Verhovayak Lapja, 1937. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1937-06-12 / 24. szám

0-ik oldal

Junius 12, 1937

VerhovayokJapja

Hajnali beszélgetés

A kutyák úgy belevakkantottak I — A... biz... a.. Akár az ema süket csönbe, hogy megremeg-1 bőr.

— Néköm is eltaposott éggy kölök kutyámat, hogy robbanna föl.. .

Pipáztak és néztek a levegőbe, ahol egy-egy fácán és fogoly riadtan húzott el a cserkésző kutyák vérszomja elől. Csak nagysokára szólalt meg újból Pupos Gilice János:

Ojan leányasszony vót, — válaszolta vigyorogva Hantduró.

Hallgattak utána és néztek egymásra, nagy füstgallért terítve a vállaik körül. Pupos Gilice még a talajt is megturkálta a botja hegyével, mintha nagyon bele akarna mélyedni a dolgok méCLEVELANDBAN

A SPORT TÉREN IS VEZET A VERHOVAY

Mig az elmúlt hónapban két nagy győzelemmel gyarapította a Verhovay Baseball Csapat pálmáit, addig ebben a hónapban s júliusban is kilátásai valóban rózsásak, melyekről a clevellandi napilapok is- állandóan megemlékeznek. A 14-ik

fiók SPORT BIZOTTSÁGA újra kéri tehát a clevelandi tagtársakat, hogy figyeljék az angol lapok és “Szabadság” sport jelentéseit napról-napra a kiváló csapatról és minnél nagyobb számban látogassák a Verhovay Baseball csapat gémjeit. — Legyünk a Fiukkal mindég és biztassuk őket, mert azidén a Verhovayaknak kell Clevelandban elnyerniük a városi Champion* shipet!

Erre kéri a összemagyarságunkat a 14-ik fiók Sport

Bizottsága nevében:

Alexander E. Thomas

szervező

KÖSZÖNET- y NYILVÁNÍTÁS

A Rossford, O.-ban székelő 194-ik fiókunk vezetősége

nevében ezúton mondok köszönetét mindazoknak, akik május hó 23-án megtartott 25 éves jubileumi ünneplésünk .alkalmával segítettek minket abbban, hogy az ünnepély úgy erkölcsileg, mint anyagilag szépen sikerüljön, így elsősorban köszöneté* met fejezem ki NÉMETH KÁLMÁN igazgató urnák, aki egyesületünk nevében és képviseletében ige gjelent és szép üdvözlő beszédet mondott s magával hozta kedves feleségét és vendégeit. LTgyancsak a hála jegyében elismerésemet fejezem ki KÖRÖSFŐY JÁNOS, alelnök urnák, aki fáradságot és költséget nem kiméivé szintén kedves feleségével egyetemben keresett fel bennünket, hogy velünk ünnepelhessen. Továbbá köszönetét mondok IFJ. GONDOS SÁNDOR, kerületi szervező urnák azon remek angol beszédéért, melyet az ifjúsághoz intézett.

Külön köszönetét mondok a 27. és 227-ik fiók képviselőinek: TAKÁCS ISTVÁN. PÓCS JÓZSEF, RÄSI JÓZSEF és DOHÁNYOS ISTVÁN tagtesv-éreimnek, valamint DR. FARKAS GÉZA, a “Toledo” hetilap kitűnő szerkesztőjének azért a nagyon szép és dicséretre méltó munkáért, melyet lapjában kifejtett ünnepélyünk sikere érdekében; végül a VERHOVA VAK LAPJA szerkesztőségének a z é r t, hogy az ünnepélyre szóló meghívónkat többszörösen voltak szívesek közzétenni; — végre köszönetét mondok mindazon magyar testvéreimnek, akik az ünnepélyünkön részt vettek.

Yoo János, titkár

tek tőle a kék égbolton a fényes csillagok. A vakkantásra Pupos Gilice János félretolta két szundikáló szeméről a zsirosszélü, feV legijesztő, csula kalapot s kitekintett bozontos szemöldöke alól a tájra.

A hold ezüst sarlója már a suttogó fák lomb-koronáját kaszabolta a rózsaszínű égaljon s finom harmatgyöngyöktől volt nedves körülötte a tegnap kaszált fü. Itt szokott megpihenni mindig a temetőárokban éjfél után, ahol a puha füvön jó, nyugodt alvás kínálkozott. Mert a porladó nemzedékek szomszédságában nem háborgatta senki, csak a szentjánosbogárkák csillogtak a fűben s a csillagok fénylettek mérhetetlen magasságban. ,

Megtekintette a “fiastyuk” állását, aztán odanyult a furkósbotjáért s a nyugtalankodó kutyák közé vágta.

— Ügye ki a fene a beszélőkéteket, má aludni se haggyátok az embert!

