Verhovayak Lapja, 1937. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1937-04-17 / 16. szám

•)37 április 17

9-ik OLDAL

rÜfrhoDQyok Japja

Két levél gondolatai nyomán a mi nemzetségünk között

kedves Fiuk és Lányok, )rága Gyöngyfüzők:Két olyan levél érkezett ozzám, amelyeknek tártaiéiból gyöngyök peregnek, yy hát érdemesnek tartom zokat a Ti asztalaitokra ki* oritgatni.

Volosin Graef Erzsiké ápilis 7-én, tehát elkésve kiilde be a múlt hónapi kérdéekre adott feleletét s késeleimét nem is mentegeti, sak annyit ir: “Kedves Jósi Bácsi, ne tessék haragudi. hogy elkéstem !”

Két szép gyöngyszemecs:e húzódik meg, Erzsikének öcsi írásában. Az egyik íindöklő gyöngyszem, oir lan villog elő mikor nem hoz el semmi mentő okot, csillán elismeri, hogy elkésett;

másik pedig abban a köteességtudásban ragyog, — mi Erzsikét jellemzi — mi:or eleget tesz annak, amit negfogadott, még akkor is, iá azt idején megcselekedni tem is volt képes.

A második levél Merszky Sárikától jött. aki már idő;ebb minthogy a Gyöngyiünk Clubjának tagja lehetne. De ő maga, már egy egész gyöngyös kalárist fiizőget issze s erről a következőkben értesít: “Egy második generációs clubot alakitok s ív égből máris sikerült közeesen 50 felsőbb iskolás tálukét és egyetemi hallgatót elgondolásomnak megnyernem. Alakuló gyűlésünket ; hó 30-án tartjuk meg s erősen hiszem, hogy rövidesen eszünk két vagy háromszázan.’’

Merszky Sárika leveléből íz látszik, hogy ő már nagy és okos leány s elgondolásait azok a gyöngyök ékesítik, amelyeket nála már a fajszeretet melege izzaszt ki leikéből.

Sárika szerencsés teremtés, mert hiszen felcsapott benne a szeretet lángja; a fajszereteté. amelyet az emberi lelkekben ősidőktől fogva letett és fenntart az örök természet.

Ragyogó példája a fajszeretet vonzódó kifejezésének, hogy nemcsak azok érzik annak melegét, akiket nemzeti összetartozásuk egymáshoz kapcsol, hanem még azok is vágyódva keresik, akik a nyelvi hasonlatok halványságán keresztül, a rokonságot meglátni tudják.

A török-tatár nyelvcsoporton belül, a finn és észt népek lévén a magyarok legközelebbi nyelvrokonai; a rokonsági viszony már előidézte azt, hogy 1936 nyarán, diákgyermekek erején keresztül, közelebb került egymáshoz a három nemzet.

Minden magyar család, aímely egy finn, vagy észt diákot látott vendégül a (nagy vakáció idején, cserébe küldte fiát vagy leányát, az illető külföldi családhoz. Az idén felujul s ismét folytatódik az a diákcsere s ezen keresztül melegségében fokozódik, tartósságában erősödik a fajszeretetnek ösztönösen örök érzelme.

Kedves Fiuk és Lányok, Drága Gyöngyfüzőim ! A mi kicsi magyar nemzetségünk, Európában idgen nagy. nemzetek között él és sóvárogja azt a bizalmas rokoni kört, ahol buját-baját megérteni tudják, ahol örömérzésében megosztozkodnak.

Nála is kisebb nemzetség a finn i,s, az észt is. Mégis rokoni látogatóba indítja hozzájuk gyermekeit s magához öleli azokat, akiket a finn, vagy észt szülők hozzájuk küldenek.

Az idegenség, az elhagyatottság érzése fokozza még nemzetségünknek rokoni vávi gyakozását s az egyedülálló árvaság keresteti vele azokat, akiket a természet nagy hatalma vérségi, vagy nyelvi közelségbe hozott vele.

A magyar népnek, a magyar nemzetségnek távolélő rokonai között, mi Amerikába szakadt magyarok vagyunk legnagyobb számban közvetlen rokonai, mi tudjuk hát legjobban megérteni az ő keservét, avagy örömét.

Nem szükséges Nektek kedves Gyöngyfüzők, hogy cserébe járjatok nyelvét tanulni a sokat szenvedett magyar nemzetnek, hisz Anyátok ajkáról tanulhatjátok és szüléitek becsületes életén keresztül megszerethetitek azt a népet, amelyből kiszármaztatok. Rokonérzéseitek megnyilatkozása, hogy a Gyöngyfüzők között helyet foglaltok s a fajszeretet látható kifejezése az a törekvésetek, hogy Írásban és nyelvben magyar voltotokat hangoztatják.

