Verhovayak Lapja, 1937. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1937-04-17 / 16. szám

10-ik oldal

1937 április 17

VerhovQyQkJgpjQ

ten — sokfélekép tudták elintézni. A gazdagoknál nagy pompát fejtettek ki. Gyászba öltözött szolgák emelték a biborlepellel betakart ravatalt, ilyenek haladtak tömegesen előtte és utána és oldalvást kettős sorokban. Majd a fáklyavivők sokasága következett és zenészek fújták a gyászoshangú tibiákat. A sirató aszszonyokat pedig megelőzte a táncolok kara, akik ünnepélyes mozdulatokkal igyekeztek a fájdalmat megérzékeltetni. Mind e zene, tánc, siránkozás pedig elhalkulva, majd újra kitörve a temetésrendező parancsa után igazodott.

Ilyen előkelő temetésről Veturius — abból az öszszegből, amit Plotiustól önmagáért kapott — nem is álmodhatott. Meg kellett elégednie azzal, hogy csak egyszerűbb papyrustakaró fedte atyának utolsó fekvőhelyét és egyetlen siratóasszony jajongott a menetben, mikor ő és barátai az elhunytat a máglyáig kiséték, zenész se volt több tiznél, aki a gyászindullót fújja.

Veturius itoljára csókolta meg édesatyját és hideg ajkai közé csúsztatta az obulust, amit majd vitelbérül adhasson a tulvilági révésznek, ki vele a titokzatos folyamon átevez, aztán kigyulladt a máglya és a lángok ölelték körül Veturius Calvinus porladó tetemét.

A drága hamvakat egy cserépből készített urnába gyűjtötte össze Veturius, amelyeket házioltárán helyezett el, majd barátaival együtt elvégezték a vallási szertartásokat, italáldozatot mutatva be az isteneknek engesztelésiil, aztán lezárta viskójának ajtaját és elment Plotius hazaba, hogy megkezdje önkéntes rabszolgaságát.

*

Az embertelen nagy ur visszaélt a derék ifjú fölött szerzett hatalmával. Bármint igyekezett is ez gazdájának kedvében járni, hogy sorsát elviselhesse, állandó céltáblája volt Plotius haragos szeszélyének, mintha külön kedvét lelte volna előkelő származású rabszolgája gyötrésében és megalázásában .

Valósággal kínszenvedés volt a szerencsétlennek egész élete, minden reménye nélkül a szabadulásnak, mert hiszen gazdája számára leven megkötve egész munkaereje, a váltságdíj megszerzésére nem is gondolhatott.

A túlfeszített húr azonban mégis elszakadt.

Egy napon félig meztelen férfialak rohant menekülve végig a vásáron. A fórumot elérve ott összerogyott s félig önkívületben a nép oltalmát kérte gazdájával szemben. Trtózatos sebhelyek borították egész testét, melyen vérző repedéseket vágott a háromágú flagellum.

Az elszörnyedés és részvét moraja hangzott föl a tömeg ajkán, mikor a mármár kiszenvedett sebesültben fölismerték Veturiust, a konzul fiát, gyermeki szeretetének áldozatát, a gyáva Plotius rabszolgáját.

És mert a nép — ha félre nem vezetik — mindig jó és szánakozó, a saját ügyének tekintette az embertársán esett sérelmet s bossuért kiáltott.

Mig néhányan ápolásukba vették az önkény áldozatát, vízzel mosogatták sápadt halántékát, addig a többiek folyton növekvő csapatba verődve fölvonultak a szenátus elé, hogy Plotius szigorú megbüntetését, Veturius szabadonbocsátását és az uzsorások ellen hozott törvény visszaállítását követeljék.

Mjkor pedig a tanács nem akart engedni a nép kívánságának, a fölháborodás nyílt lázadássá fejlődött. Mint az előző időkben ez már két esetben is megtörtént, Róma polgári lakossága kinvonult a Tiberis jobb partján fekvő Janiculus halmára, hogy ott a tömeg hatalmával szerezzen érvényt akaratának. Csak mikor védencének sorsát biztosítva, s bántalmazóját bűnhődni látta, akkor volt hajlandó Sublicius hidján visszatérni a nép, mint partjai közé a fölhabzó tengerár. "

Farkas Mihályné

Tavaszi ibolyák

Irta: Kinizsi Andor

Már régen lemondtam arról, hogy magam agyaljak ki érdekes történeteket. Nincsen ennek semmi értelme. Napokig kell töprengeni, az embernek megfájdul a feje és a végén kiderül, hogy az Írás mégsem jó! Hiányzik belőle az élet ize, látszik rajta, hogy úgy találták ki.

Én megfordítottam a dolgQt.

Szépen megvárom, amig az érdekes esemény valóban megtörténik és csak azután irom le a dolgot. Sokkal egyszerűbb, nemde? Persze, itt néha vigyázni kell mert az élet sokszor annyira fantasztikus helyzeteket teremt, hogy az olvasók nem hiszik el. Legfe’jebb tavasszal. Ilyenkor ugyanis mindenki boldog, örül a napsugárnak, rózsaszínűnek látja a világot és nevetni tud az apró, derűs eseteken.

