Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)
1882-08-20 / 45-46. szám
538 dőn álmai közben megnyílnak ajjakai, nem elszakított kedves gyermekének nevét suttogja-e?.. Oh az anyai szeretetet ellehet fojtani egy időre, de kitépni a szívből nem egy könnyen lehet. I fiszen még a lelketlen barom is szereti magzatát, halálra megy érte s hát az ember, a nemesszivü anya elfelejtheti-e ? Vájjon, elfelejtkezhetik-e az anya az ö gyermekéről, úgy hogy ne könyörüljön az ő méhének lián? ,,TIa azok elfelejtkeznének is, de én nem felejtkezem el te rólad“ —■ ezt mondja az Ur Ézs. 4g r. 15 v. Egyszer hallotta, mégis mindig fülébe csengenek ezek az igék. Akkor is úgy hozták ki a templomból félholtan ; tudta azt még a harangozó Péter is, mi fáj Tóbé- liné asszonyomnak. Mikor aztán már négy hónap, 5 hónap, félesztendö, majd egy egész év úgy eltelt, hogy azt se tudta Andrásék felől: élnek-e, halnak-e? akkor már igazán-igazán olyan lett, mint az Orbán lelke. Nem volt nyugta sehol; megkérdezett füt-fát a ki átjött a Szamoson, minden koldust a ki csak Szugolydon megfordult, nem látták az ő fiát, egyetlen- egyét? Senkisem tudta útba igazítani. Tóbéli bátyánkhoz nem mert fordulni, egyszer-kétszer kérdezte: „tud-e rótok, hallott-e felölök valamit?“ — „Nem tudok, nem hallottam !“ ez volt a felelet. Pedig dehogy nem tudott!! Talán elbirta volna olyan könnyen a bizonytalanságot? Tudta biz’ ő, csak úgy mint én; hiszen nem volt olyan hónap, hogy levelet ne váltottak volna ; de erről nem volt szabad az anyjoknak tudni. Hadd lakoljon ! ! Egy álló esztendő, meg másfél hónapig voltak már távol Andrásék, mikor Tóbéliné asszonyom egyszer csak felkerekedett, aztán azzal a szándékkal, hogy a fúrólyukból is előke- riti őket, útra kelt. Úgy se tudta Tóbéli bátyánk, mint én, hogy hova lett. Csak hült helyét találta egy reggelen. A Szilasiék szolgája mondott annyit, hogy ő látott olyan formát, mikor hajnalban a Szamos alatt volt, ott ment keresztül a Piros Pista szekerekkel, a még tán a „nagy-falu“-ba ment. No, nem törődött tovább Tóbéli bátyánk. Tudta hányadán áll a dolog: hajlik már. „Mégis csak megsejtette merre lehetnek!“ — Igen ám! mert az „uj-bellus“ a mint az őszi szabadságról haza került sok faggatásra elkotytyantotta —• (a Szugolydiak soha ki nem mondták volna) — hogy ő olyan forma embert látott a „nagy-faluba,“ mint András gazda. Erre a szóra szedelőskö- dött fel Tóbéliné. Űzte, hajtotta a lelkiisméret... Mi ne menjünk vele egy utón, hajtsunk elébe keressük fel Andrásékat. Nem híresebb a „fegyverneki hármas határ,“ mint a deb-
