Verhovayak Lapja, 1937. július-december (20. évfolyam, 27-53. szám)
1937-12-09 / 50. szám
DecemWr 9, 1937, 11-ik oldal Verhovayokjopja-Jeligés töprengésünk e héten, hogy vájjon a japánok és kínaiak kötnek-e elébb békét, vagy Göndör Ferenc és Csongrádi? A SZORGALMAS KLÁRA —Ejnye, ejnye, szomszédasszony, de elseprüzte megint azt a szegény gyereket. — El én. — Osztég mért? —Hát hallott mán ilyet? Asszongya, hogy, ha felnő: hasbeszélő lesz vagy peg újságíró Magyar Amerikában. ÉNEKELNI TANULOK Irta: Karinthy Frigyes Ebből nem lehet megélni. Elmegyek és megtanulok énekelni. Felkeresem a hires tanárt. A hires taná. megvizsgált, azután elmondta az ő módszerét. Az ő módszere, úgymond, abból áll, hogy a hangszerveket külön hangszernek tekinti. Úgy, mint egy'hegedűt. Másodszor pedig legyek tekintettel a hangürre, mert az a legfontosabb. Megigértem, hogy tekintettel leszek. Most pedig énekelje el ezt, hogy “Felednélek de nem tudlak feledni.” De már az első szavaknál leintett. Nem jó. Maga a torkából énekel, barátom. Bevallottam, hogyha már igy tetten ért, minek tagadjam, bizony én már csak úgy a torkomból énekeltem. Szánakozva nézett rám. — Mindig igy szokott? Irultam-pirultam, de őszintén elismertem, hogy bizony ez már nekem olyan rossz szokásom, nagyon elkényeztettek gyerekkoromban. — Hát nézze — mondta a tanár — az énekes nem a torkából énekel; a torkából mindenki tud énekelni, azzal nem megy semmire. Az ember a hangot leereszti a tüdőbe. — És tüdőből énekel — találtam ki boldogan. — Dehogy, — intett le a tanár. — A tüdőbe csak leereszti a hangot, de mindjárt felküldi az orrba. — És onnan? — ingadoztam. — Na?! Onnan? — nézett rám szigorúan a tanár. — A zsebkendőbe — találgattam. — Nem. Az orrból kiereszti a levegőbe. Az énekes a tüdejével és az Eustach-csővel énekel. — Az mennyibe kerül? — Az Eustach-cső, — magyarázta a tanár — mint tudjuk, az a cső, a mi a följáratot összeköti az orr járattal. — Mint tudjuk — legyintettem könnyedén. — Ha felhangon énekel, — magyarázta a tanár — a nyelvgyököt le kell tolni a gégébe. — Igenis. — A mély hangoknál kiereszti a nyelvgyököt és behunyja a szemét. Miért hunyja be a szemét? — Hogy ne lássam a hatást. — Nem. Azért hunyja be a szemét, 'hogy jobban kinyithassa a száját. Kinyitottam. — Úgy. Most rezgesse a hangszalagjait. Ha én azt tudnám, hogy hol vannak a hangszalagjaim! Mindenesetre a legjobb lesz, ha az egész testemet rezegtetem, akkor a hangszalagjaim is rezegni kezdenek. — Úgy. Most énekelje: “Felednélek,” de tüdőből, és ne csukja be a száját. Nem jó, nem jó, igy ezt nem lehet énekelni. Próbálja á-val énekelni, akkor talán megy. — Fáládnálák, dá nám tádlák fáládná — énekeltem mély érzéssel. — Nem jó. Próbálja u-val. — Fuludnuluk, du num tudluk fuludnu — énekeltem szívhez szóló bensőséggel. — Nem jó, nem jó, —- ordított a tanár ur durván. Maga viszszaereszti a nyelvgyökerét, maga szerencsétlen. Tönkreteszi a hangürt. Nem érti, hogy a hangür a legfontosabb? Az énekesnek a hangür olyan fontos, mint az aviatikusnak a hangár. A nagy énekesek egész fejüket hangürnek használják. Várjon, majd csinálunk valamit. A tanár hirtelen belenyúlt a torkomba és ott megfogott valamit. Később azt állította, hogy a nyelvgyökerem volt, én nem tudom biztosan. — Most énekeljen! — kiáltott rám a tanár. — Nem tudok, Írtam le egy darab papirosra, — mert a keze a szájamban van. A tanár ekkor egészen belement a szájamba és elereszkedett a légcsőmön. Nehány percsnyi szünet után egy hang szólalt meg bensőmben. Azonnal megismertem a tanár hangját. — Szivemből beszél ön — mondottam. — Nem. A gyomrából beszélek. A gyomra rosszul van berendezve. Megmondom, ^ogy miért. — Na miért? Nagyon kiváncsi vagyok. — Mindjárt megmondom. — Na mondja már. — De nem mondta meg. Néhány percnyi izgatott várakozás után napvilágra került.