Amilyen például az egyik városkában történt. . .

*

Reggel még úgy látszott, hogy pompás idő lesz. Hetivásár napja lévén, ez nagyon kellett volna is. Dehát ez a tavasz annyira szeszélyes: délelőtt esni kezdett. Minden elázott.

— Ibolyát tessék! Ibo'ák, lila ibolák ... — hangoztatta egy fejkendős néni a kapu alól, az embereknek azonban nem volt kedvük acsorogni, megállni, virágot vásárolni. Behúzott nyakkal sieettek az utcán.

A néni látta, hogy hallatlanul gyengye az üzletmenet, tehát becsukta a “boltot” és nagybusan ballagni kezdett. Egyenesen a

megyeházára. Hogy üres kézzel azért ne menjen haza, valami “segélt” akart kipumpolni az illetékes hatóságtól. Majd kisírja ő azt a pár pengőt, nem kell félteni, van magához való esze! Falun nőtt fel, ott pedig igen csavaros eszük van a népeknek.

Először üzleti alapon kísérletezett :

— Tessék megvenni az iboláimat, fiatalurak, nem tudtam eladni egyetlen csokorral sem. Pedig nagyon köllene a pénz . . .

— Nem kell, köszönjük.

— No, ne legyenek már olyan izék, — hajtogatta rendületlenül, __ egy szegény asszonytól sajnálják azt a pár fillért? Gyalog gyüttem föl faluról, már hajnalban indultam, most itt állok ebbe az esőbe.

__ Nem kell.

A nénike térült-fordult, aztán beilledelmeskedett a “segéd-hivatalba.” Ott már nem is próbálkozott, hanem kirakta a virágokat az asztalra szó nélkül. Aztán leü’t as várt a sarokban.

— Mi az, mi az? — kapta fel idegesen a fejét a főjegyző.

•—- Nem köll senkinek az ibolám, hát odadom ingyér. Én meg mingyár indulok haza gyalog. Huszonkét kilométer az ut, hát itt kifújnám magam egy kicsit, ha megengednék, mert fáradt vagyok és tegnap este óta nem ettem. Nem vót mit.

Szó szót követett, a néni elsírta, hogy nincs egy fillérje se, pedig szívesen menne haza vonaton, mert fáj a lába, dehát még ma vissza kell érnie, otthon várja az éhező család , . . Sirt és nyögött szegény. A főjegyző gyenge szive gyorsan megesett rajta. Kivett egy tizpengőst a tárcájából és odaadta az altisztnek:

— Menjen és váltsa fel, akkor adok három pengőt ennek a szerencsét'en asszonynak, hogy vonaton juthasson haza. Elég lesz három, ugye?

— Óh, nagyságos doktor ur,- — felelte az asszony, — kifutja belőle és még tán egy kis kenyeret is vihetek haza éhező gyermekeimnek. Az Isten áldja meg!

Azzal felállt és várta, hogy a tizpengőst felváltsák.

*

A történetet itt be lehetne fejezni. Nagyon kedves, tavaszi mesének tartaná az olvas°. Az élet azonban kissé elrontotta a poént.

Az altiszt ugyanis jött, ment, de a papírpénzt senki sem tudta apróra váltani. Je'lemző, az egész megyeházán egyetlen tisztviselőnek nem volt ennyi aprópénze. Az asszony már tűkön állt, a főjegyző bosszankodott, mégsem lehetett csinálni semmit. Amikor aztán az altiszt már hetedszer hozta vissza a papírpénzt, a főjegyző kissé bánatosan szólt az asszonyhoz:

— Látja lelkem, én szivesen segítenék magán, a pénzt azonban nem tudjuk felváltani. Mit csináljak?

A nénike akkor belenyúlt hat szoknyájának . hetvenhét ráncai közé, előhúzta csomóra kötött zsebkendőjét, kimarkolt egy marék egy és kétpengőst, aztán a legangyalibb arccal ezt mondta a főjegyzőnek:

— Hát akkor majd fölváltom én. Tessen mán mondani, menynyit adjak vissza? . . .

Hogy terjed az eszme

János gazdát rég zaklatta a felesége, hogy a két hízót el kellene már adni, mert ilyen nagy ára többet sohasem lesz semmiféle jószágnak. A hízók árából sok mindent össze lehetne vásárolni, amit a ház körül már lágyon nehéz előteremteni.

— Az adósság egy tálból eszik az emberrel! — mondogatta az asszony.

