymásba fonódva, élt a nép száján. A 17 és a 18 században a Lago Nahuel Huapi partján keresték Ciudad de los Césarest. Nicolas Mascardi jezsuita páter, akiről az argentínai Nemzeti Park egyik legszebb hegyi tava van elnevezve, Pater Lagunas-szal együtt hatol be az ismeretlen vidékre s 1704-ben sikerül templomot is emelnie a hatalmas hegyitó partján. Az indiánus nem nézi jó szemmel kísérletezésüket, a térítés munkáját mégis 1717-ig folytathatják. Ebben az évben az indiánok felégetik a templomot s a két jezsuitát a megtérített indiánokkal együtt lemészárolják. 1723-ban a térítés munkája hosszú időre szakad meg, mert a nagy chilei araucan felkelés Argentínában is bizonytalanná tette a talajt. 1709-ben a franciskánusok fognak hozzá újból a térítés munkájához s keresik szorgalmasan a legendás várost is, azonban a város makacsul elbuvik a kiváncsi szemek elől. Olyan, mint a délibáb: ha feléje közeledünk, messzebbre száll, vagy szertefoszlik. Természetesen nem hiányoznak olyanok sem, akik azt állították, hogy megjárták a várost, gyönyörködtek a hatalmas palotákban, látták a kincsek töméntelen sokaságát. Az óvatosabb hazudozók persze már csak romvárosról tudnak. A városban semmi nyoma sincs az életnek. (Folytatása következik.)
