Verhovayak Lapja, 1937. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1937-06-12 / 24. szám

Junius 12, 1937

Vfrhova^'QkJbpja

9-ik old«)

NINCS FÉNY ÁRNYÉK NÉLKÜL ÖRÖM BÁNAT NÉLKÜL

Kedves Fiuk és Lányok, Drága Gyöngyfüzők!

Józsi Bácsit elvezette az útja azokra a szénmezőkre, ahol régi időktől kezdve vágják a fekete gyémántokat a Mi véreink, — a magyar bányászok.

Ha egyéb érdekes vonatkozás nem is, volna ebben az útban,, mint az, hogy a Verhovay Segély Egyletet tizenhárom bányász -alakította, akkor is kielégített volna engem a bányász tagtársakkal való találkozás. De száz meg száz esemény történt ott velem, amelyeket szépségeik és kiválóságaik miatt, az öröm jóleső érzésével tartogatok emlékezetemben.

A legelső kellemesvmeglepetés akkor ért, amikor bekanyarodtunk abba a völgy-katlanba, amelyben legtöbbje épült fel a bányászlakásoknak s ahol városi mintára berendezett üzletek várják vásárlóikat.

Általánosságban ugyanis az a bányász placekről alkotott vélemény, bogy deszkákból durván összerótt, festéknélküli piszkos vityillók össze-visszaságából van az összetéve s Így mi sem természetesebb, hogy mikor -ezek helyett, kövezett, egyenes utcáiban fehérre pi ligáit kényelmes otthonokat láttam, nagyon kellemes volt reám nézve az általánosított i hitbe vetett csalódás.

Ezt a csalódást nyomon követte egy még nagyobb ámulat, mikor a völgykatlan keleti oldalát kerítő, magas hegyoldalnak magán épületei mosolyogták meg félszeg előítéletünket s hívogattak bennünket tulajdonosaikkal, egyetemben, hogy kerüljünk j csak beljebb.

Nem sok biztatás kellett! hozzá, hpgy nekiinduljon a czement lépcsőkből készült utcának, mert hiszen égtünk a kíváncsiságtól megtudni, hogy vajon milyen azoknak a házaknak belső, világossága, amelyek beparkirozott teraszszaikról úgy tekintenek le ránk, mint a meséknek tündér kastélyai.

Mindenkinek a magáé a legszebb, azért én is azt állítom, hogy az a bányásztulajdont képező ház volt mindenek között a legkiválóbb, amelybe engem mint vendéget szerencse bevezérelt. Téglából épült két emeletes nyolcz szobás, széles tornáczu ház fogadott engem, amelyben villany-világosság oszlatja el az éjnek sötétjét s központiíiités enyhíti a télnek hidegségét.

Esete ■ van annak, hogy utoljára hagytam a czivilizáció és a modern kényelem legigazibb fokmérőjét, a ' hideg és meleg vízzel bőven ellátott két fürdőszobát, amelyek miatt már-már farkasszemet néztünk egymással én meg a házigazdám.

Úgy történt ugyanis, hogy valamely jóakarónk megelőzött bennünket azzal a hírrel, hogy Mi központi emberek nagyon finnyás úri szokások között élünk s nem igen elégedhetünk meg imilyen-amolyan bányász ellátással, de különösen is a fürdők finomságához lévén szokva, jobb lesz ha a közeli város hoteljában maradunk addig, mig az ünnepély pillanata el nem érkezik. Bányász tagtársaink nagy okosan kételkedtek ugyan az álállitás helyességében, de lelkűkben már ott ágaskodott a gyanú, hogy külömb szőrűeknek hisszük Mi magunkat, mint ők, — az egyszerű és becsületes életet élő bányászok.

Ennek a gyanúnak hatása alatt úgy tett próbára engem az . én házigazdám, hogy a mint hálószobámat megmutatta, azonnal a fürdőhelyiséghez kalauzolt s mikor szívességét köszönve nyugalomra akartam térni, meglehetős komolysággal vezetett egy emlettel lejjebb s ismét egy fürdőszobára hívta fel figyelmemet. Nekem már nem tetszett ez a sok fürdőző ajánlat s magam is kiestem a köszöngetés formájából s nem valami sima kiejtéssel hoztam tudtára, hogy nem vagyok koszosfajta, — azért egyik fürdőtől a másikig engem ne rángasson.

Mint a rohamot vezénylő trombita, úgy recscsent bele az én bosszúságomba házigazdámnak hahotája s mint a feltaláló a Heurekát, olyan hangos szóval ismételgette: “Tudtam én azt, Tudtam én azt!” Már tudniillik sejtette rólam, hogy nem idegen nekem a bányászok világa s nem a megvetés, hanem az igaz szeretet vezetett közéjük.