Azért Volosin Graef Erzsiké cselekvését magatok előtt példának forgassátok s ha késve is, de mégis tegyetek eleget annak a fogadalomnak, amit a Gyöngyfüzők Clubjának alakítása idején tettetek!

A rendet szereti, de a Ti ügyetekben még amellett is eltekint a Titeket szerető.

Józsi Bácsi

A szeretet hőse

Róma alapítása után a 433 esztendőben Veturius Calvinusra ruházta ott a nép bizalma a consuli méltóságot. Ezt az évet bátran megnevezhetjük a gyász és siralom időszakának, mert a hadiszerencse Rómától a samnitákhoz pártolt és ezeknek vitéz hadvezére (Caius Pontius) lebirta a győzhetetlennek vélt római légiókat. A diadalában elbizakodott győztes nem elégedett meg a hadisarccal, hanem még a porig megalázni is kívánta ellenfeleit és a hagyomány szerint arra kényszeríti a vert hadakat, hogy világcsúfjára egy járom alatt átbújva válthassák meg életüket.

A reá következő idők nem voltak alkalmasak arra, hogy Yeturius Calvinus valamely fényes diadal emlékét fűzze nevéhez, vagy egyéb kiváló tettel szolgálja hazája érdekeit, úgy, hogy mikor idők múltán elindult ő is a minden halandók utján, senki j sem emelt szót érette, hogy ' őt az ország halottjának tekintve, közköltségen adják meg neki nagy pompával az utolsó tisztességet.

A néhai konzul nem vagyonszerzésre használta fel egykor hatalmát, sőt az elképzelhető legnagyobb szegénységben halt meg, csu" pán feddhetetlen nevét hagyván fiára. A fiatal Veturiusnak tehát nem állt módjában, hogy édesatyjának hozzá méltó temetést rendezzen, és ez a körülmény majdnem kétségbeejtette őt, mert végtelenül szerette és nagyra becsülte az elhunytat. Elviselhetetlennek tűnt fel ek’itte a gondolat, hogy az ő apjáért is—- mint a többi szegényekért — eljönnek majd este a halottvivők, hogy nagy s.ebbel-lobbal elhurcolva máglyán elégessék és porait egy közös hamvvederbe öntve, a columbariumba elraktározzák.

Ámde hiába törte a fejét, hogy miképpen segíthetne szorult helyzetén, egyetlen mentőgondolata sem támadt. A szomszédaik, jóbarátaik éppen olyan koldug szegények voltak, mint ő maga, az idő pedig veszedelmesen haladt, és a halottat záros határidőn belül el kellett takarítani.

Úgy érezte, hogy nem volna olyan nagy áldozat, amit készségesen meg ne hozna, csakhogy méltón bocsáthassa útjára a kiváló embert, a jóságos apát.

Hátha talán kölcsönkérne valakitől egy nagyobb összeget? Mert hiszen vannak Rómában uzsorások, akik vagyonokat harácsolnak öszsze oly módon, hogy kihasználják mások megszorult helyzetét. Hiába parancsolja meg a törvény, hogy mennyi kamatot szabad venniök, alattomos furfanggal minden rendeletet ki lehet játszani, és a kölcsönzött

összegnek kétszeresét, háromszorosát hajtják be. Sok könnyelmű, fiatal örököst fosztottak ki ilyen módon már előre jövendő vagyonából, úgyhogy a Szenátus egy teljhatalommal felruházott diktátort nevezett ki, aki az ilyetén adósságokat egysze-1 riien semmisnek nyilváníthatta.

Ezek a fenyegető kilátások aztán a legnagyobb óvatosságra intik a lelketlen kalmárokat, úgyhogy csak a legmegbízhatóbb kezesség, vagy biztosíték mellett voltak hajlandók pénzüktől megválni.

Veturiusnak pedig nem volt semmi egyebe, mint egy nyomorult kis viskója és a két erős, fiatal karja. Ekkor egy mentőgondolata támadt. Hátha éppen ezt az egészséges, fiatal testét bocsátaná aruba a szent cél érdekében. A római törvények megengedték, hogy valaki elzálogosíthassa önmagát, hitelezőjének szolgálva adóssága törlesztéséig. . Az ilyen önkéntes rabszolgát nexiusnak hívták.

