Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)
1882-08-20 / 45-46. szám
536 dorlókat s a nép apraja nagyja visszaszállingózott a Szamos- partról. Szegi Pál bátyánk megcsóválta fejét s azt mondta, hogy : „na gyerekek : még ilyet se értünk, mióta Szugolyd fenn áll. Akárhányan rá is támadtak Tóbéli bátyánkra, hogy miért eresztette el őket; ö pedig váltig mondogatta: „ne bántsátok, hadd menjenek, hadd próbáljanak; jó az Isten jót ád! Az asszonyoknak ismét volt miről beszélni. De le is rakták ám Tóbélinét amúgy igazában ! Meg is érdemelte. Még csak a kapun se kisérte őket ki. Nem adott az azoknak egy tűnyit sem lelkeim ! úgy eresztette el őket, mint az ujjam. De nem, egy jó embere volt ám Andráséknak : ez is, amaz is, egy-egy kis csomót ki mit tudott hozott, úgy hogy elég volt annak a három kis czoczónak az a szekér, a hogy a meg lett duggatva. Hejh! Tóbéliné-Tóbéliné asszonyom! Azért, hogy úgy mutatta, mintha felsem venné a dolgot, érezte ám ö, hogy mégis csak fia volt neki András, mégis csak anya ő, mégis csak ő a hibás. Akkor nap legalább nem volt se étele, se itala. Minden szájára jött neki. Ha leakart ülni: felállott, ha a kútra kellett volna menni, a pinczébe futott, örökösen tett-vett kint-bent, mégis tűvel hegygyei volt minden ; a tehén csorda haza jött s olyan szépen bele szűrte a tejet a moslékos zsaj- tárba jobban se kellett; vacsorára tekercs tésztát akart főzni, laska lett belőle, só helyett meg borssal rakta tele, mégis azt erősítette az apjoknak, hogy paprikás az. . . A szája ize is elveszett. Tóbéli bátyánk tudta, honnan kezd fúni a szél, hallotta is mikor lenyugodtak, hogy zokog a túlsó nyoszolya, de csak annyit mondott magában: „késő bánat -— eb gondolat“ s azzal befordult. Elmentek Andráséit, oda vannak. De hát hova tudtak menni? Hiszen egy árva lélek ösmerösök nem volt a nagy világon! . . Hagyjuk őket; a jó Isten, ki a fecskének útját, a gólyának fészkét kimutatja, az ő számukra is majd csak rendel szállást. Nézzünk be Tóbéli József bátyámhoz, hányadán áll a szénája!. . . . Hajh! bizony meglátszik, hog-y nincs fiatal gazda, a telek ugyan megvan, úgy a hogy, de olyan a lelkeim, mint az ócska temető, embert se látni azon. Egy jámbor jár ki s be reggel estve, de meglátszik azon is, hogy gazdátlanul telelt; szerencséje hogy kinyílt az idő, s nem kell neki a jászlon kattogni, azóta a padra bírt volna. No bezzeg, a kis ajtó kilincsét sem koptatják most a munkások, kapa, kasza, eke, borona, minden pihen azon módon, a hogy András gazda
