Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)
1882-08-06 / 43-44. szám
— 5i7 Dehogy leste, dehogy várta; hisz attól remegett egész lelke, teste, hogy ki talál jönni. Csakugyan Teresa volt . . . • Azt mondják: a szerelem vak; én meg akkor azt mondom: az igazi szeretet sas szemeken néz. András legalább fölösmerte Tercsát már akkor, mikor még egy gombos tűnyinek látszott a falu alatt. Tán nem is a szeme, a szive látta meg, az súgta meg neki, hogy senki ■ más jön ott, azaz ideg'en be hozott, napról-napra kinzott reszkető gerlicze, az ő szive párja. Jól látta, jól hitte ; nem sokára sírva borult vállára. Dehogy tudtak volna szóhoz jutni egy darabig ; elmosott az a könypatak minden szót az ajkon. Nem is kellett itt szó, beszéltek a köny- nyek. András törte keresztül a zokogást egy elfojtott, fájó, tompa nyögéssel: „tehát megint! . .megint?!“ . . . „Megint — Andrisom —. megint! — fuldokolta Teresa. — Nem birtam már tovább azt a piszkot, szennyet, mit anyáméit leányostul reám kentek-fentek ; . . . nem, azokat a becsmérlő, gyalázó szavakat, melyeket ok nélkül — látja Isten árva lelkem, — ma megint rám raktak .... Hogy renyhének mondtak, otthon kut- togónak, dologtalan, henye, ostoba tuskónak, nem, ez nem fájt András ! tűrtem egy szó nélkül ; de mikor bitangnak, jött- mentnek neveztek . . hajh ! édes Istenem ! majd szivem repedt meg. Mit tettem, mit nem . . . szorult a szivem, fojtott a levegő; futásnak indultam; ide támolyogtam; védj meg András, védj meg!“ Hát hiszen meg is védte volna; csak az anyja ellen ! hogy emeljen kezet a fiú, a kit nem úgy szült az Isten ■ Ka el tudt^a volna rejteni szivébe — ezt a gyülületet — úgy a mint szerette ő . . . ő . . . Letörölte könnyeit lobogós ingével, aztán oda vezette a nagy körte fa alá: hadd pihenje ki magát — az ő kebelén. — A kapás leányok alig tudták az „adjon Isten“-re „fogadj Isten“-t rá köszönteni az elfojtott zokogástól. Tudták ők az egész sort; nem zörög a falevél, ha a szél nem fújja, — Kaszás Eszti régen mondja már, nem hiába viszketett a szeme, alig győzte most más verejtékkel vegyes könnyeit törölni. Olyan jó szivük is van ezeknek a Szugolydi leányoknak! Nem szólott ott az nap senki egy jó ízüt, még a Szabó Máli vig nótája is elhalt, pedig másszor ki nem fogyott volna belőle, hajnali pity-palatytól esti szürkületig tán mindig újba tudott volna kezdeni. Este is, a hogy megtértek a faluba, bezzeg nem hirdette zengő nóta a gazdasszonyoknak, hogy lehet tálalni, jönnek a munkások ; az egész tóvégeni munkás hadra rá ragadt az a csendes szomorúság", a mi a Tóbéliek