Ezen kívül is sok olyan egyenes vonást tapasztaltam a szénmezők Verhovaystáinak jellemében, amelyeknek hiányát nagyon meglehet érezni a városok világában. De nem csupán ezekről akarok nektek írni Drága Gyöngyfüzők, hanem a hozzátok közelállóbb apró Verhovayak-ról is óhajtok emlékezni. Mert ott is vannak ám sokan a mi szemünk fényéből s mondhatom Nektek, hogy nem várják ezek a sült galamb repülését, HANEM MAGUK SZEREZNEK ÉRDEMEKET ARRA, HOGY IDŐSEBB TAGTÄRSAIKNAK MEGBECSÜLÉSÉT KIÉRDEMELJÉK.

Ott voltak a Verhovay

Elnök Uram, tisztelt Vezérem Én szeretettel arra kérem,

Érezze Magát itthon nálunk Mert mi, akik itt sorban állunk Testvérei vagyunk egymásnak, Szikrái egy fellángolásnak Melyet ezelőtt ötven évvel,

Dobogó szívvel, kurucz hévvel, — Szegény magyar bányászok kezdtek És Verhovaynak elneveztek.

Az összetartás jóvoltából Sok tiz ezerre gyűlt a tábor, Gyümölcsözött a szorgos munka. Büszkék vagyunk a táborunkra Hatalmas magyar egyletünkre S Önre Uram, az Elnökünkre. Szemeinkből a szeretet fénye Átsugárzik az Ön szemébe,

S annál nincsen igazabb posta,

Elnök Uram, az Isten hozta!

Nagyon kedves volt ez a vers, meg az azt elszavaló Gyöngyfiiző is. Mégis úgy elszomorította szivemet a bánat, hogy majdnem kitört ajkamon a hangos jajszó. Eszembe hozta ugyanis a kis Erzsikét,- aki négy évvel ezelőtt épen ilyen formában tisztelt meg engem s akit magával vitt nemsokára rá a könyörtelen halál.

Másnap, Memorial Day: Halottak napja volt s tarka

virágokból font koszorú hullatta szirmait Erzsiké sírjára s a.sirdombra hulló virágszirmok között könnyek gyöngyeiről verődött vissza a ragyogó napnak fényesj sugárzása ....

Akiben megcsuklik a túláradó érzés, nem igen sikerül annak a további gondolatoknak szavakba való ön- j tése. Azért véget szakaszt j Hozzátok való írásának. . I Józsi Bácsi

A FAVÁGÓ ÉS A FURFANGOS TÖRPE

Irta: SIMON ZOLTÁN

János favágó volt, minden nap szorgalmasan kijárt az erdőre. Ugyancsak égett a keze alatt a munka; — hanem a favágás nagyon vékonyan . hozott a konyhára. Pedig otthon tiz apró gyermek nyújtogatta kenyérért a kezét. Nemcsoda hát, ha János örökké a jobblétről, a gazdagságról álmodozott.

Valamelyik este naplemente e’iőtt aztán különös dolog történt vele a nagy erdőben. Javában döngette még a fát, amikor távol siró hangokra lett figyelmessé. Nem sokat gondolkozott, hanem leindult a hang irányába. Hát Uramfia! Egy valóságos erdei kis törpe állott előtte, olyan, aminőről gyermekkorában sokat hallott mesélni az édes apjától. Mondom, egy kis törpe, — de milyen keserves helyzetben! . . .

Hétrőf szakálla beszorult egy

fatönk repedésébe, mintegy odaszögezve, az apró emberkét.

János gyorsan felgondolta a helyzetet s azt mondotta a kínlódó kis törpének, akiről tudta,' hogy féltve őrizte nagy szakállát;

— Szívesen kiszabadita’iak, te kis törpe, ha egy map és egy éj leforgása alatt valami nagy szerencsében részesítesz, melyet megtenni módodban van! . . .

— Ejnye, János, — felelte könnyesen a kis törpe — igazán nem szép tőled, hogy igy kihasználod szorult helyzetemet. Ám jó, — legyen kívánságod szerint! Tud meg, hogy nem egy, hanem három nagy szerencsét küldök rád s nem is egy nap, hanem az első óra leforgása alatt, — csak szabadíts ki nehéz helyzetemből.

Befelé már előre jót örült magában János s egy perc, két perc és a következő pillanatban szabad

volt a kis törpe. Nor még is kií* szönte a János szívességét » a&t zal békeséggel - elbúcsúztak egjri mástól. . 1

Estére állt már az idő, János hazafelé vette útját. Menetközben egyre csak a kis törpe meg a megígért három nagy szerencse járt az esszében . . . Ugyan mi is lesz az a három nagy szerencse? ? ? . . . Gyönyörűségek" dolgokra gondo't János, házra.möldre, szép igásökrökre, -— minden nap csirkepaprikásra, töltött káposztára.

