Verhovayak Lapja, 1937. július-december (20. évfolyam, 27-53. szám)
1937-09-23 / 39. szám
1937 szeptember 23 t ik «14*1 VfrhövayQhJbpja A BALATON LEGENDÁJA Kedves Fiuk és Lányok, Drága Gyöngyfüzőim! Most, hogy kissé hűvösre váltak a meleg napok s itt az ősz, — az emlékezés szárnyán visszarepül az én lelkem is életemnek ama gondtalan, boldog korszakába; gyermekkorom aranysugaras éveibe! . . . Azt hiszem, kevés olyan ember van, aki szeretettel ne gondolna vissza azokra az estékre, amikor ágyban fekve, édesanyja mesélő szavaira figyelt. Künn a sötétedő este észrevétlenül éjszakává változott s bent a szobában olyan jó volt édesanyánk kezét fogva érezni, hogy nem vagyunk egyedül. Ilyenkor tódult ajkunkra a kérdések végeláthatatlan sora. Kérdések, amelyekre feltétlenül feleletet vártunk, amelyeket napközben feltenni sem mertünk volna. Miért teremtette Isten a világot? Hogy lehet az, hogy a felhők hátán ragyog a nap, amig a földre eső permetez? . . . Azután jöttek a kis napi gondok. Milyen tészta lesz holnap? Elszakadt a labdám, elveszett a babám, kapok-e helyettük újat? Csintalan voltam az iskolában. A tanitó bácsi (tanító néniket az én időmben nem ismertünk még) sarokba állított s valamit beirt a kis könyvébe. Vájjon mit írhatott be? Holnap fog rám haragudni? Gyermeklelkünk előtt millió kép, számtalan rejtély állt, amelyek ezen bizalmas esti órák nélkül elmaradtak volna. De ilyenkor az álom és ébremlét határán olyan könnyű volt lelkünket édesanyánk elé teriteni, hiszen ő volt a szeretetben, jóságban, lelki és testi fájdalomban az egyetlen biztos menedék. Ti, drága Gyöngyfüzőim, akik még nem kerültetek ki az életbe, akiktől a mindennapi élet küzdelme még nem vonta meg ezeket az estéket, ti, akik még megfoghatjátok édesanyátok kezét, ne mulasszátok el ezeket az esti beszélgetéseket, forduljatok minden bajotokban, minden kérdésetekkel édesanyátokhoz és meglássátok, hogy a türelmes szeretetteljes, megnyugtató válasz sohasem fog elmaradni. Ha pedig lenne olyan kérdezni valótok, amit tőlem óhajtanátok megtudni, írjatok teljes bizalommal egyegy levelet néha napján s én megadom a választ, melyből szeretet fog mosolyogni mindenkor felétek. — Mint a múlt héten 'már megkezdtem, e héten is folytatom Írásomat, mely a ti gyönyörűségetekre, épülésetekre, édes szüléitek és magyar nemzetiségünk ősei hazájának és saját leszármazástoknak megbecsülésére fog szolgálni. A magyar nemzet származására és eredetére vonatkozó regét megírtam már a múlt héten s abból megtudt á t o k ugyebár kedves Gyöngyfüzőim, hogy a szájhagyomány, a monda szerint Hunortól származtak a hunok, Magortól —- a magyarok . . . A magyarok ősi hazája tehát, mint már tudjátok, — Ázsiában volt. Vegyétek elő a legnagyobb földrésznek: Ázsiának (Asia, the world’s largest continent) térképéh A Kaspi tengertől (Caspian Sea) nyugatra, a Don, a Dnyeper és a Fekete tenger (Black Sea) között a térképen láttok egy nagy területet, egy halban, vadban és jó legelőben dús vidéket. A régi görög irók ezt a vidéket LEBEDIA-nak nevezik, valószinüleg a magyarok első vezére LEBÉDIÄS, vagy ELŐD nevéről. Ide vándoroltak őseink s a külömböző szláv törzsek szomszédságában, itt éltek vagy 60-70 esztendeig. Ideiglenes hazájuk volt tehát az a terület, de ott nem maradhattak, mert volt a magyarnál egy erősebb és nagyobb nép: a bessenyők. Azok folyton ellenségei voltak a magyaroknak s ahol csak tehették, kárt tettek nekik. Őseink tehát tovább vonultak nyugat felé, amerre valami erős vágyakozás is egyre vonta őket. Hagyományaikban, énekmondóik