Verhovayak Lapja, 1937. július-december (20. évfolyam, 27-53. szám)
1937-07-15 / 29. szám
1937 Juli«»« 15, 9-ilc oldal ÉLNI AKARUNK! Kedves Fiuk és Lányok, Drága Ggöngyfüzők: Minden szerves lényben benne van az élniakarás s a természetben megnem szűnő harcoknak ez a természeti ösztön-kifejezés képezi az alapját. A szabadszemmel ki sem vehető amoebáktól kezdve fölfelé, minden élő keresi azt a neki szükséges talajt és alkalmat, amelyben tovább folytathatja a táplálkozás és szaporodásban kifejezett állati életet. Mi, emberek sem vagyunk kivétel s daczára annak, hogy a teremtett lények között mi vagyunk a legfejlettebbek .mégsem vagyunk szabadok ezektől a természettől követelt általános cselekvésektől; sőt kifejlett igényeijik navvsápa. szerint, iobban és jobban lekötik azok, időnk-Iictg ^ ■••vi .1 “ — nek minden pillanatát. Mert mig az alsóbb rendű lények, évezredek után is megmaradtak az életszűk" ' ségnek eredeti formája mellett, az ember tökéletesedő tehetségének segítségével úgy kibővítette azt, hogy sokkalta több munkát és ^gondot igényel* az élet kiír nomitására szükséges tényezők előteremtése, mint a csupasz állati élet föltétleinek betöltése. Az alsóbbrendű lények, semmi formáját nem mutatják az elégedetlenségnek a fölött, hogy életkörülményeik egy jottányit sem változtak; mig mi emberek mikor kimondjuk, hogy élni akarunk, akkor bejelentettük igényünket mindazokra amelyet a modern élet magába foglal s hangos elégedetlenségben törünk ki, ha hozzá nem juthatunk. Ez nincs is renden kívül. Tökéletes jussal kérhetünk helyet valamenynyien, a természet terített asztala mellett s joggal osztozhatunk annak a kultúrának áldásaiban, amelyet az emberek közösségétől alkotott társadalmi erők létrehoztak. Hasztalan éltek még Ti gyermekéletet Kedves Gyöngyfüzők, még is bizonyosan felfigyeltek olyan eseményekre, amelyekről körülöttetek sok szó esik. Közelietek talán nem is egy, olyan helyeknek közelségében él, ahol erős hangokon dörgik százezerek: — ‘‘Élni akarunk!” Ahol leteszik a csákányt, a kalapácsot; ahol elnémulnak a gyárak zúgásai, — ott a csendet ez a kiáltás tölti be : ‘‘Élni akarunk!” Kicsi Gyöngyfüzők, ha majd emberkort értek, csak akkor értitek meg tisztán ennek a hangos kiáltásnak igaz értelmét s akkor lesz majd világos előttetek, hogy mit keresnek szuronyos puskákkal vállaikon azok a katonák, akik elállják a gyárakhoz vezető kapukat, ahol idáig csöndes békességgel jártak ki s be, homlokukról verejtéket törlő emberek. — Én csak figyelmeztetlek benneteket, hogy az ilyen kiáltásoktól meg ne rettenjetek és higyjétek meg nekem, hogy ez a jussos kiáltás nem észvesztett gondolatok nyomán fakad, hanem a természet igazsága önti ma-1 jját ezekbe a mindig gyakrabban felhangzó s egyre erősödő szavakba. Gyertek csak el velem Drága Gyöngyfüzők oda, ahol a mi Egyesületünknek: a Yerhovaynak bölcsője ringott, gyertek el velem Pennsylvaniába, Hazeltown városába! — Járjuk körül azokat a bányász telepeket, ahonnan kikerült az a tizenhárom bányász, akik Egyesületünknek alapját lerakták. Az Allegheny hegyek magas nyúlványain jártok majd velem s amint a ködöt pipáló hegyoromról széttekintünk, tinta szinii csermelyek^ patakok kigyózása körül rengeteg nagyságú szénsalak halmazok s fekete bányanyillások néznek majd viszsza ránk. Innen bányászszák a világ legdrágább szenét, a pennsylvániai fekete gyémántokat. Milliós vagyonok, íelhőtkarczoló paloták emelkedtek ezekből a kibányászott fekete gyémántokból, de