Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)

1885-02-15 / 15-16. szám

180

szólaltak a harangok; de nem sírtak, mint az apja felett. Az, ki az erény erkölcs-vallásosság útjáról romlott szívvel, lélekkel a hitetlenség ösvényére tért, s vagyonának több mint felét elpusztította, jó hirét-nevét beszennyezte: nem érdemel fájdalmat, sajnálkozást. Megette az egrest, s gyermekeinek a foguk vásott el bele, tehát még azok is hideg megvetéssel fordulhatnak el tőle; mert nem boldogságukat, hanem boldogtalanságukat munkálta.

Telkesen nem volt szokásban a predikáczióval való temetés. A haranggal való jeladás után a lelkész és tanító a halottas ház udvarára mentek; oda gyülekeztek mindazok, kik a gyász- szertartásban részt akartak venni. Éneklés után a lelkész rövid beszédet mondott, az érdekletteket egypár szóval elbucsúztatta a halottól s imádkozott. A temetőn szintén szólott keveset s a gyászesethez alkalmazottan imádkozott, áldást mondott az elhunytra, s vége volt mindennek.

Mikor a lelkész és tanító B. A. udvarára mentek, a legközelebbi rokonai közül négy embert, és tiz asszonyt találtak. Megdöbbentek a kevés számtól, a nagy részvétlenségtől. Mikor látta a lelkész, hogy a gyülekezet az éneklés alatt sem szaporodott, annak végeztével ilyen értelemben szólott:

— Sz. h. gy.! Ezelőtt nyolcz évvel, két koporsó volt kitéve ezen a helyen. A két koporsó körül százak seregeitek össze, s a fájdalom könnyei ragyogtak a szemek tükörén. Méltó volt a köny, a szives kegyeletes részvét; mert egyházunk Nehémiása, a szegények jóltevője, és a fájdalmas betegek gyámola egyszerre feküdt a gyászravatalon.

Életükben szentnek tartották ezen szabályt: „szeressed Istent, szeressed felebarátodat, mint magadat“. A szeretetből kifolyólag nemcsak a magány, de a közboldogság felvirágoztatásán , az ínség, nyomorúság, szenvedés kevesbitésén teljes szívvel törekedtek: halálukban tehát a közrészvét és fájdalom könnyei közt kísértettek hideg sirjuk éjjelébe. Tanúi valánk ennek nyolcz év előtt, midőn ennek a háznak oszlopait ledülve láttuk, s a szerető szüléket a gyászos temetőbe kisértettük.

Ugyanebben az udvarban, a két koporsó helyén most egy koporsó van előttünk; de hiányzik a résztvevő gyülekezet. Miért van ez ? hiszen azoknak a közösen szeretett s megsiratott szüléknek egyetlen fiát temetjük, kiknek temetésén a résztvevő sokaságot ez a tágas udvar be nem fogadhatta. Hát kialudt már az emberek szivéből a részvét s fájdalomérzet? Oh nem! Kölcsönben megy minden a világon. A ki másokat szeret: má-