dalaiban ott élt egy távoli nagy föld: Attila és a hun nép egykori birodalmának' képe, melyet rokoni örökségüknek tekintettek. Őseinknek tehát jussuk volt örökségükhöz s elhatározták, hogy megszerzik azt az ismeretlen szép hazát. Erről a honszerzésről és annak előzményeiről, majd legközelebb fogok nektek mesélni drága Göngyfüzőim. Addig pedig elmondok nektek egy nagyon szép ősregét, mely ott játszódott le azon a földön, amelyet a magyarok ősei kerestek . . . Már ott Ázsiában, Etelköznek elnevezett hazájukban is ének és regemondóik tudták ezt a szép mondát ... A Balaton legendája az, melyet csöndes estéken a táboritüz köré gyűlt vitézeknek és harcosoknak igy meséltek; Ott messze, nagyon meszsze, ahol az “Isten ostorának :” Attilának birodalma terült el, élt BAKONY, az öreg király szépséges lányával, akit BALATONNAK hívtak. Folyó arany volt a haja. Szemében az ég kékje ragyogott. Arcán a hóra esett rózsa szirma piroslott. De a szive kemény volt, mint a kő. Hiúságánál csupán büszkesége volt nagyobb, nem sirt, nem kacagott. Válaszolni is csak akkor válaszolt, ha neki tetszett, ami bizony elég ritkán esett. Csupán a szép ruhát szerette, érte még az eget is irigyelte. Szeszélyeit végre királyi apja is megsokallta. Elhatározta, hogy lányát férjhez adja. Vesződjék véle az líra, majd megtanítja: bezzeg beszédre nyílik akkor ajka! Messzeföldről jöttek is a kérők, de Balaton elutasította mind Valamennyit. Apja haragjára kijelentette, hogy ő biz csak annak lesz a felesége, aki esküvőruhának az ég kék kárpitját számára lehozza, de rajta legyen ám a nap, a hold és a csillagok: fényes koronának, ékszernek, csodának. A kérők elképedtek, a táltosok szörnyüködtek, de nem akadt senki, aki gátját vesse Balaton merész kérésének. Hordták a kincseket, holdezüstje szőtte selymeket. Versenyre keltek az égkékjével, a nap aranyával, a csillagok fényével. De Balaton megvetéssel mérte végig a sok kérőt, a sok kincset s ragaszkodott ahhoz, amit kijelentett. Elbusult a király, búsultak a táltosok bölcs'ek, busult az ország is. Hát nem akad legény, aki a királylányt merész álmából kigyógyitja. Még istenük a Hadúr is megsokallta. Megharagudott; — a föld kincse nem elég, az eget is akarja. — Küldök im egy legényt, aki megtanítja! Erdő közepében, virágos mezőben, hófehér kecskenyájat legeltetett. Maga faragta furulyáján édes-bus nótákat zengett. A hollófiirtii, vállas ' legényt TIHANYNAK nevezték, A szép Balaton és a kérők hírét, neki a madarak mesélték. • Tihany felvette a cifra szűrét, felült a nyergébe és úgy indult daliásán a király elébe. Balatonnak tetszett a legény. Fölfigyelt a zengő szép dalára, de az égi ruhát továbbra is makacsul kívánta. — Lehozom én, Szentem, ígérem, megkapod, de először légy a feleségem! — Addig nem eszküszöm, rriig az égi ruhát fel nem veszem ! — mondta és a pásztort faképnél hagyta. A király, a táltosok és a bölcsek tanácstalanul összenéztek, nem tudták mitévők legyenek. — Sose busulj uram király, bizd csak a leányod reám; de hunyjátok be a szemeteket . . . fogjátok be fületeket ! Szót fogadtak. Tihany a leány után indult, a lovára kapta és nekivágott a rengetegnek. Balaton bizony hiába sikongott. Haragjában kékült, zöldült, szép szeme szikrázott. Tihany szorosan magához ölelte, megcsókolta, de biz meg is verte. — Látod-e már a csillagokat, én édes párom? Kell-e még az égbolt gúnyának? — kérdezgette. — Addig kérdezgette, mig azt a választ kapta: — Nem kell nekem az ég! Csilfag a te két szemed s az nekem elég. Engedelmes, hű asszony lett. Boldogok is