Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)

1882-08-06 / 43-44. szám

ő nálok; mert hát ha nem tudnák jó szüleim, most már itt az ideje, hogy megmondjam, hogy ha az Isten is úgy akarja, mint én, a Nagy Máté uram Borczáját szántam volna magamnak ! — A két öreg néma lett e vallomásra. Osmerték ők a Nagy Máté uram famíliáját; tudták, hogy milyen büszke az arra, hogy az egész községben csak ők nem „urbáriták,“ a tagosítás alkalmával is semmi közök sem volt a faluval, az urakkal vetették a nyilat. — Az apa szólalt meg. „Sajnállak gyermekem ; de ott aligha látnak jó szívvel; én ismerem a Nagy famíliát.“ —„De....“ „Ne szólj! Tudom azt akarod mondani, Borcza téged szeret; ám legyen úgy ; de ott ám Nagy Máté uram a gazda, a ki pedig széltire azt beszéli, hogy lányából ha nem papné, legalább is tanitóné lesz, alább nem alkuszik.“

— „No már! ne ijessze már el no azt a gyermeket; én semmi olyast nem hallottam; azért ha akarod fiam, hát meg is próbáljuk. Hiszen Nagy Máté uram miért is tagadná meg Andrástól Borczát! Hát utolsó ember gyermeke az én fiam, vagy mi! ?"

— .. Anyjok-anyjok! Már látom, hogy te sem ösmered őt.“ — „De édes apám! . . . .“ — „Jól van fiam! én nem bánom; a házi békeségért bele egyezem : ám kisértsétek meg; de annyit mondok, kár erőltetni a dolgot; aztán jegyezzétek meg, ha kiadnak rajtad fiam, szememre nem vethettek semmit. Adja Isten, hogy én csalatkozzam ; jó, próbáljátok meg ; de én közben járótok nem leszek.“ — „Majd eligazítjuk mi azt apjokom ; maga ne tudjon semmiről semmit. Kisszegi koma jó lábon áll Nagy Máté urammal, tudja az mit kell tenni. Holnap lesz a napja, megkérem, hogy lenne közbenjáró.“

Úgy is lett. — Kisszegi szívesen, de aggódva a siker felett, vállalkozott a kérő szerepre. Harmad nap már azt beszélte az egész falu : hogy adtak ki Tóbéli Andráson a gőgös Nagy Mátéék. Volt a Szamos alatt miről pletykázni; tóldták-foldták ; igy történt, úgy történt. Egyik asszonynéném jobban tudta, mint a másik, hogy adták tudtára Kisszegi uramnak, hogy ..már ezt csakugyan nem hitték volna, hogy az-az ilyen, hogy az-az olyan mihaszna még rámerte vetni szemeit az ő leányukra.“ — „Még azt is monda, hogy „asztalhoz“ se áll többet azzal a Tóbélinével. Úgy ám! — „Hát még a „kisasszony“ galambom! hogy felfintoritotta az orrát, mikor Kisszegi elvégezte mondókáját!! Azt mondta uram-fia, hogy soha még csak rá sem tudott nézni arra az alamuszi emberre; pedig hát ugye no! ki tánczolt vele a Tótiék kalákájában is