Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)

1882-02-26 / 21-22. szám

25g —

körül a termekben, én tengernek néztem, melynek habjai között hányattatom, törékeny sajkámon, egyedül.

Tovább . . . tovább ... a czél még messze van!

Egy vasúti tiszt részvétet s szives figyelmet mutatott irántam. Segélye, útba igazítása nélkül érzékeny veszteség érte volna a nélkül is könnyű zsebemet. Jóakarata önzetlen volt, mert jutalmat nem kért s nem fogadott el tőlem unszolásomra sem. Benne valóban résztvevő felebarátra találtam. De íme a Jeltadó harang megkondult, s válnom kellett tőle is. Elbúcsúztunk. Hallgatva ültem a gőzös kocsijának egyikében. A vonat megindult; előbb lassan nyikorogtak kerekei, majd gyorsabban kezdtek zörögni, kattogni, dübörögni; a gőzgép kéménye nagyot kohantott, egyet húzott, csöndesen kojtorgott, azután megint kohantott, majd sűrűbben, s végre egyenlő gyorsasággal száguldott tova vonatunk a vas síneken. Ráértem hallgatni, figyelni. A gőzös kémén) e röhögött, a kerekek alattunk őrült sebességgel forogtak, sörögtek : zim, zim, zum, zum .... katt, katt, zum . . . Kocsi lámpánk fösvényül világitá meg a szendergő s boldog álomba merült utazó társakat. Kunt a fekete éj egyformaságát ritkán egy-egy perezre csak az őrházak ablakai világiták meg. Kocsink szegletében ott virrasztottam egyedül.

Ez az ut nagyon hosszú volt nekem. Égető szomjúság gyötört, mit csak akkor vettem észre, s az állomás, hol kiszál- lanom lehetett, még messze volt. Nyugtalanság fogott el s vett rajtam erőt, majd tolvajláz futkosott át tagjaimon, Kinek panaszkodható m ? Ki en) hiteit volna? Végre., végre..! Nordshau- sen : kiáltá a vonatvezető s a másik perezben sietve rohantam ki a nyitott ajion át ... . egy ital vízért. Pár hivatalnokon kívül, kik a teherkocsik körül foglalkoztak, senkit nem találtam, ki kínzó vágyamat kielégitni útba igazíthatott volna. A szomszéd vendéglő éttermében találtam csak fel s élvezém mohón az üditő italt. Azután ott feküdtem egy szobában, betegen, erős lázban. Akkor azt álmodtam, gőzfördőben vagyok, majd úgy képzelém, mintha valami kegyetlen erős ellenség vízbe akarna fullasztani. Ott hánykódtam ágyamban, senki nem segített a szenvedőn ; nem ápolt, nem vigasztalt jó lelkű barát szerető társ; beteg voltam, szenvedtem . . . egyedül.

Egyszer csak még is megvirradt számomra, folytathatám utamat, s végre czélnál valék.

Kinyílt előttem az óhajtott pálya, munka várt reám, és