Nagy boldogságában észre sem vette, hogy a zugó folyó hídjára éit. Egyszerre csak nagyot recscsent alatta az egyik hosszú padlódeszka és zsopsz, János beleesett az örvénylő, nagy vízbe . . . Már — már vizbeful, ha történetesen arra nem csónakázik Cegjr öreg halász, aki az. ^utolsó pillanatban ki nem menti.

— Hejh, -t- szidta most János a törpét, hogy igy meg úgy szerencse helyett szerenpsétleiwéget küldött rá. Hát, jó, megji, tovább. Az ajkonyi szürkületben egyszer csak egy embert látf. közeledni, aki tehenet hajt maga előtt — Amikor összetalálkoznak, a tehenes. emher fölismeri Jánost, a tehén gazdáját és nyombaní futásnak ered. A tehén nagyot,bődül s akkor látja ám János, feogy tolvajjal volt dolga, aki a Riskát, az egyetlen .tehenét akarta elhajtani. .

— No, szidta megint a törpét, mert kis híja, hogy megint mein kárba kergette. Bosszúsan: .ballagott hazafelé most már aSiskával együtt. —

Nemsokára észrevette, hogy a falu szélén piroslik ám az ég alja. — Tűz van, — gondolta s azzal meglassította lépteit, hogy ne kelljen a tűznél fáradtan »ftgitenie. De annál jobban nyaka közzé kapta tehenestől a lábát, amikor megtudta, hogy tulajdon portája ég.

Mire hazaért, a Rigka kis istállója már porig leégett.

T-Jíejh, — tépte ismét.haját János. . . S ha most a kis törpe ismét előkerült volna, sajátiszakállával-kötötte volna gúzsba kezét-lábát.

—i' No,- megállj, átkozott törpéje, három . szerencse helyetti három csapást küldtél rám! —• fenyegetőzött öklével , a levegőbe János.

. — Mi lelte kendet János, tán megbolondult? — kérdezte a felesége, aki azt hitte, hogy szellemekkel viakodik az ura és félrebeszél.

János elmondta, hogy járt 3 mint járt a kis törpével. A,feleségé türelmesen végighallgatja s a végén boldogan csapta össze kezét a jó asszony:

— Ejnye már, János, — roszszul ítéli meg kend a dolgot! —• Hát nem szerencse az, hogy, beleesett a vízbe, de kimentette a halász; meg az, hogy ellopták a tehenünket, oszt kigyelmedet meg feiismerte a tolvaj, meg a Riska is . . .

János csendesebbre vált.—

— -Na, de az istálló! ! ? . . .

Az aztán leégett, — mondta niég utolsó keserűséggel.

Ebben a pillanatban a tiz gyermek futott be a szobába. Valami rozsdás vasfazekat cipeltek boldogan:

(folyt, a következő oldalon!

I Hát b iz o n y kedves I Gyöngyfiizők, meg is kell I azt Nektek mondanom.,, hogy mikor ezekkel a Verhovay Boy Scoutokkal kezet szorítottam, M A J D! N E M OTT FELEDKEI ZETT KÖZÖTTÜK A SZI! VEM. Jó szerencse, hogy 'Fi már jó előre belefészkeíkedtetek s igy annak csak egyik kamráját nyithattam, meg őelőttük. Mert hát ott is eszemben jártatok s már előre is eltöltött annak az örömnek elképzelése, mikor 'Fi is. összejöttök egyszer s a magyar nyelv gyöngyei- j bői, egymás közelségében, : fűzitek össze a legdrágább koszorút.

Ilyen Gyöngyfüző ott is akadt s hatalmas nagyságú] virágbokrétát nyújtott át nekem s zengő magyar nyelven intézte hozzám az alábbi | kis verset:

] Boy Scoutok AZ ELSŐK I KÖZÖTT, akik nemcsak il! ledelmes viselkedésükkel I nyerték meg a tetszést, hanem komoly tényezőknek is j számítódtak. Ők voltak a nagy körmenet élén, mint vezetők s a zsúfolásig megtelt banketteremben hűsítőket hordtak, asztalt terítettek s kosaraikba gyűjtötték össze a kiürült “popos” poharakat.

Kinek ne keltette volna i ; fel figyelmét a Boy Scoutok • csöndes viselkedése, a tervszerű munkák és mozdulatok, a fáradhatatlan cselekvések folytonossága s az a szerénység, amellyel mind ezeket végezték? Hálás isi is volt velők szemben a meg- í jelentek apraja-nagyja s kifejezést nyert is az abban a tiszteletben, amelyel mindenki feléjük fordult.