Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)

1882-02-26 / 21-22. szám

257

retetét; ő elég bosszutűrő, de ha az emberek az ő jóságára nem is gondolnak: akkor használja ő a természeti erőket, melyek csapásokat osztogatnak. Kormányzásának alap-elveit, melyeket kijelentett, hogy magunkat azokhoz alkalmazzuk, —- nem változtatja az emberek Ízlése szerint. C) hű marad azokhoz örökké. (Ezsaiás III!, i— 11.)

De hát mit tegyünk? Semmit sem tehetünk, mondják némelyek, hadd jöjjön, a minek jöni kell. Ez azomban nem okos beszéd ; mert igy csak teherhordók volnánk megfosztva minden reménytől, s a küzdelemnek öröme s nyugalmától.

Ha a természet változhatlan törvények uralma alatt áll, gyakorolhatunk-e mi rá erőt, hogy mnskáp legyen? Igen ám, de a természet folyása Isten kezében van, a ki atyailag szeret bennünket s meg is halgatja kérésünket, ha parancsai iránt engedelmességgel viseltetünk. Igenis mi tehetünk valamit, so- tehetünk.

THOMAY JÓZSEF.

Egyedül.

Utazásom el vala határozva. A búcsú jó szüleimtől s a kedves rokonoktól nagyon érzékeny volt. Midőn leváltak nyakamról édes anyámnak összekulcsolt kezei, s midőn atyám még egyszer szoritá meg remegő kezével az enyémet, még sokáig hangzott főiembe s messze messze kisért az utolsó, a búcsú szó : Isten veled! Isten veled! Elváltunk, s én kidobatva mintegy a nagyvilágba, egyedül maradtam emlékeimmel.

Azután messze távol jártam. A haza, hol szeretteim éltek, amaz egyszerű fehérfalusi templom, melyben érettük anyiszor imádkoztam, rám nézve csak a kegyeletes emlékezés tárgyai maradtak.

Kicsinynek szűknek találtam a kört, melyben éltem, szemem messzebb látni vágyott, de e vágyamat utazó kocsink keskeny falai s ablakai gúnyolni látszottak. Kitekintettem. Vadregényes sziklás hegyek közt kemény kő ágyában tova hömpölygő sötét vizet láttam. Együtt utaztunk az Elbe folyóval. Mindketten futva siettünk tova: ez a tenger felé, én a nagyvilágba. Lenn a habok hátán ringó hajócska eszembe ju- tatá a költő sorait: