Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)
1882-08-06 / 43-44. szám
520 hétig mir te gyötörni a láz, akkor is csak úgy hagyta el, hogy .1.óbéli bátyánk a belesért kereste meg irányában, hogy adna neki némi nemű hánytató télét, ha jobbra fordulna tőle. Temérdek is az a hiba, bűn vétek, a mit az a szegény asszony ide plántált, hogy már többet ne is említsek, az is csak ő tőle telhetik ki, hogy Tóbéli bátyánkat kedves apámnak szólítja örökösen. Mindezek miatt lett vala ő roppant nagy gerenda Tóbéliné asszony irigy szemeiben; ha nem volt is lába alatt, mindig csetlet-botlott benne; azzal kőit. azzal feküdt, hogy; „hogy kell neki a maga édes lányát szegénységbe (kaczagta a ki hallotta) látni e miatt a „jött ment“ miatt! Ő, nem ő, nem tesz ő egy lépést nem semmiben; ő nem gyűjt senki fiának ; had vesszen a mije van is; kinek, minek? mikor az ő édes gyermeke úgy se veszi hasznát! ! Telt az idő nap-nap után. Hejh! de hosszú napok voltak azok a Tóbéli családjában. Úgy emésztetta őket az örökös huza-vona, mint a lappangó tűz a nádas padlást. Tóbéli bátyánk, legtöbbször csak más után tudta meg, mit nem tesz az anyjok azzal a szegény teremtéssel. Az egész Szugolyd sajnálta Tercsát, csak a Nagy Máté famíliája nézte kárörvendve; nem is késett néha egy-egy kis olajat önteni a tűzre. Hiába! a hetytyes Borcsát nem nagyon kéregették azóta, hogy András zörgetett náluk, mert biz a ki Nagy Mátéékhoz beteszi a lábát, nem hunyhatja be szemét a felfordult világ láttára, aztán nem is vágyakozik oda többet vissza. Hej no! ha Nagy Máté uram is olyan nagyra nem látott volna, — hogy holta után kelljen kimondanom, — tán még ma is ép kéz-láb volna a nagy derék tágas csűr, — a hegyi szöllő nem került volna az „árendás“ kezére: min osztozik már az a hét testvér? Sírhat már Borcsa Tóbeli András után, irigyelheti a Teresa szerencséjét!! Irigyli is, költ is rá eleget s ha szeritteheti olyan szívesen köszön Tó- bélinének, oszt úgy el dicséri előtte Tercsát, meg elmondja, hogy milyen boldog Tóbéliné asszonyom, mikor olyan derék menye van. Ekkor aztán Tóbélinére kerül a sor, ő mondja el, hogy ötét megvetette a jó Isten, mert ö kiengedte menni Andrást a faluból. De ö nem tehet róla; az apja szerezte ezt a veszedelmet, a mit csak a jó Isten lát, hogy-hogy emészti az az ö szivét. — Mégis mutatja aztán mihelyt haza ér, hogy mennyire epeszli az az ő szivét; cset-csat erre i-., arra is, van mit hallgatni Tercsának, de ő csak tűr, szenved szó nélkül, panasz nélkül — férjéért; András pedig, a ki előtt Tér-
