Verhovayak Lapja, 1937. július-december (20. évfolyam, 27-53. szám)
1937-07-08 / 28. szám
1937. Julius 8. S-ik cMal KÖTELESSÉGEK ÖSSZEFORRÁSA AZ ÉLET! Kedves Fiuk és Lányok, Drága Gyöngyfüzők:— Úgy van, miként fentebb leírtam; kötelességek teljesítéséből áll'az élet s le is telik azoknak végzésével. .Azokkal a kötelességekkel, amelyeket saját énünk követel meg készséggel megbarátkozunk; de azoknak a kötelességeknek végrehajtásától, amelyekkel másoknak is tartozunk, nagyon, sokan idegenkednek közülünk. A kötelesség mindenkor terhet jelentő. Teljesítése munkát, fáradságot okozó s ezért van, hogy minden fur* fangot előszed az ember a menekedésre azoknak a kötelességeknek teljesítése alól, amelyeknek hasznát nem egyedül veszi. Különösen a társadalmi kötelességek kívánalmainak utjából szeretünk félreállni s nem egy van közöttünk, aki igazi nyereségnek tekinti ha elhuzódhatik annak a munkának teljesítése alól, amelyet pedig a köznek szüksége tőlünk joggal megkövetel. Örülni pedig nincs oka annak, aki igy a tetveket utánozza s a mások által fenntartott társadalom testén é~ löskodik. Mert amilyen gyalázat azoknak a gazdagoknak adóletagadása, akik ezen a réven az állammal szemben fennálló kötelezettségeik alól menekülnek; azok sem cselekszenek ildomosabban, akik kivonják magukat olyan hozzájáruló kötelezettségek alól, amelyek öregbítenék azt az erkölcsi, vagy anyagi hasznot, amilyenek élvezetéből el nem maradnak. A létért való küzdelmet igyekszik könnyebbé tenni a tudományoknak minden ága s igy mi sem természetesebb minthogy lemérődnek aprólékos számításokkal mindazok a tényezők is, amelyekkel kötelezettségeink súlyán könnyithetiink. Ezt arra használják fel az álokoskodók, hogy erkölccsé avatnak minden olyan lépést, amelyet abban az irányban tesz valaki, amerre kötelezettségei alól elmenekülhet. Meg kell vallanunk, hogy hasztalan figyelmeztet bennünket a lélek, miszerint ez a csalafinta erkölcs messzejár az igazság írtjától; mert hiszen számtalan esetben menekülünk ennek a szofizmának köpönyege alá, mikor olyan teljesítések várnak az élet utján, amelyek természetüknél fogva ránk nézve kötelességet jelentenek. Nem enyhítik ezek a gondolatok julius forróságának kellemetlenségét s írás közb e n meglankadva, szinte bambán tekintek ki a nyitott ablakon. ( Ki tudja meddig révedeznék a semmibe, ha meg nem akadna a szemem hegyes búbbal fején, — egy piros tollú kis madáron. Piros Kardinális! . . . Kendermagra szokott, napraforgó belével élő, városba nem való szabad madár, hogy jöttél ide? Tudod-e, hogy nézel te itt ki? Szakasztott úgy, — mint ahogy emlékezetben látom — Nyilasék Erzsikéjének sárbaragadt piros csizmája! . . . Jobb ha elszállsz innen, mig be nem fog a korom, még rádismerhetnek a többiek; a gyapot fehérjébe törölköző, ragyogó piros tollú Kardinálisok! Mondd meg nekik, hogy tisztelem őket s üzenetükért, amit veled küldtek, nagy a köszönet! Tanácsuk nyomán már is elindultam s elértem oda, ahol hét év előtt gépmadár repdesett, pirosra festett szárnyai hegyén, egy kicsi nemzetnek kívánságával. “Justice for Hungary” ez volt a felírás azon a gépmadáron, amelynek belsejében 1930 julius 15-én két magyar pilóta, Endresz György és Magyar Sándor foglaltak helyet. Nemcsak a repüléssel járó veszedelmek gondolata barázdálta be homlokukat, hanem az is terhelte lelkűket, hogy saját egyéni szerencséjük