Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)

1882-04-09 / 27-28. szám

— 325

emeletek nyugoti ablakait. A levegő csöndes, az uteza néptelen volt. l.opva jött könnyű röpke szellő lebbenése ébresztett föl gondolataimból. Lassan lépkedtem tova a házak előtt.

Jó ideig tarthatott sétám, midőn egy ablakon át csengő gyermek hang ütötte meg füleimet. Bent a tágas szobában, nagy kerek asztal mellett többen ültek ; az asztalfőt, — a mint futólag láthatám, — ama tisztes őszhaju öreg foglalta rl, ki a templomban mellettem szokott ülni; a felolvasó egy fiúcska mint később megtudám, unokája volt, előtte nagy nyitott könyv — talán a szent Biblia feküdt az asztalon. Mindnyájok arczán derült nyugalom, megelégedés és boldogság ömlött el, s úgy tetszett nekem, mintha egy láthatatlan fénykor övezné körül, egyesítve a boldog háznépet.

Egy uteza sarkon, félig kinyílt korcsma ajtó előtt, két férfi jelent meg, egymással huzalkodva.

„No legyen esze szomszéd,“ szólt az egyik egy tagbaszakadt vörösképü ember, előre csucsoritott ajakkal s titkolt haragtól villogó szemekkel.

„Legyen eszem ?“ ismétlé a másik buta képpel meredve társára. Fölpuffadt sárgás fehér arcza, s a körülte terjengő pálinka szag, ez ital mértékletlen élvezetét árulta el. Fölismertem benne a czipészt, kinél lábbelimet készittetém. Undorral s egyúttal szánalommal fordultam el a boldogtalantól, ki, a mig családja otthon talán éhezik nyomorog s vigasztalan el- hagyatottságban tölti az Urnák napját, — a korcsma asztalára viszi heti keresményét, száműzi mintegy magát az Ur házából a hitrokonok testvéri köréből, száműzi oda, hol a szükség nyomor támad, hol állattá aljasul az ember, hol elveszti nyugalmát boldogságát, hol a késő bánat terem.

A vita nem sokáig tartott. Az ittas ember dünnyögését a másik egy erélyes kézmozdulattal viszonozta, melytől ez a falnak tántorodott, hol aztán egyensúlyt nyerve, kezdett bukdácsolva hazafele tapogatni.

Megváltoztattam utamat, s a csöndesen alább-alább hanyatló nap szelíd fényénél, elérve a közeli temető csöndes kertjét, átléptem ennek kapuját. Susogtak rezegtek a félig sárga lombok: a temető fái. A fejfák, sírkövek, itt ott kikandikálva a facsoportok közzül, — fölemelt intőkarokként emlékeztettek múlandó voltomra. Távolabb, virág-ágyas újabb sir- halmok, majd frissen fölhányt dombok váltak ki élesen áz est derengő világánál,