Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)

1885-08-16 / 41-44. szám

512

Éppen megérkezett a kis Esztike iskolából, köszönve és kezet csókolva, csakis a kis leány iránti szeretet tartotta vissza az édes atyját, hogy nagyot sikoltva el nem ájult, mikor az eló'bbi szavakat meghallotta.

— Mi lelte magokat, kedves atyám s anyám, — szólal meg a kis leány, — hogy ilyen szomorúak ?

— Oh Esztikém, te nem érted nyilván, ha megmondom szomorúságunk okát, — mond az anya, — látod gyermekem, minden ember tartozik adót fizetni, ha nem tudja szegénysége miatt fizetni, akkor elviszik, a mit találnak nála, sokszor utolsó falatját, vagy házi bútorát. Ilyen a szegény sorsa, mindig csak a szerencsétlenség s a baj éri, mert alig kerül a gazdagok közűi, a ki csak vigasztalná is bánatában, még kevésbé, a ki segitené bajában. Mi is ilyen szegények vagyunk, mert a mi bútorunkat is lefoglalták, nem sokára elviszik, láthatod, hogy meg vannak pecsételve, mi rajtunk sem segít senki.

— Kedves anyám, — mond a kis leány, — ha mindenki elhagyott is s ha senki nem segit is az emberek közűi, de nem hagyott mégsem mindenki, mégis van, a ki nem hagyott el. Isten az, ki megsegít, csak kérjük segedelmét.

■— Igazad van leányom, — mondák mind a ketten — csak is Isten lehet az, a ki minket megsegit, hogy el ne vesszünk.

— Azért, édes atyám, csak megmutatom, hogy én hoztam egy levelet, mely által kéreti tanító úr atyámat az iskolai tandíj megfizetésére. De ne féljen atyám, Tsten nem hágy el minket, minden bajból kisegit. Ne szomorkodjék anyám, hanem énekeljünk és imádkozzunk Istenhez, jó Atyánkhoz.

93. Dicséret 1, 2.

Istenre bízom magamat, Magamban nem bizhatom,

0 formált, tudja dolgomat, Lelkem ezzel biztatom,

E világ szép formája,

Az ő keze munkája,

Mit félek? mondom merészem, Istenem és atyám lészen.

Öröktől fogva ismerte,

Hogy mire lesz szükségem,

Éltem határát kimérte,

Szükségem, elégségem,

Lelkem hát mit sűlyedezsz?

A hitben mit csüggedezsz?

Egy kis bajt nem győznél-e meg? Hogy tántorítana ez meg.

Az éneklésben résztvettek mindnyájan; mily jól esett az édes anyának , hogy gyermeke ilyen vigasztaló lett rájok nézve, azért is ilyen szavakra fakadt:

— Áldott legyen az az óra, a melyben iskolába adtunk! Ki vigasztalna most minket, ha te nem tanultál volna. De nini,