Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)

1885-06-21 / 33-34. szám

393

Ilona könyekkel áztatta a B.-né kezét, mikor kegyességét megköszönve, azt megcsókold.

Egy ideig csodálkoztak az emberek, hogy a kikiáltott bűnös Ilonát a B. ismét szolgálatába fogadta; de felhagytak azzal is. Ment minden a maga rendin. A szokatlan megszokottá lett. Ilona ismét bírta a B.-család szeretetét.

Öröm áradt ugyan el szivében arra a gondolatra, hogy hű odaadó kötelesség teljesítése elismerésre talált; de azért érezte, hogy reá illenek a bölcs szavai: „a nevetés közben is fáj az embernek szive“. Kedélye, vidorsága csak halvány árnyéka volt az „eset“ eló'ttinek. Lelke egén mindig bánatfellegek borongtak; mert a rajta átviharzott csapás sötét képe gyakran feltűnt emlékében. A szégyenérzet magábazárkózottá, leverté, egykedvűvé tette annyira, hogy kerülte az emberek társaságát, hogy elmondhassa: „nem nevet senki rajtam“.

Azonban az idő mit sem törődött az ő egykedvűségével, bánatos szivével: folyt az enyészet tengerébe. Hitte ugyan az evan- gyélista irtán, hogy: „nincsen oly titok, melynek meg nem kell jelentetni; és nincsen oly elrejtetett dolog, melynek meg nem kell tudatni és világra kelni“; de épen az fájt szivének, hogy a titok leple mozdulatlan, s nem látott utat és módot arra, hogy erkölcsi élete a reáragadt szennytói megtisztuljon. Úgy marczangolta szivét az a gondolat, hogy az orzás bűn súlyát a sírig kell hordoznia, holott ártatlan, mint ma született gyermek.

Egyszer mikor a folyosón ment, a szobából kijövő' B. igy szólott hozzá:

— Hona! itt van egy 50 frtos bankó, elmégy vele a fogadóba, és elváltatod apróra; szükségem van apró pénzre.

Ilona kezébe vevén a bankót, sietett a fogadóba, hogy apróra váltassa azt. Az ivószobában megtalálta a fogadóst, s elmondván kérelmét, az szives készségét nyilvánította , s a csentésben a pénz olvasásához fogott.

A fogadóson kívül a hosszú asztal mellett egy ember ült, kipödrött bajuszszal, zsírral feketére fent ingben gatyában, fején perge kalappal, s az előtte álló boros üvegből iddogált.

Mig a fogadós a pénzzel dolgozott, az ivó ember, az álló leányt vette szemügyre, s gunyoros arczczal igy szólította meg :

— Húgom asszony! szokott-e még fürödni? Mondja-e még a fürdőben: „juj beh hideg!?“

A mint ezen szavak elhangzottak, azonnal eszébe jutott Honának, hogy ő mondta azokat az orzás előtti este a hideg für-