A két kutya azonban továbbra is fogta s Pupos Gilice János jónak vélte fe’könyökölni. Még nem látott senkit, de gyakorlott füle már megérezte, i hogy közelgő léptek alatt suhog a fü s arra figyelt, amerről az embere jöhetett. De a kutyák ugatása most egyszerre alábbhagyott, majd üdvözlő csaholássá változott át. Erre aztán Pupos Gilice János is visszafeküdt a selymes, puha széna-matracra. Egyik kezével elpárnázta a tarkóját, a másikkal pedig arcára billentette a csula kalapot:

— Csak a jó embör éhet, ha mán a kutyák sé ugattyák!

A fü már egész közel suhogott, majd tompán dobbant, utána egy két lépés s aztán:

— Aggyonisten!

— Aggyonisten. Hantduró szomszéd !-Hantduró felforgatta egy kissé a szénát, hogy alulra terítse a bőséges harmatot, aztán odatelepedett Pupos Gilice mellé.

Velünk szemben már narancsszínre mázolták égi piktorlegények a hasadó hajnali égboltot s az uj reggel születése x-ányomta ünnepi bélyegét a két heverésző csősz: Pupos Gilice János és Hantduró Péter esővagdosta, szélmarta arcára is. Az egyik az élők, a másik a halottak birodalmának őre s itt szoktak közösen nagyokat hallgatni hajnalonként az élet és a halál birodalmának a mesgyéjén: a temetőárokban.

— Pitymallik!

— A . . . biz . . a__

Nézték mindaketten a csillagos eget, amelyen lassan kialudtak az apró égi lámpák: a fényes csillagok s közben egymás tiszte’etére kicserélték pipatöltés idejére a dohányzacskójukat. A két unatkozó kutya is barátkozott: egymás pofáját nyalogatták.

— Mosakodnak.

— A... biz... a.. Akár az embör, — szólalt meg Hantduró is.

— Okosak.

— Oszt milyen jól mögértik egymást.

— A... biz... a... Jobban, mint az embör.

— Csak a könyérön marakszanak össze.

— Akkurát, mint az embör. Erre aztán megint nagyokat

hallgattak s csak a pipaszárak szortyogtak, beszéltek s az ébredező fűszálak pattogtak nyújtózkodás közben. Pupos Gilice unta meg a hosszú hallgatást előbb.

— Hogy ilyen korán?

— Dógoztam.

— Sirveröm?

— Az.

Pupos Gilice belefujta a pipafüstöt a párák ezüstjét himbáló levegőbe s azon rágódott, ki lehet az a meggondolatlan. De nem tudott rájönni. Olyan penészes szinü se akadt a faluban, akiről csak feltételezni is lehetett volna.

— Ugyan ki unta már mög a könyérpusztitást?

Erre már Hantduró köpte ábrázaton a levegőt.

— Kalács is jutott annak ölég, Gilice komám.

—- Na, csak nem ötté még a fene? Olyan urféle?

Hantduró rábóliotntt.

— Csak tán nem az áréndás? Kár lönne érte, mer ki a fene iénne a botos.

Hantduró elvigyorgott:

— Fenét az, azt úgyse hozzánk temetnék.

— Finánc

— Azé nem ’jönne kár.

— Forgalmista?

— Azé még úgy sé.

Pupos Gilice hiába tűnődött, hangosan felsorolgatva:

— A jegyző, fiskális, végrehajtó?

Hantduró csak a fejét rázta.

— Nem tintanyaló vót.

— Akkor mán igazán kár érte, — állapította meg Pupos Gilice.

De Hantdui’ó Péter nem vette észre a komája kedélyeskedését s tűnődve nézett el a feje felett arra, ahol egybefolytak előtte a kukoricatáblák, cirokvetések, diny nyeföldek s hosszú mérlegelés után vá'aszolt csak a Gilice kijelentésére.

— Tudja Isten, kár vót-é érte, János. Persze jté nem hallottad az esetöt, mert té égisz nap a határt járod. — Hát tudod, a Szűcs tekintetös ur ütötte mög a bokáját. De a nyaka is belétört.

Erre már leemelte az ijedtségtől Pupos Gilice a pipáját az agyaráról s mintha a hideg szaladt volna végig rajta, megrázkódva felkucorodott a szénáról.

— Né bolondozz, embör. Iszén nem vót annak sömmi baja.

— Hát baja az nem vót, de vót éggy büdös otomobilja.

— Oszt avval?

— Avval.

Pupos Gilice megcsóválta a fejét:

— Mindég mondtam, hogy mit szöröncsétlenködnek ve’e, fene a büdössit.

— Asztán hogy történt?

— Asszongyák, valami pesti jánnyal ült benne. Olyon komédiásné féle vót, mer igön rövidre vót nyisszantva a haja.

Pupos Gilice eltűnődve bökdöste botjával a földet.

