Vasárnap, 1880. október - 1881. március (1. évfolyam, 2-26. szám)
1880-10-31 / 4. szám
54 visszaadja a kölcsönt. Hány ölbeli gyermek van, ki először káromkodni tanul meg, mert azt hallja legelőször, azt szívja be az édes anyai tejjel. Egy Ízben, a mint a mezőn kin sétáltam, elfáradtan dőltem le egy fa árnyékába. Hallottam, a mint egy kocsi döczög. Téglát hozott. Két gyönge ló volt eléje fogva. A gyeplő egy tizenhárom éves leányka kezében volt. Atyja hátul kullogott. Egy lejtős helyen a kocsi megakadt, s az a tizenhárom éves leányka, olyan kacskaringós káromkodást kerekített elő, hogy beillett volna egy kiszolgált huszárnak. Még apja is, ki pedig egyik tanítója volt a káromkodásban, megbotránkozva szólította s feddte meg, hogy fogja be a száját. Mire a lány hátrafordulva daczosan válaszolt: „hát vagyok is én annak oka, ha úgy a nyelvemre jő, hiszen apámnak, anyámnak ez a mindennapi kenyér mellett a só.“ Az apa elhallgatott, a leány pedig tovább káromkodott. Még egy másik jelenetre emlékezem, de azt soha életemben el nem tudnám feledni. Késő éjjel mentem egyszer haza, a mint útközben egy ismerős házból zaj hallatszott ki. Férj és nő pöröltek egymással, a beszédet tisztán ki lehetett venni, épen úgy, mint a füstöt felszállani látjuk a kémény torkából. Olyan rémitő káromlást szórtak egymás ellen, hogy a hajam szála is égnek meredt. Barátomat siettettem, hogy menjünk gyorsabban, majd későbben, mintha egyenesen ama láthatatlan biró, a lelkiismeret ösztönzött volna, visszatértem s csaknem öntudatlanul tartottam a mondott ház felé. Az utczaajtó még nyitva volt. Zörgettem a ház ajtaján. A szitokzápor között először nem hallották a zörgetést, jobban zörgettem. S mikor kinyílt, a sötét konyha tárult elém, s észrevettem, a mint hátam megett egy alak elsurrant. — Ugy-e bár férje ment ki most? fordultam a nőhöz, kí borzas hajjal, lángbaborult aiczczal, szikrázó szemekkel, s még most is ökölre szorított kezekkel állott előttem. A nő remegve válaszolt: „mit tudom én, mi gondja rá, miért avatkozik a mi dolgunkba, majd elvégezzük mi azt magunk közt. E pillanatban lépett be férje. Láttam, hogy arcza vérzik. Neje karczolta össze. — Hát magának mi lelte az arczát ? kérdeztem minden bevezetés nélkül. Egy perczig habozott s aztán igy szólt:
