Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)

1882-08-20 / 45-46. szám

letette. Igen mert Tóbéli bátyánk a mint az őszi termés is bekerült, azt mondta a szomszédnak, hogy: „halljátok-e hé! atva liak! nekem már nincsen fiam, nincs örömöm nincs n semmim, ott van a birtokom, fogjátok fel; szántjátok, vessétek, a nug\ tetszik; a mit adtok belőle az az enyém lesz, a többi uet- k. A járó jószágot meg Csöllö Péter keresztfiam te rád bizu.i . adj túl rajtok minél hamarább, nem bánom ha szöszön boron is, csak ne lássam a portámon. — Beszélhetett neki akárki, hogy igy, hogy úgy, mégsem kellene tán elvesztegetni mindent ; úgy lett a hogy ő akarta. Tóbéliné asszonyom is megpróbálta latba vetni asszonyi erejét, de csak azt kapta válaszul : „elűzted a gyermekeimet ne szólj a kezem alá.“ Jilmehe- tett aztán siránkozni a „kis benyílóba“ nem hallgatta meg sírását senki. Nem pletykált most egy bejáró sem óra hosszant, még csak Túrái Zsuzsa néni is kerülte a házat. Nap-nap után csak elfojtott sóhaj járt-kelt ott s olyan sötét felleg borongott az egész Tóbéli család felett, a melyiktől egy csepp esőt se lehet várni, annál több pusztító jeget. Lám, lám! „bodri“ „szajkó“ is, hogy veszni indult, a „szikra“ meg az nap a hogy Andrásék búcsút vettek, utánok futott-e, vagy a föld nyelte el, senki senkisein tudja megmondani. — Egy kutya nem a világ, de az a sok szép jószág, meg az a sok áldott föld, lelke a határnak, hogy birt az mind máskézre!! Osztán hogy el kell hallgatni Tóbéliné asszonyomnak, mikor reggel estve oda áll az a négy derék csákó tehén a kapu ebbe (mert nem eresztettek azok közül ki egy lábat sem a faluból, kit Tóbéliék, kit Szarkáéit, kit meg Vályiék vettek meg, Csöllő Péter is megtartott két negyed fü tinót,) azzal elkezdenek befelé ké- redzeni. De csak nem lehet őket beereszteni; volt, volt, minden csak volt/ „nem lehet édes jószágaim, nem lehet“ — nyöszörgő Tóbéliné az ablakon belől. Hm! bizony ő kelmén is meglátszik már, hogy még sincs vasból gyúrva. A templomba sem mér már menni, mert mindjárt elájul, ha a tiszteletes uram szavát hallja, úgy is kitudja keríteni a tiszt, ur a predi- kácziót, hogy mikor ő ott van, mindig az anyai szeretetröl beszél. Kinek ne jutna eszébe Tóbéliné tüstént, mikor olyan formákat mond: „Kérdezzétek meg az édes anyát, ha vájjon elfelejti-e megveti-e szive magzatát, ki elszakadva a szülei háztól, távol idegenek közt éli napjait. Kérdezzétek meg, ha vájjon az álmatlan éjszakákon nem forrón szeretett gyermekének arcza lebeg-e szüntelen szemei előtt ? S hallgassátok meg mi