--------Nos? — kérdeztem izgatottan. — Csak azért mondtam, hogy rosszul van berendezve, — mondta a tanár, — hogy önnek a kíváncsiság kifúrja az oldalát és az igy támadt lyukon kijöhessek. — Hosszul tette ön — mondtam én. A könyökömön is kijöhetett volna. A tudománya is ott jött ki, meg az egész énekművészet. REPÜLŐGÉPEN — Uraim, felkérem önöket, hogy ha zuhanunk, a névre szóló jegyet erősítsék a kabátgombjukra, hogy a holttesteket agnoszkálni lehessen ! Klára szorgalmának nem olt határa. A tudományzomj oldalát furta és folyonfurt a buta könyveket mjta. Mindaddig, mig a namája igy szólt rája: —- Klára, elég volt mára! Klára szorgalmának nem folt határa. Hogy megnőtt íztán, mint gyermek az arán, mint gyümölcs a fán: így csüngött folyton vőlegénye nyakán. Csókolta állra és járva; csókolta nagyban, melegben, fagyban; nyáron és télben, reggel és délben; okosan, hülyén, szemén és fülén, csókolta sokszorta, a csókot csak szórta. , . . De egyszer csak szólt a szegény kétségbeesett vőlegény: — Klára, elég volt mára! Klára szorgalmának nem volt határa. A férj az ajTó előtt vára a nagy újságra: megjötte-e már a gólya? És jött a tudós asszony és szóla: — Legyen büszke és hiú. Az első gyermek, — fiú ! Félperc múlva fenti tudós hölgy ismét jelenti: — Na lám, — a második baba: lány. A harmadik itt lesz talán nemsokára. A férjnek égnek álla minden hajaszála és rája kiáltott neje nagyságára: — Klára, éleg lesz mára !-------o-------« ISKOLÁBAN TÖRTÉNT — Állj fel Kovács József és mondd meg, milyen a föld ? — A föld gömbölyű. — És most te,, Kiss István, arra felelj, hogy honnan tudjuk ezt? — A Kovács József mondta. A KIS INAS HALÁLA Egy kis inas ment vig-gyanutlan, Valami nótát dudorászva, De jött egy fürge villamos, mely Mindkét lábát leamputálta S mig összefut az utca népe S konstatálták: no, ennek vége, A kalauz igy szólt: te marha, Máskor vigyázz jobban magadra! Talán egy óra múlva végre A mentők is megérkezének, A kis inasból ekkorára Szép csendesen elszállt a lélek, S a mentőorvos fejcsóválva Most másodszor is konstatálta: Nem használhatom, hisz halott . . . És szó nélkül elvágtatott. • Ott feküdt még pár óra hosszat Az úttesten a kis halott S ekkor, ki már régen kereste, Gazdája arra ballagott És meglátván a holt legénykét, Tombolva dühöngi ki mérgét És ezt ordítja rémitőn: Hát IGY töltőd az ÉN IDŐM?! A DISZNÓ Egyik hazai bárói kastélyba teknősbékákkal állít be egy jóképű paraszt ember. Azon hiszemben, hogy ott eszik őket, eladni akarja azt a bárónak. — Miért nem eszi meg maga őket? — kérdi a báró, mire az öreg egész sértődötten visszavág. — Mán megkövetem alássan, nem vagyok én disznó! RÉSZEG EMBER LOGIKÁJA — Mondja, biztos ur, ez a szemközti oldal? — Nem, az odaát van! — Látja, biztos ur, ilyenek a rossz emberek! Előbb egy ember odaát azt mondta nekem, hogy ez a szemközti oldal!-------o------— No, Bözsike, hallom, hogy menyasszony vagy! Mikor lesz az esküvő? — Amikor a vőlegényem akarja! * — Hát mire vár az az ember, ki az a mamlasz, aki ilyen szép lánnyal nem sietteti az esküvőt? — Azt bizony én is szeretném tudni, mert még nem ismerem a vőlegényemet. ——o—— ANONYMUS AZ ISKOLÁBAN — No, fiuk, most már megmagyaráztam, hogy anonymusnak azt nevezzük, aki ismeretlen akar maradni. De. ki zavarog ott az osztály végén? — Egv anonymus, tanár ur! KONYHÁBAN — Mondja, Lina, mit keres az a tűzoltó a konyhában ? — Kérem, nagyságos aszszony . . . Ő vigyáz arra, hogy a hús el ne égjen.-------o------VAJON? A napokban — száz éves nőről olvastam a lapokban. Istenke, Istenke, édes y- milyen idős lehet ez a nő —aki azt mondja, hogy száz éves? NAGY SZERELEM — Oh, Melaine, te nem is hiszed, hogy mennyire imádlak. Csak tudnék egy olyan jó barátot találni, aki téged feleségül venne!-------o------EGY KIS HIBA Orvos: Most kitaláltam egy nagyszerű szérumot, amellyel végre sok szegény embert válthatok meg. Csak az a kár . . . hogy olyan drága, hogy csak milliomosok használhatják.
