Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)
1882-08-06 / 43-44. szám
518 kapásain erőt vett. Beszélve is suttogva beszéltek a mig haza értek: otthon meg aztán, a hogy a nagy „asztalszéket“ közül ülték, majd kifordult szájukból a tyuk húsos laska, mikor Tó- béliné szines-mázos „egyetek lelkűim, eszem a szátokat, egyetek!“ — kínálását hallották. Hiába mondta most Ducz.os Gergelynek is, hogy ne hagyja ott azt a szép czombot, nem tudott ra menni, hogy ki vegye; pedig máskor a koldus-ernyőt se hagyta volna elvinni Gergely. Hamarosan végeztek a vacsorával, megtörölték szájokat, a gyalog székeket elrakosgatták kit az elé, kit meg- az ajtó megé — aztán jámbornak mondták a gazdát, sietett onnan mindenki — haza. Haza, haza! Minden kinek van hazája, csak a szegény I ercsa érzi magát „hazátlannak.“ Haza jött volna ő is; de hát haza-e az, hol legnagyobb ellenségünk lakik?! Hárman ültek egy asztalhoz, a fiatal pár, meg az öreg gazda. Tóbéliné aszo- nyomat hiába hivta az „apjok“, — ő ugyan, gondolta — nem ül többet azzal a „hires' menyecskével egy tál mellé; jó neki úgy is a küszöbön. Tóbéli bátyánk aligha tudott valamit a történtekről; ő mint a féle „kurátor“ ember, az eklézsia tengerijét munkáltatta, ott izzadt egész nap, csak most jött haza az utolsók közt. Úgy szokta azt a lelkiismeretes egyházi ember: első az egyháza javára, utolsó a maga dolgában. —• Az anyjok szeszélye fel se tűnt már neki, másszor is szokta igy, ha kedve tartotta; de hogy a fiatal pár sehogy sem találja magát, alig-alig kapnak valamit — azt már nem értette. Miért kerülik ezek most az ő szemeit? „Manóba, leányom, fiam! tán holdvilággal éltek, levegővel laktatok jól, hogy“ . . . „Köszönjük kedves apám! elég volt mára ennyi!" — Elég ám Tóbéli bátyánknak is az a reszketve mondott pár szó, meg az a küny- csepp, mely, a közben Teresa ar zán végig permetezett. — „Elég — lányom!?“ szólt vissza az öreg félsejtelemmel. „Dekát nem tudom mire való az a kinálgatás, — pattant fel Tóbéliné, — még maga unszolja az ifiasszönyt; tudja hogy milyen finnyás; úri nyomra nem veszi be az én főztemet; pedig olyat sem érdemelne a nagy . . . . “ — „Anyjok anyjok!" „No még csak a kell, hogy maga is pártjára kelljen; de hiába! maga kereste a kedves fia számára ezt a . . . „Egy szót se többet", szólt szokott szelid, de nyomatékos hanggal Tóbéli. „Oh tehát ismét kezded?! nem volt még elég a mit szélnek eresztettél a menyed felöl?!“ „Nekem nem menyem; nem isim rem nem is akarom ismerni!“ „De nekem lányom, és én nem tűröm,hogy
