Verhovayak Lapja, 1937. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1937-01-16 / 3. szám

ANUÁR 16, 1937

3-iik oldal

TJerhovayok JgpjQ=r. -Magyarok az élet országutján

Reggel van, ködös, ijedt :s mégis örvendő, mint a carácsonytváró emberek lelte. Idők múlásán tünőlöm, mikor rámnyit a szegény magyar csavargó, étert bizony csavargó. És cöszön:

— Dicsértessék!

Némi vidámság dobog át i szivemen a réghallott köszöntésre és évődve kérdésem :

— Ki dicsértessék?

— Hát az Isten, hogy idág segített. Tegnap még Ashland előtt ballagtam, esére már az ispotályban vóam és hajnalra tovább is dltam.

Látom, hogy a balkarja el van kötve, arcán nagy zenvedés emléke, testén vaami bénaság és mégis vitámásg a szemében:

— Ej no, hát mi történt?

— Bizony* egykicsit elsusszantam a jeges utón és nőst olyan fekete a karom nint az ördögé. Úgy is letet, hogy mán az ördögé. \z ashlandi ispotályban köözték fel, de el is szedték .z utolsó pár dolláromat ére, hát ezért illetlenkedtem ie a tekéntetes urho . . .

Ki ez az ember, aki itt, Vmerikában, 1936 telén entern tekintetes uraz?

— Csak nem tegnap jött tmerikába?

Elneveti magát:

— Az a! Mán Kolumuszra is én köszöntöttem á az első jóreggelt, mikor negérkezett.

— Honnan jött ide?

— Zemplénből. Amikor nég a bajuszom se ütközött i egészen. Még hozzá meg s nyírtak a “Keszegárdá>an,” merhogy a hajón megetvesedtem. Jó móka vót. Jgy néztem ki, mint a csaott malac.

— Milyen az a csapott íalac?-—■ Mint akit leforráztak. Nézem az én árva magyaom, az őszülő fejét, fakó ajuszát, roskadó testét, téet ruháját, ragyogó szelét, rongyos vidámságát és szembe jut jó Szabolcs veér, aki Zemplénbe vitte a tjtáját némi pihenőre, kona-őrzésre, boldog pásztorígra, édes hazára. És agy szívfájdalommal hallatom a sorsát, ahogy vidáían mondja:

— Hát teccik tudni, épsg kidobolták az asszentáót, hogy azt üzeni a szógaró, mennyünk Ujhelyre, tér katona kell a császarik. No, mondja aztán az íyám este: ‘Te, Andris, ne enny te a császárho katoának, de inkább erigy agyámerikába. Az tár így hazagyüssz még ha let, vagy én menek utánad.” Végigtörli megereszke:tt bajuszát a jobbik ökléd és aztán igy folytatja mcutkodó hunyorgatással

— A szógabirót könnyen kerütem, felültem a briin

ni masinára, onnét Hámburgba, amonnét meg egészen idáig. Azazhogy . . .

— Azaz hogy?

•—- Hát bion harminc év alatt sok minden történt, csak az nem történt, hogy boldogultam vóna. Vótam bányába, gyárba, fődmunkán, répa-kapáláson, még a nagyháboruba is, mer oda is beírtak, de hogy mondtam, hogy noszeri, én ugyan nem mék a szülőhazám ellen, hát elküttek rostokolni Csilikótba. Azóta meg igy kódorgók.

— Meglássa a tekéntetes ur — mondja még nevetve — visszajut a magyar Ázsiába. Úgy meglendített az Isten minket!

És elment, hogy majd visszajön. De nem jött. Őt is meglendítette az Isten. Pedig nagyon vártam. A lelkem vigasztalására vártam vissza. Hiszen tudom, hogy mennyi világnakvert magyar ténfereg igy Amerikában. így: otthontala nul. sorstalanul, reménvte lenül, tízperces állomásokkal.

Lám tavaly is, hogy megyek Texason át — talán éppen azon az országúton, ahol Kerényi éhenhalt — az autóm, szinte önmagától, megáll egy hétrét görnyedt

ballagó magyar mellett. Meg sem kérdezem, hogy magyar-e, úgy is látom.

— Hová, öreg testvér?

Rámnéz és úgy megörül,

hogy a könnye is kicsordul.

— Hogy hová? Hát a Nap után. Merre másfele menne a kószáló magyar? Hiszen lassan egész Magyar ország elindul utána.

Ahogy felcihelődött a kocsira, azonmód kioldozta a madzagot a cókmókján és hozzálátott az olvadt szalonnához, megmeredt kenyérhez, „ mert a szalonna

meg a kenyér igy öregszik meg. És mikor már mindent lenyelt, tempósan meg szólalt:

— Hát az ur hova ?

