Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)
1882-04-09 / 27-28. szám
324 egy az üdv, a melyért hevülünk, egy az ut, a melyen haladunk. Ma is Isten kegyelméből ismét elértük az Urnák napját, a kedves Vasárnapot. Vajha e szent nap mindnyájunkra nézve az lenne, a mi azon betegre nézve volt, kiről a Lukács szerinti evangyéliom XIII. részében olvashatjuk, t. i. üdvnek, gyógyulásnak s uj életnek napja! Tekintsük és ünnepeljük tehát ma és mindenkor az űrnapját, úgy mint a test nyugalmának s a lélek örvendetes fel- emelkedésének napját. Emelkedjél fel azért zaklatott szív, zaklatott ember kebel emelkedjél ma fel minden alól, mi földhöz nyom. Emelkedjél fel különösen a testi munkák fáradalmai alól. Igen, mert hiv az űrnapja, hiv a hétköznap fáradalmai alól a szombat nyugalmára. Talán mondanom is felesleges, hogy mindezeket törvényekkel elérnünk lehetetlen, hiába az elöljárók, rendőrök nem kémkedhetnek mindenütt, — tanításainkkal sem, ha azt csak üres székek, s a mi még rosszabb elfogult lelkek hallgatják. Magunknak kell belátni s eszközölni szegény halandó testünk s halhatatlan lelkünk javát. Ne keményítsük meg azért sziveinket! Látogassuk szorgalmasan az urnák házát. Hallgassuk ott fogékony szívvel az örök szeretet szavát, mely minden Vasárnak oly barátságos hangokon hiv bennünket: emberek! tegyétek le a munka terhét, jöjjetek ide, pihenjetek meg testben, vegyetek épülést lélekben . . . SZABÓ JÓZSEF. Vasárnapi séta idegen földön. Elnémult az ének, s a templomi közönség hallgatva oszolt szét. Minden irányban tolongott a nép, s a siető léptek zaja fölverte egy perezre az utcza csöndjét. Lassanként elhalt a távozók kopogása, előcsoszogott az egyházfi, csörömpölő kulcscsomaggal kezében, s hirtelen rákattantotta a jól megolajozott závárt a templom ajtaján. Megrebbenve fordultam vissza az alsó lépcsőről. „Isten önnel jó uram,“ köszöntött gyorsan, s ott hagyott. Egy szép késő őszi nap délutánja volt. A nap még jó magasan állt, s mintegy aranyfolyammal zománezozta be az