nem azok mondhatják ezeket magukénak, akiknek verejtékével a fekete szénpor összevegyült, mert hiszen ezek a kormos arczu emberek azokban a kicsi házikókban laknak, amelyet itt a hegyoldalához simulnak oda, mint az éhes gyermekszáj, az anya emlőjéhez. Ép, a felváltás ideje. A sok száz járdhyi mélység sötétjéből felrepül a lift s lelépnek róla azok a sötét alakok, akiknek arczát jobb hogy eltakarja a szénpor, mert legalább nem látszik rajta az a félelmes sárga szin, amivel bevonta azt a bányalég. Tudj í. tok-e Kedves Gyöngyfüzők, mi az a bányalég? A halál sóhajtása. Ami még akkor is veszedelemmel van tele, mikor csak a rózsás arczoknak pirját töriilgeti, amikor csak sóhajtozik; mikor csak bánkódik annak sorsa felett, akit az élni akarás erős ösztöne, időelőtt a föld méhébe hajt. Ha indulatba jön, ha mérges gázokkal szívja magát tele, akkor már halál a bányalég s nincsen olyan kínja a pokolnak, amit a kenyerét ásó bányászra rá nem zúdítana. Ott, ahol meghajlik a kopáran maradt domb, mohos kőkerítés között fejfák, keresztek állnak egy sülyedő sir körül. Bányarobbanás halottai fekszenek ott, akiknek még. hitét sem találhatták ki az életben maradtak, úgy összeégette a tiizzé vált bányalég s megmaradt hus* czalatjaikkal együtt csontjaikat is szerte zúzta, az Ítélet pillanatában leomló bányafal. De megálljunk! Talán nem is a bányának halottad fedik ezek a hantok, hisz ott a kis téglából épült iskola, amelynek falára rávágta az dő, hogy kik és hogy haltaki meg azok az emberek, akik halálukban is együvé tartoznak. Öreg az én szemem, azokat az elmosódó betűket olvasni én már jobb ha meg nem is kísérlem. Behunyt szemmel könnyebben kibetüzöm emlékezetből, amit felkarczolt az iskolafalára egy erős lelkű tanító aszszonynak gyöngéd keze: “Nincs az az ígéret, nincs az a fenyegetés, ami eltérítsen az igaznak megvallásától!” így kezdődik az a vallomás amit Luzerne megyének törvényszéke előtt az a tanítónő tett, a ki szemeivel látta, hogy miként A BÁNYÁSZ Tudod-e Hogy Honnan kerül szobátokba egész esztendőben meleg, rádió, villany és a gáz? Talán nem is gondoltál rá, mi lebet az, amely nélkül se télen, se nyáron nem lebet meg Ház. Ott alant a föld mélyében rengeteg és vagyont érő kincs van, mit meleg szobából látni nem lebet ! Vannak, akik kikutatják, előhozzák, aztán feldogozzák s akiknek van pénze mindent megvehet. De kik azok az emberek, akik bátran lemennek a mélybe, Hogy szenet % más kincset előhozzanak ? S mialatt fent ragyog a nap Ők odalent az éji sötétben kenyérért és szénért dolgozzanak? Bányászok ők, hős férfiak, de sorsunk egymáshoz hasonló, ők alant, mi felül egyért harcolunk. Nem is nehéz kitalálni, mi a célja nagy-nagy küzdelmünknek, dolgozunk lent, főnt, MERT ÉLNI AKARUNK. SALAMON JÓZSEF lőtték hátba azokat a menekülő bányászokat a bányatulajdonosok bérenczei, akik épen ahoz a bányához igyekeztek segitősztrájkra bírni az ott dolgozókat, ahol a mi, ma is élő alapitó-ta* gunk Pálinkás Mihály is kenyerét kereste. Keni voltak rendbontók, nem voltak erőszakosak s a Sheriff felszólításának egy pillanatig sem álltak ellent. Mégis megkellett halniok, mert kimerték mondani, sőt másokat is ráakartak birni, hogy velük mondják: “Élni akarunk!” A többi Írások azon az ódon iskolafalon csak azt mondják még el, hogy nincs vérengzőbb duvada a világnak az embereknél s nincs gyalázatosabb kategóriája a pénzsóvárgók között azoknál a bányatulajdonosoknál, akiknek bérenczei az itt porladókat könyörtelenül