Ezen bizony elgondolkoztam egykicsit és csak nagyobb nyelések után válaszoltam rá:

— Én is a Nap után!

És most számlálom az ujjamon, hogy hány ilyen szegény, bolyongó magyarral találkoztam már ide-oda lógásomban? De nincs hozzá elég ujjam. Hát számolom tovább a számokon: Tíz :, húsz, száz, kétszáz . . . Ejnye, csúnya dolog, hogy nem irtain össze őket. Kikiirtölhetném a nevüket, mint a pásztori hivogatót, hogy:

— Hóhahó . . . vagytok-e még és, ha vagytok, merre jártok, testvérek?

Bizony, bizony sok magyar folytatja itt a “kivándorlást” még ma is. Vágynia méginkább, mint bármikor, mert nehéz sors magyarnak lenni. Még otthon is, hát még másutt.

Jön pédául egy estén hozzám Cibere Illés és aszongya, hogy a Kunságból jutott idáig. Ha adnék neki egy kétágú nadrágot, nótázna egyet érte.

Ihun a nadrág.

És nótázik szép, mély bti-' songással:

Duna vize de sárga,

Igy jár be az országba.

Mer a nimet zavarja,

Hogy veszne ki a magja!

— Miután pedig ebben mindketten megegyezünk, igy folytatja:

Magyar iszik belőle,

Azé nem kap erőre.

Azé néz a Dunára

Nagykeserves bujába.

— No, Cibere Illés. — mondom neki — hát ezt honnan kerítette?

Nagyot nevet rám két bus kék szemével és mondja:

—— Mezőn szakasztottam. Országút mellett. Pencelvániába.

És most kanyaritsük talán körül ezt a néhány nagy bánatu kishistóriát piros plajbásszal, hogy mindenki lássa. Mert úgy érzem, hogy nemcsak azok vándorolnak itt össze-vissza, akik csakugyan utrakelnek, hanem nagy bolyongásban van ám az egész amerikai magyarság. Ezek a kis faházak, amikben lakunk, csak utszéli fogadók. A kenyerünk csak vendégkenyér. Az életünk robot-futás. Egymásután vesztjük el szemünk előtt a célt, ami tulajdonképen sose volt. Az agyunk, szivünk kószáló utakon jár és egész dalárdákat lehetne összeterelni a Cibere Illésekből. Pedig . . .

Pedig bizony már lenyugodhatnánk. Az ideplántált magyar fűzfák, ákácok, remegőszivü nyárfák gyökeret is eresztettek már és uj hajtások is mutatkoznak az égnek tárt gallyakon. És nem egészen utolsó sors ez a második honfoglalás, bár tagadhatatlan, hogy sok a keserve. A mi fiaink már nem a Duna zavaros vizét isszák, hanem az amerikánus mezők tisztult harmatát, a modern emberi tanyák csapjainak eresztékét, amiben van ám magyar forrás

is. Uj haza már ez és, ha éppen akarjuk, Magyarország is lehet. Mert a miénk, mi fopdaltuk. Illene talán megállapodnunk mind annyiunknak és rákiáltani a Cibere Illésekre, hogy:

— Hopphó, álljatok meg ti is és forduljatok vissza! A nap innen tovább ne vezessen senkit, hiszen ő maga is behull már a Csendes óceánba. Van már nekünk annyi erőnk, hogy benneteket is elbírjunk. Van csak össze kell azt gyűjteni, mint a Verhovay tette. És teszi, cselekszi állandóan. Egyre nagyobb szélességben.

— Mondjátok csak, niagvar vándorok, mért nem jártok egyszer arra felé is?

14,000 mértföld kilenc év alatt

Egy brazíliai expedíció 1928-ban indult el Rio de Janerióból és csak most érkezett meg a Texas állambeli Loredoba. Dél- és Középamerika legismeretlenebb vidékeit szelték keresztül ezzel az utjukkal és természetesen, temérdek tapasztalattal érkeztek meg az Egyesült Államokba. Az expedíció tagjai autón utaztak ugyan, de csaknem állandóan gyalogolniok kellett, mert az őserdőket csak vadcsapásokon és keskeny ösvényeken keresztezhették. Képünk az expedíció tagjait mutatja be középamerikai indiánok társaságában, akik közül az egyik 100 esztendős. A térkép útjukat jelzi.

Az érdekes és felfedezésekben nagyon gazdag felderítő ut résztvevői: Leonidas Borges de Oliviera, Franco Lopez de la Cruz brazíliai tisztek és Mario Fava mechanikus.

Valószínű, hogy ezen az uttörésen épitik ki az Egyesült Államok és Brazília közötti kereskedelmi útvonalat.

f