mellé leláncolták a magyar jövendőt. Sikerbe vetett bizodalmukat különösen gyengítette az a feltevés, hogy velük együtt merülhet el a nemzeti optimizmus. Alig tudták, hogy merre menjenek csak azt érezték, hogy menniük kötelesség. Az irigy fehér ködnek sűrűjén keresztül tört azonban a csillagok fénye s ennél a fénynél keresték és meg is lelték az utat Magyarországba. Mert hát ezt az utat nekik is keresniök kellett mint mindenkinek, aki valaha is igazságot akart vinni a mi szülőföldünkre. A felfedezőket megillető érdeklődés kisérte hát azokat a rádió értesítéseket, amelyek jelezték, hogy 1930. julius 16-án 25 óra és 40 percnyi repülés után megérkezett a : “Justice for Hungary.” Amikor ez a repülés, felhívta a világ figyelmét az Europa közepén élő marok* I nyi magyar nép szivbeli kívánságára még ellenségeink is indítva érezték magukat a sikeres teljesítésről elismerőleg nyilatkozni s nem volt a világon egyetlen magyar lélek, amely a lelkesítő hatás alól magát kivonni tudta volna. Szülőhazájukkal szemben vállalt kötelezettségüket emberül elvégezték Endresz és Magyar pilóták s mondjuk meg őszintén, hogy jól esett nekünk az őket illető Glóriába belekapcsolódnunk. Pedig hát nagyon kevesen voltak, akik csak a kis ujjúkat is mozgatták, ennek a vállalkozásnak elősegítésében. Ha Szalay Imre Flint városában élő közkedvelt polgár, ezzel a szóval; “Atyám megfordulna sirjában, ha mikor arra szükség van kötelességemet nem teljesíteném” — a költségek fedezésére nem vállalkozik; úgy egy dicsőséges fejezettel kevesebb volna a magyar történelem. Győrben született, kötelességet ismerő flinH ősz magyar Szalay Imre! ! Ha sorompóba lépne a Te példád után tehetsége szerint minden magyar, a Napot is elsötétítenék a mi színünket hordozó repülőgépek s a Kárpátoktól le az Adriáig, nem nyögne letiporva Hunnia népe. Bizony Drága Gyöngyfüzőim. A hires nagy tettekre alkalmas tehetségek ép úgy feltalálhatok a mi kis számú nemzetségünknek so-' rában, mint azoknak a nagy náció kolosszusoknak, amelyek még azt sem tudják, hogy magyar .van is a földön. Nagyon ritkán bontakozhatnak ki azonban ezek a tehetségek, különösen azért, mert nem mindenki tesz eleget annak a kötelességnek, amelynek melegétől a nemzeti életnek virágai kinyílni tudnának. Ti még apró kötelességekkel vagytok terhelve s ezek közül nem egyet játszva végezhettek. Mégis nagy a jelentősége annak, hogy milyen odaadással és pontossággal hajtjátok azt végre. Ha duzzogva, vagy immeh ámmal jártok annak a végére, úgy megszokás lehet a következmény s nagyon kevés hasznokat veheti majd az a társadalom, amelyben felnőtt korotokban éltek. Azért tanácsos, hogy minden dolgaitokban serények és szorgalmatosak legyetek, hogy el ne maradjon semmi olyan kötelesség teljesítés, amit jó szüléitek, vagy elöljáróitok tőletek elvárnak. A magyar irás és olvasás gyakorlásában buzgolkodjatok, hogy szerető intelmeit kellően megérthessétek Józsi Bácsinak A NEFELEJCS A teremtés harmadik napján a földből előbujtak a virágok. Akkor aztán még eltartott néhány napig, amig mindegyik megkapta a maga ruháját. Volt, aki bársonyos ruhát kapott, volt aki selymeset, az egyik fehéret, a másik kéket, a harmadik pirosat és a negyedik sárgát. Akkorra már készen voltak, mikor megjelent közöttük Éva, a világ első asszonya. — Jaj de szépek vagytok, jaj de kedvesek vagytok! — ujjongott Éva és csengő