*

Veturius ismert egy Plotius nevű dúsgazdag patriciust, aki ilyetén üzletekkel foglalkozott és különös kedvét lelte abban, hogy rabszolgái csupa fiatal, erőteljes szép testalkatú emberek legyenek.

Hallott ugyan rebesgetni Plotius durva, kegyetlen bánásmódjáról alattvalóival szemben, de azért egy pillanatig se tétovázott, hanem elszántan utnakeredt és csakhamar ott állt a patricius márványból épült, díszes lakóháza előtt, melynek homlokzatán a “Salve” fölirás köszöntötte a belépőt.

Minekelőtte azonban az átriumba tehette volna a lábát, elébefutott a janitor — a házőrző rabszolga — és jöttének célját tudakolta ;

Ez a szerencsétlen vasbéklyót viselt a lábán, amelvnek hosszú lánca a ház falába erősített karikába volt kapcsolva, és Veturius* borzadva látta, hogy hátát östorcsapások véres nyomai szelték keresztiil-kasul.

— A gazdáddal kívánok beszélni.

— Amott a peristyliunr ban van, de nem tudom, hogy szóbaáll-e most veled, mert éppen a napnak ebben az órájában szokta megbüntetni azokat a ház népéből, akik elég szerencsések voltunk az előző napon valamivel magunkravonni haragját. Ám próbáld ’meg, ha áthaladsz itt a csarnokon, az iuh vafkertbe érsz.

Könnyen megtalálta Veturius a mondott helyet, mert szivettépő jajgatás, sikoltozás, felhördülések rémes egyveleggé, keveredett lármája hangzott feléje és jelezte az irányt, de azért erős akarata vitte előre, mígnem ott találta magát az irgalmatlan ur úgynevezett igazságszolgáltatásának színhelyén.

Szörnyű látvány tárult ekkor szemei elé. A szerencsétlen rabszolgák egész tömege vergődött, vonaglott a pribékek keze elatt, akik ütötték-verték, tőrrel szurkálták, tüzes vassal sütögették testüket, a szijostort maga Plotius kezelte ördögi kedvteléssel, hogy a vér csurrant ki minden csapása után.

Az ur észrevette ugyan a jövevényt, de nem zavartatta magát büntető foglalkozásában, s Veturius kénytelen volt végignézni az egész jelenetet, megdermedve az iszonyattól és felháborodától. Mindez azonban nem ingatta meg elhatározását, csupán attól tartott, hogy a szívtelen ur majd nem fogja teljesíteni az ő kérését.

Végre kitombolta magát a zsarnok haragja s a meggyötört áldozatok elvánszorogtak. Akkor magához intette Veturiust.

— Uram, — szólt ez tisztelettel a szokásos üdvözlés után — én Veturius vagyok, ama Veturius Calvinusnak fia, aki — mint magad is tudod — egy negyed évszázaddal ezelőtt Rómában-a konzuli tisztséget viselte. Az atyám meghalt az elmúlt éjszakán és engem a szégyen öl, mert nincsen annyi va* gyonom se, hogy őt tisztességgel eltemethessem. Adj nekem erre a célra megfelelő összeget és én hatalmadba adom magamat, rabszolgád leszek, mig azt vissza nem fizethettem.

Plotiust egyáltalán nem hatotta meg a kérés nagylelkű indító oka. tekintete sunyi pillantással kémlelt ve gig az előtte ifjú dahas alakján és — habár nagyon is meg volt elégedve vizsgálata eredményével — kényszeredetten szólt:

— Szolgám, amint lathatod elég van és igy csupán jószívűségből fogadom el ajánlatodat. - Remélem, tisztában vagy jövendő sorsoddal, ha netalán engedetlen, hanyag, vagy lázadó lennél.

— Nem félek tőle, mert minden igyekezetemet és munkaerőmet a te akaratod alá rendelem.

Plotius erszényét vonta elő: — Fogd tehát és tudd meg, hogy mától fogva a te parancsoló urad vagyok. Add meg tehát atyádnak az utolsó tisztességet, aztán jelentkezzél haladéktalanul rabszolgatartómnál, a k i

majd beoszt cselédségem közé.

A köszönet szavaival ajkán hagyta el Veturius a lelketlen patricius házát és nem is mérlegelte az áldozat nagyságát, amelyet hálás gyermeki szeretete oltárán hozott.

Mindenekelőtt Libitina istennő templomába sietett, hogy ott atyja halálát bejelentse és a készenlétben álló libitinárinsoknál rendelkezzék a temetést illetőleg. Ezek a temetést — az illető vagyoni viszonyaihoz mér-