Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)
1882-02-26 / 21-22. szám
258 „lm elbocsátlak éltem hajója! Hol állsz meg egykor: nem tudom?!“ A hosszas hallgatás, önmagamba merülés, terhelő kezdett lenni, a múltak emlékei fájni, a jövőnek reményből szőtt lelkemben született álomképei szorongatni kezdtek. Menekülni kívántam önmagámtól. Az egyedül való, társat keres: vizsgálódva néztem körül. Átellenben két ifjú ember beszélt élénken egymással: a nagy városok tarka élveit léha örömeit dicsér- gették s ajánlgatták egymásnak jó hangosan. Bosszúsan for- fordultam el tőlük, pajkos vidámságuk bántott. Mellettök gyászba öltözött férfi ült kis leányával, kinek szemeiben folyton ott ült a fájó könny. Valószínű, hogy a korán elköltözött hitvest és édes anyát illeté a férj komor gyásza, s az árva gyermek könnyűje. Az ily fájdalmakat kímélni sőt tisztelni kell, s nekem nem vala bátorságom hozzájuk fordulni kérdéseimmel, melyek már ajkamon lebegtek. Néma maradtam s gondolám: ők mégis ketten vannak, s osztoznak a fájdalom terhében, de én, de én ? én egyedül vagyok. Lám lám, mily önző az ember, mindig csak a maga pillanatnyi kis bajait fájdalmait tolja előtérbe. Ki tudja pedig, mily súlyos veszteség érheté e szegényeket?! Úgy látszott nem óhajtanak közlekedni senkivel a gyászolók, én tehát a közelemben ülő három férfira kezdtem figyelni. Középkorú emberek voltak, kik nem gondolva másokra, s mint látszott nem is óhajtva mások részvételét, saját üzleti dolgaikkal foglalkoztak. Ismét a kocsi ablaka felé fordultam, s szemem önkénytelenül azokat az árván rnere- dezö hegyormokat kereste föl, melyek jöttek és eltűntek sebesen haladó kocsink ablaka előtt. Nem találtam társra a velem együtt utazók között. Tovább kínozott az egyedül létnek érzete, majd megvigasztalt a remény: ott a tágas, az emberektől nyüzsgő világban, találok barátra s nem leszek egyedül. * * * Elhatároztam, hogy Drezdának, a szászok fővárosának világhírű képgyűjteményét megnézem. Mikor aztán a képcsarnok festményeit szemtöl-szembe láthatám és csodálhatám, s túlvalék az elragadtatás első pillanatain, úgy érezém, mintha meglan- kadott volna bennem a művészet szeretete. Mint a madarat ösztöne s szárnya, mint a gőzkocsit a benne forrongó erő, úgy hajtott, úgy űzött, úgy vitt valami belső titkos elfojtott érzés képtől-képhez, tovább . .. tovább. Nagy ember-tömeg hullámzott