kacagása betöltötte az erdőket és a mezőket. — Adj nevet a virágaidnak! — mondta a jó Isten Évának. Éva egyenként odalépett a virágokhoz. — A te neved liliom, a tiéd pipacs, a tiéd meg harangvirág, a tiéd meg rezeda, a tiéd meg margaréta, a tiéd meg ibolya, a tiéd meg orgona virág — és igy^ még egy csomó nevet szétosztott a virágok között. — Valamilyen szép név jutott mindegyiknek. —■r- Megértettétek? — kérdezte aztán szigorúan. — Megértettük, — felelték karban a virágok. — No jól van, holnap megint eljövök, de addigra mindenki tudja a nevét! Másnap alig várta a reggelt Éva. Fázott is a lába, amint végig ment a harmatos réten, mert nem volt még cipője, mert suszter naég nem volt akkor a világon. De azért, mégsem tudta kivárni, amig a déli nap felszántja a harmatot. A virágok csillogtak, ragyogtak a friss reggeli harmatban. _ • — Most mondja meg mindegyik egyenként a nevét! — parancsolta Éva, mikor hozzájuk ért. — Téged hogy hivnak? — kérdezte mindjárt az elsőtől és tapsolt a kezével és minden tapsra kilépett egy virág a sorból. — Én vagyok a liliom — mondta az első virág és büszkén nézett végig a társain, amiért ma is, tegnap is őt vette észre először Éva.-— En vagyok a pipacs — mondta a második és illendően meghajtotta magát, sőt még el is pirult zavarában. — Én meg a margaréta — mondta a harmadik és csak u g y nevetett örömében, mert tiszta fehér vászonruha volt rajta. — Én vagyok a harangvirág — csilingelte a harangvirág. — Én meg a rezeda, én meg az orgonavirág — mondták egymás után a többiek. Az ibolya még csak ki sem lépett a sorból, éppen csak félénken felemelte a kis fejét a zöld párnák közül, — és halkan, szerényen suttogta: •— Én vagyok az ibolya. Éva azért meghallotta és letérdelt melléje a fűbe, hogy játszodozzék vele, mert nagyon megszerette a szerény kis ibolyát. Akkor vette csak észre, hogy az egyik virág,' aki még nem mondta meg a nevét,, éppen egy nagy óriásgomba mögé akar bújni. — Holló, barátocskám, — kiáltott Éva a virágra. — nem szöksz meg igy szó nélkül. Mi a neved, hadd halljam ! A szegény kis virág csak úgy kékiilt-zöldiilt ijedtében : — Nekem . . . izé . . . engem . . . én . . . — dadogta váltig, mivelhogy a nevét elfelejtette. —O. te kis csacsi, te! — korholta Éva. — Hát most mit csináljak veled? — A virágneveket már mind szét: osztottam, neked most milyen nevet adjak? Máskor ne légy ilyen rövideszii és ne felejtsd el. amit mondanak. Mi lesz, ha majd a virágiskolába kerülsz és elfelejted, amit mond a tanitónéni? Ne felejts, barátocs* kam ez az első, amit meg kell tanulni. — “Ne felejts, ne felejts!” — íeddték karban a virágok is feledékeny kis testvérüket. S minthogy a virágneveket már csakugyan mind szétosztotta akkor Éva, ez éppen kapóra jött. A kis kék virágon rajta maradt, hogy “ne felejts,” és azért aztán mai napig is nefelejcsnek hívjuk. MI TÖRTÉNT NÁLUNK? Tegnap nálunk csoda esett Két kis galamb Buzaszemen összeveszett. Marakodtak, veszekedtek, A csőrükkel Biz* egymásnak nekiestek. És mig egymást martak, tépték A csatazaj Odacsalt egy öreg jércét. Öreg jérce nézte őket Biztatta Is A haragos KÜszködőket. S megesett a csoda eset: Öreg jérce Fölkapta a buzaszemet. A kis Bözsi faggatja az édesanyját: — Anyukám, hol a világ vége ? — Nem tudom, — feleli szórakozottan az édesanyja. — Nem? Szép dolog, mondhatom! Egy anyának mindent kellene tudni! ■ ■MÉM