voltak. Elégedetten éltek. — De aztán Balaton mind gyakrabban eszébe hozta az urának az Ígéretét: — “Az égi ruhát esküvő után kapod meg!” — Az öreg király is leányba pártjára állott. — Nógatta, noszogatta vejét: — Hát bizony, fiam, ha megígérted, tartsd meg a szavadat. Hozd el a leányomnak az eget meg a csillagokat ! Tihany megunta a sok noszogatást s a kardot, amellyel eddig az ellenséget verte, most az ég ostromára köszöriilgette. Aztán felvetette magát sasszárnyu lovára és elindult dacosan a csillagok útjára. Balaton megijedt . . . felugrott utána. — Történjen bármi, jóban-rosszban együtt legyek veled; büntessen egyiitt Hadúr! “Dörgött, villámlott, csattogott, mikor Tihany az égből egy darabot kihasított. Éppen csak annyit mondhatott: — “Nesze, ez a tied, beváltottam az igéremet.”— Aztán Hadúr haragja a kiszakított éggel együtt őket a földre sújtotta, az öreg király, Bakony lába elé dobta. Virágos mezőben, nyája közelében, ahová leestek, köröskörül megnyíltak és tüzet hánytak a hegyek. Balaton Tihany lábát bűnbánóan átölelte. Miközben a hatalmas Hadúr őket a földhöz szögezte. — Ó, Hadúr, engedd, hogy a bűneimet jóvá tegyem. Égi ruhám vízzé váljon. Jó uramnak a tűz ne ártson. — Alighogy kimondta és az urát átalfogta, Balaton ruhája vízzé, Tihany heggyé változott. Ott áll ma is Tihany hegye. Balatont az égi viz elnyelte, de meg nem ölte . . . azóta hol sir, hol nevet. Ragyog, elborul, haragszik. Ruháján most is ott tündököl az elrabolt ég. Rajta a nap, hold és a csillagok. S hogy a nagy Hadúrt teljesen kiengesztelje, minden bűnét jóvá tegye, egy ideig — sok évekig, Tihany fokán választ adott. Mindenkinek felelgetett a büszke királyleány. Balatonnal együtt eltűnt a kecskenyáj is, de a megkövesedett kecskekörmöket — akárcsak Tihany lábát — Balaton még most is, alázatosan mossa, mossa. Az öreg Bakony ~ is megbünhődött; amint ijedten kitárta karjait, gyermekei, Balaton és Tihany felé, úgy maradt; hegység lett belőle . . .” * * * Eddig szól a regősök meséje a Takonyról, a Balatonról és Tihanyról . . . Olvassátok ti is azt ép oly szeretettel, mint amilyen örömmel és szeretettel megírta azt nektek drága Gyöngyfüzőim Józsi Bácsi NEM MIND ARANY — AMI FÉNYLIK! Indiana Államban a biztosítással foglalkozó intézmények konvenciót tartottak. A gyűlés során az egyik előadó élesen kikelt az újabban életre kapott azon gyakorlat ellen, hogy egyes társaságok, egyletek díszes rajzu, arany pecsétes kötvényekkel akarják megszéditeni az embereket. Sajnos a mi magyarságunk között is számosán akadnak, akik bedülnek a nagyhangú ígéreteknek, felelőtlen kijelentéseknek, akiket megszéditenek a nagy számok s művészi rajzu, nagy arany pecsétes kötvényről azt hiszik, hogy az jó! Pedig nem a ruha teszi az embert! Hiába öltözik ki valaki ünneplőbe — ha gyenge képességekkel van megáldva, — amint megszólal, eloszlik a diszes ruha varázsa. Lehet azon a kötvényen hét arany pecsét is — de ha kinyitjuk és elolvassuk figyelmesen, akkor látjuk csak, hogy a nagy pecsétet azért akasztották a külső felére, hogy fé’revezessék a könnyenhivőket. A Verhovay kötvények egyszerűek. Aki Verhovay tagjává válik — az nem vesz zsákba macskát. Azután meg hiába van az arany pecsétes kötvényre ráírva, hogy a társaság sok száz milliós! Mert hiszen a számok könnyen félrevezetik az embert. Joggal merül fel az a kérdés, hogy melyik ember a gazdagabb, az e akinek tizezer dollárja van, de azt $9,500. adóság terheli, vagy pedig az, akinek csak ezer tallérkája húzódik meg szerényen a bankban, de nem tartozik senkinek semmivel? .