János gazda azonban nem igen volt hajlamos a dologra, mert mostanában javítgatja a boronát, gereblyét, istrángot fon a tavalyi kenderből, uj nyelet csinál az ásónak, kapának, szóval: szörnyen el van foglalva. Nem is igen válaszolt az asszonynak, mert hát az az elve, hogy asszonnyal beszélni annyi, mint lóval imádkozni; de mégis bevitte a hizókat a hetivásárra, sőt szerencsésen el is adta mind a kettőt. Mindent megvett, amiben már nagy hiány volt a tanyán, sőt egykét pohár bort is megivott, miután a boltokat már végigjárta. Vidám hangulatban, dalolva érkezett haza:

Réz tepsibe sül a máié,

Öreg legén vagyok mán én,

Fiatal a feleségöm,

Abba van gyönyörüségöm.

— Jól van párom, — mondja neki az asszony — legelőször azt szeretném látni mi maradt a pénzből?

János gazda becsületesen leolvasta a pénzt a felesége kezébe és azután lerakta a kocsiról, amit vásárolt, — a sót, a gyufát, a petróleumot, a négy méter flanellt, a piros fejkötőkendőt, a húsz méter szatyingot, stb.-it. Az átadás befejeztekor azt mondja János:

—Julcsa, lelkem, hoci azt a szitát, jó száraz benne a dohány, hadd gyújtsak rá . ..

A rágyújtásnak azonban némi akadálya mutatkozik; ugyanis nincs a pipa sehol ... Világosan emlékszik rá, hogy befelé menet pipázgatott. Egyik zsebében sincs a pipa, a tarisznyában se, a kocsiban sem találja. Bizonyosan elhagyta valahol a városnak csúfolt községben. Ez pedig nagy baj, mert másik pipája nincsen, és ezt a selmeci pipát már különben is nagyon megszokta.

— Visszamenek érte, — mondja az asszonynak — megkeresem és előteremtem akár a föld alól is!

Első útja a Rózenstájnhoz vitte.

— Szomszéd, én ma délben itt jártam, — mondja a boltosnak — nem hagytam én itt véletlenül a pipámat?

A boltos kérdi a feleségét, kérdi a fiát, kérdi a segédet lés pár percnyi keresgélés után azt mondja:

— Itt nem tud senki arról, hogy valaki a pipáját itthagyta volna. Nagyon sajnálom, János bácsi, de úgy

látszik, hogy másutt hagyta a pipáját . z .

János gazda kicsit gyanakodva nézett körül a bolt" ban megvakarta a fejét, magában talán mondott is valami cifrát, de azért illedelmesen köszönt, mikor távozott, mivelhogy ez a Rózenstájn hitelezni szokott neki . . .

— Talán a Kónnál hagytam a pipát, — gondolja János gazda — hiszen ott is időztem vagy fertály órát ..„

Megy is a Kónhoz, de ott se tudnak a pipáról semmit.

— Itt hagyta volna, János bácsi? — kérdi a fiatalabbik Kőn. — Majd mingyárt utána nézünk ...

Keresik a pipát, mindent tűvé tesznek érte, tudakozódnak is, de se az öreg Kónné, se a leánya nem tud a dologról semmit.

— Tários bácsi, vegyen talán egv uj pipát; nem baj, ha nem hozott pénzt, majd felírjuk . . .

— Nem tudok belenyugodni, mondja János gazda, — nagyon fáj a szivem azért a helmed pipáért, már nagyon megszoktam . . . Igazán nem látták? No, akkor talán a Svarcnál lesz . . .

— Adjon Isten, János bácsi ! Mivel szolgálhatok?

— Ugyan mondja, szomszéd feleli János gazda, nem hagytam én- itt ma délben a pipámat? Tudja, olyan fekete selmeci pipa . . .

— Hogyne tudnám, mondja a Svarc, ismerem én a maga pipáját, száz közül is kiismerném, de hát itt nem hagyta János bácsi, mert ha itt hagyta volna, megtaláltuk volna ....

János gazda nagy busán már-már hazafelé indulna, de hirtelen eszébe jut, hogy a Hangya boltban is járt, ostornyelet vett ott. meg egy kiló kocsikenőcsöt . . . Be kell nézni oda is!

Amint benyit a boltba, alig hogy kimondja, hogy mi járatban van, az üzletvezető már hozza is neki a pipát.

— Dehogy nem hagyta itt, János bácsi, persze hogy itt hagyta! Tessék, itt van! Használja tovább egészséggel !

János gazda megörül a pipának, de az örömindulat első hullámainak lecsillapultával mingyárt el is káromkodja magát:

— Az Ántikrisztusát neki/ A Rozenstájntól nem kaptam vissza a pipámat, hiába faggattam, hogy nem hagytam-e ott, — a Kón se akart tudni semmit a pipáról, de még a Svarc se; ellenben mihelyt beléptem ide a szövetkezeti boltba, azonnal az első szóra kezembe adták a pipámat. Nem is vásárolok én többet se a Rózensteinnál, se a Kónnál, se a Svarcnál, csak ennél a becsületes szövetkezetnél! . . . Istennek ajánlom magukat, meg a hasznos munkájukat!

A szövetkezeti eszme igy hódította meg János gazdát.