— Komédiásné?

— Az.

Pupos Gilice köpött egyet a pipaszár mellől, aztán folytatta:

— Gyerökkoromba én is láttam éggyet a komódijába, de az is fene szömérmetlen vót. Úgy mutogatta magát, mint más ember a tenyerit.

— Persze, mer avval bolonditják mög a férfi népet.

— Avval.

— Aszongyák, hogy mindönnap fürödnek.

— Aszongyák!. . . Csak azon esudálkozok, hogy hogy a fenébe nem rongyosodik ki a bőrük.

— He... he.*, he! Mer tejbe fürödnek, hékás, még ottkolonyba.

— Tej....be??! Ejha!

Mindaketten nevettek, köptek

is egyet félre, de Pupos Gilice hitetlenkedve rázta meg a fejét.

— Nem lőhet a Pétör. Ammá még sé lőhet.

— Nem lőhet? Hát csak tudom, az újság is irt rulla.

— Akkó lőhet, — szólalt meg engedékenyebben Pupos Gilice.

Újra hallgattak, néztek a levegőbe és megcsóválták még utána a fejüket is.

Pupos Gilice azonban még nem ért a dolog végére s megkérdezte :

— Aztán a komédiásné is möghalt?

— Fenét. Pedig mögérdemölte véna, mer ü noszogatta a tekintetös urat, hogy sebösen . .. még sebösebben!

— Oszt mit szólt annak a komédijásnénak az ura, hogy a más embörivel ótózott?

— Nem vót ura.

— Szétmöntek?

— Nem.

— Özvegy vót?

Hantduró csak a fejét rázta.

— Hát csak nem lány vót a komédiásné? — csodálkozott Pupos Gilice.

— Assé vót.

— Hát akkó mi a fene vót? Mondd már meg, embör?

lyébe. Mert elvégre mégse olyan kis dolog az: autó, élet, ha'ál, komédiásné, nyisszantott haj és miegyéb.

Aztán dühösebben kzd’te piszkálni a talajt. Még a homlokán is haragosra futottak #a ráncok és t szája körül, a kajla bajusz alól mintha vigyorgott volna a gondolatok fordulásával egy kis káröröm.

— Tuggya Isten, Hantdurí komám, én mintha mán nem ií sajnálnám annyira a tekintető! urat. Komédiásnéra vót pize, d( neköm lészavaztatta a tanáccsá fértájkor a negyed könyeret. Bíos legalább nem ótózik ü sé ezután az én koménciómbul.

— Lészavaztatta a negyed kö nyeret a esősz-koméncióbul?

— Lé.

Hantduró csak a fejét csóvált, egy darabig, mintha ő is nagyoi furcsállaná a dolgot, aztán odatá lalta, mint egy nagy igazságot':

— Úgy szokták!

— Úgy.. . de most nem töszil neki sé a feje alá.

Elhallgattak. A keleti égaljró felszöktek a nap fénydárdái ai égre és véresre sebezték az ébre dő világot. Utánuk előbukkan! tüzes, izzó palástjában a megi'fjodott nap s pontot tett a beszélgetés végére. Pupos Gilice odafüttyentette a kutyáit, hegyesre fente a bajuszát s mintha ő is megfiatalodott volna a felkelő nap fényében, keményen, legényesen kidüllesztette a mellét s félvállról szólt oda Hantdurónak:

— Gyere komám Pétör, nézzük mög,“hány dinnyét loptak el az éccaka? Választunk majd éggykét pirosbélüt mink is a gyeréköknek.

— Hát lőhet? — csodálkozott Hantduró.

— Hogy löhet-é? . .. Hát mé nö lőhetne?? Az urak is abba markodnak bele, ami rájuk van bízva, azé fogják mög olyan ritkán ükét.

Hangosan, tele torokkal nevettek s bekanyarodtak pöfékelve a dinnyeföldek közé.

SÓHAJ

Az öreg báró: Rémes, tönkre tesznek a nők.

__ ■? ?

— Mind hit marad hozzám.

S

McKeesport, Pa. £

ii I *

11

5

g3

S 1 S i 5 S 8 % S

1 % 11

1

92

it .«.amission—duc i ax inciuuea 8:45 P.M. <*

2 9

KiaeiiitRXi^mtKmMutKtiiutKMtmmmiutmKXKKKKKKK

9

JÍ Branch No. 395

£

2

2 23

tt

2 2 2 2

£

3 2 2 2 2 2 2 2 s

3 2 2 2 2 2 2

DANCE

To i

WILL ROLAND’S

12 PIECE NETWORK ORCHESTRA Sponsored by

VERHOVAY F. I. ASSOCIATION Branch 395—McKeesport, Pa.

OLYMPIA PARK’S SPACIOUS DANCE PAVILLON TUESDAY, JUNE 22, 1937

<■ Admission—50c Tax included