Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)
1885-01-04 / 9-10. szám
106 nem az én édes anyám“: az új feleség, a szép, az okos gyermeket soha ki nem állhatta, gyűlölte, vele rosszul bánt, nemhogy magához édesgette volna. Azonban, a kis gyermek , súlyos helyzetében is , mint a pálma a teher alatt, növekedett testének állapotjában , s elérte azt az időt, hogy az iskolások közé soroztatott, s szorgalmas tanuló lett belőle. Mint első éves tanulót érte a legnagyobb csapás. — Az apja nyomtatáskor a lovakat úsztatni vivén a folyóvízre, lemaradt a lóról, és a vízbe halt. — Még holttestét sem találták meg soha. Most már mostohája bántalmazásai ellen védelmet egyedül bátyjánál találhatott; de mostohája azt is a maga részére csábította, ellenségévé tette hamis vádjaival. — Állította, hogy hazug, csalárd, tolvaj, engedetlen, szembeszökő. — E miatt bátyja is kegyetlenkedett rajta: ütötte, verte, s azt Ígérte neki, hogy elűzi a háztól. — Kinos helyzetében panaszkodott rokonainak; de nem talált köztük olyat, a ki pártját fogta volna.—Nem volt tehát egyéb hátra, mint szenvedni és tűrni. — Sok éjszakát virasztott át könyhullatással. — Szájába illettek a zsoltáriró szavai: „Uram! tekints reám, és könyörülj rajtam: mert én egyes, és szegény vagyok. Az én szivemnek háborúságai igen megsoka- sultak; az én nyomorúságimból szabadíts meg engemet. Lásd meg az1 én nyomorúságomat és gyötrelmemet. Tekintsd meg az én ellenségimet: mert igen megsokasodtak, és méltatlan gyűlölséggel gyűlölnek engemet. Őrizd meg az én lelkemet, és szabadíts meg engemet; mert én te benned bízom.“ Mikor megtudta a mostohája, hogy mások előtt elmondta, hogy rosszul bán vele: még jobban haragudott rá; de ő nem bántalmazta, hanem úgy vitte, intézte a dolgot, hogy bátyjával verette, az pedig kész volt; mert mostohája elhitette vele, hogy öcscse pelengérre állította, csúf nevekkel illette, s mások segítségével úrrá akarja magát tenni a háznál. — Kiállhatlan lett állapota, s egyszer arra viradtak, hogy keserűségében vándorbotot vett kezébe, és sírva arra tartott a merre a nap nyugszik. — Kedves öregatyám! —szólott közbe unokája — az már igazán olyan rósz, kegyetlen testvér volt, a milyen nem volt több a világon. Ha már mostohája üldözte is a szegény gyermeket; de neki pártját kellett volna fogni; mert testvére volt. — En azért sajnálom; mert nem hihetem el, hogy rósz gyermek volt volna.