hátba lövöldözték. Ami az egész hátatborzogtató cselekvések gyalázatát még is enyhíti, az annak a tanítónőnek viselkedése volt, aki semmi pénzért, semmi fenyegetésre nem tért el az esemény igaz bemondásától, pedig mindent elkövettek vele szemben, hogy úgy tüntesse fel azt a mészárlást, mintha a Sheriff emberi önvédelemből lövöldöztek volna, az elfutó sztrájkolok hátába. Nem tántorodott el s a Krőzusok szekere elé magát befogni nem engedte, mivel hitt a bányászok igazában, mikor kimerték mondani, hogy: “Élni akarunk!” Hát bizony ezeknek az embereknek tömegsírja ez az előttünk behorpadt sir s azok a vékony fűszálakhoz hasonló egyszikű virágok, talán szivüknek porából szívják a bordónak sötétes színét. \ agy talán a harag festette ezeket a vékony virágokat leketével erezett vörösre, hogy olvasni tanítsák virágnyelven a mai nemzedéket s közöljék velük, hogy szabadság színébe mindig beleszövődik a gyásznak feketéje ! De hát menjünk innen, Kicsi Gyöngyfüzők s viszszau tünkön gondoljuk át, hogy az a hatalmas erő, atni mindennek megszabta az útját, bölcs rendelkezéssel azt is úgy intézte, hogy a teremtés koronája az ember, maga csiszolja egyformán ragyogóvá az életet. Nekünk hagyta ezt a minden kincsesei tele világot s hogy annak haszna javunkra váljék meg is kell mindenkor mondanunk, hogy “Élni akarunk r Szüléitek napi munkáját figyelve, Ti is rájöttök, hogy mindazok a teljesítések amelyeket nap keltétől nap nyugtáig végeznek, megadják nekik a jussot, hogy élni tudjanak s élni akarjanak. Szent dolog az élet Gyöngyfüzők s aki az élni akarók jussát letörni igyekszik. ördög annak a lelke! Ezt mondja; Józsi Bácsi A csalán bosszúja Amikor a jó Isten a világot megteremtette, nagy gondot fordított a virágokra. Szépek legyenek, illatosak, szinponipásak és az évnek minden szakaban g'yonvörködtessék az embert. Az égboltozat készen 'olt, a nap is, a csillagok i« ragyoktak már az égen. A bárányfelhők lassan úszkálva nézték a Teremtő munkáját és gyönyörködtek annak nagyszerűségében. A nap melegen világítva hintette sugarait az ifjú föld- 1 e. életet adva minden teremtménynek. Fii, fa, világ éledt, buján virágzott éltető simogatása alatt. A jó Isten magához intette kis szolgálóit és azoknak osztotta ki parancsait. Ie Szépség, lehozod a nap biborbársonyát, Ienvug'ó sugárai pirját és megteremtjük a rózsát. ~ I e Jóság, te elveszel a lutó felhő fehérségéből, életre k e 11 e d a lilomot. — Te Szerénység, kölcsönkérsz az ég lila pereméből egy keveset és azzal fested meg az ibolyát. le Kedvesség, neked eg) icikp-picike kékség' elég' a mennybolt nefelejcs szintiből a kedves kis virág megteremtéséhez. 1 e Szomorúság, simogasd végig a fűzfa lehajló leveleit, legyen örökös disze a halottak csendes birodalmának. — Te kis Mérges, adj kölcsön pirosságodból a mező díszének, az egőpiros pipacsnak. A szolgálók sorra teljesítették Uruk parancsát. \ olt egy a sok között, amelyik nem volt megelégedve a sorsával. Dohogott, dult-fult mérgében. — Nekem nem került se szin. se illat? Jól van, ha semmi széppel, jóval nem ruházott fel a Teremtő, ne is legyek se szép, se jó. Dühös leszek és csípek, szurok embert, állatot, ha hozzám ér. Meg is tette, sohasem volt még gyönyörűsége földi halandónak a mérges, csipős. szúrós csalánban. A többi virág, fa virít, él, ontja árnyékát, hiisiti a tik— kadt vándort, oltja szomját nedvdus gyümölccsel, gyönyörködtet színével, illatával. Csak a csalánt nem szereti senki. Hauswirth Elza
